Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. november 4.

* éter hozzá se mert nyúlni. Egy ujjal se. Csak nézte ér- tetlen érdeklődéssel, mint egy ajándékot. Bartha László egyik festményére emlékeztette, nem tudott ettől szabadulni. Ott voltak ilyen rózsaszín pikkelyei a testnek. Ilyen egységes kontúrja a meztelenségnek. Klári meztelenül kuporgott a széles re- kamién. Mint egy folt, mint egy kép. Pétert képre, mondom, Bartha eperszínű képére emlékeztette, hihetetlennek tűnt ez a valóság az illúziók kettős rendje. Klárira mindig szeretettel gondolt, de nem mint meztelen testre. Úgy gondolt rá, mint egy hajra, enyhe hullámokban lefelé, mint ujjakra, körömmel a végükön, mint térdre, szoknya bukásán. De egyszerűen így levetkőzni, ez teljesen érthetetlen. Hatalmas szorongást váltott ki belőle, mint erdő fáiból a szél. Ez volt az egyik illúzió. Klári meztelensége. A másik a fent említett geometriai meztelenség, az „akt in tempore” helyett az „akt in statu nas- cendi”. ö ezeket a testeket csak festményekként észlelte a Szépművészetiben egy- egy őszi vasárnap délelőtt. Meg olykor a betévedt kiállításokon. De sose gondolt arra, hogy az más is, mint olaj és festék.

Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse Klári vállát, melyen eltört a lámpa sugara. Mintha egy halk, de szép bogárhoz nyúlna. A háromlábú székről előre kellett hajolnia, hogy kartávolba kerüljön, aztán visszadűlt. A puff ijedten rugózott alatta. Ö próbálta visszaállítani a testével az egyensúlyt.

— Meztelen vagy? — kérdezte hosszú hallgatás után Kláritól, aki nagy, barna szemével szemérmesen figyelte.

tette régi biztonságát, és örökké Klári lakótársnője vagy anyja hazatérésétől rettegett.

— Hallod? — mondta. Valaki elkopogott a függőfolyosón.

— Mit? — kérdezte Klári izgatottan, kit anyja nagy becsben tartott.

— Egy ember! — mondta rémülten Péter.

— Igen. Na és?

— Ide.

Gyurkovics Tibor:

Szeretők

— Á, dehogy, délelőtt senki se jön hozzánk. A postás is a levélszekrénybe dobja a leveleket. — A szoba csendje vészterhessé vált. Óvatosan lépkedtek, mint a kandúrok. Suttogtak. Zörögtek, mert annyira féltek a zörgéstől.

— Volt neked már szeretőd? — fogta vallatóra Péter a szép arcú lányt. Szemben álltak egymással.

— Volt.

— Szeretted?

— Naná. Azaz, igen — Klári lehajtotta a fejét.

— Mit jelentsen ez?

— Semmit — mondta Klári, és óvatosan kezdte tekerni a kávédarálót, hogy ki ne hallatszon a folyosórá. •— Vigyázz, a spaletta résébe ültél, ott pont belátnak.

— Na, mondd már.

— Nem, nem piac. Holnap, gondolom fél tizenegykor megy egy film az Ugocsá- ban. „A szerelem kalandorai”. Erre vettem Sári néninek három jegyet, mert két barátnőjét is vinni kell, s nehogy visszautasítsa. Még ezeket is össze kell verbuválni. Tíz perccel később, mert az egyikért az SZTK-ba kell beszólnom, ő ott vár az orvosokra. ,

— Jó. Ha tudok. Tudod, a főnököm is igényt tart rám

— súgta a kagylóba Klári, és a bérelszámolás főnökére pillantott. Kedvesen mosolygott rá, és bólintott.

— De okvetlenül, Klárika

— recsegett ki a hang a kagylóból. — Én előremegyek, és nyitva hagyom az ajtót. Nem kell csöngetni.

A szerelemnek megvannak a törvényei. Nagy törvényei és kis emberei. Szeretheti egymást két idegen, két ismerős. Két felöltözött, két fürdőruhás, két nyári, két téli ember, két falusi vagy városi. Ismeretlen emberek, alacsonyak, magasak. Csak szeressék.

— Jönnek — mondta Péter másnap.

— Dehogyis — nyugtatta Klári, és magához vonta.

— De te nem tudod. Ide délelőtt is jöhetnek. Sári néni rosszul lehet a moziban, és hazajön.

Csütörtökön fagylaltot ettek. Sétáltak a Népliget szélén, a tágas utcákon. Úgy kerültek haza, Kláriékhoz. Az utcán feltűnően sok léggömb himbálózott, mint részeg és áttetsző fejek csapata. Harsány, kora téli szél fújt. az iskolás gyerekek is nagykabátban rohantak ki a rácsos épületből. Az égen lassú fellegek úsztak, lomha madarakként.

— őszies az idő már — mondta Péter.

— Igen — mondta egész halkan.

— Mikor vetkőztél le? — vizsgálóbírói udvariassággal és melegséggel szólt.

— Nemrég.

— Hogyhogy nemrég? Egy órája? Két órája?

— Ä. Húsz perce lehet.

— És nem fázol ?

— Rajtam volt a köpeny. Csak kivittem a fürdőszobába.

— És miért vagy így?

— Tudtam, hogy most jössz meg.

— Hogyhogy most jövök meg? Ja, hat óra. Na és, mit... azazhogy miért vagy így, ennyire levetkőzve? — kérdezte kíváncsi aggodalommal Péter. Nem volt öreg legény. Közepes korú, jóképű harminckettesnek látszott. Harmincnégy lehetett valójában. De hát a férfiak harminctól negyvenig tartanak világéletükben. — Szóval, miért is?

— Hát hogy megmutassam, milyen vagyok így, ruha nélkül. Talán tetszem neked.

Jó barátok voltak Péterrel. A hivatalban, noha Klári a szomszéd emeleten dolgozott, valahol a bérszámfejtésben, s nagyon el volt foglalva, keveset találkoztak. Csak megvillant egy-egy fölyosóka- nyarban Klári, mint a tőr, és pár édes szó után eltűnt. Bű- vészmutatványszerűen. Annál többet voltak együtt moziban, eszpresszókban csevegtek, általában lelki s közelebbről érzelmi dolgokat vitattak meg. Nagyon megértették egymást, és Klári flott nőnek látszott, és nem volt teljesen tapasztalatlannak mondható. Egymáshoz is eljártak néha, baráti keksz, tea és hártyavékony sütemények között, meghitt hangulatban.

— Na de kérlek, látom, milyen vagy... — Péter nem tudott mit szólni ehhez a baráti cselhez. Igaz, hogy bejelentette magát hatra. Mi lehet Klári szándéka ezzel? Egyszerű viszony? Hiszen két hónappal ezelőtt Péter arcához szorította az arcát, és úgy tüzeltek, mint a rozsé. Halkan meg is csókolta. De most?

Ezentúl egyre nehezebb lett "a helyzet. Péter elvesz— Jaj — mondta Péter, és . felugrott a kis székről. —

Legalább a gyűrűm fölveszem, hogy legyen rajtam valami.

Péter szintén az édesanyjával élt. Rendes, precíz ember volt, nem is dohányzott. Két napig hordta az alsónadrágját, pontosan, s naptárt is vezetett erről. Ha tovább hordta véletlenül, akkor az utána következőt kevesebb ideig hagyta magán. Részarányosán élt. Az apró dolgok izgatták. A kenyérbeszerzés, a savanyúság helyzete, a bejelentők elintézése vagy a körömvágás. Ideges volt. Most, hogy a helyzet ilyen bizalmas jelleget öltött, még óvatosabbá vált. A körfolyosón Kláriéknál persze minden ablakban megjelent egy fej. és megnézte. — Délelőtt, délelőtt? — kérdezte már lenn a vice.

— Nem — felelte —:, azazhogy igen, hoztam, valami házi feladatot.. . illetve munkát az Erzsikének, akarom ... a Klárikának, tudja, a Nagy Klárinak a 67-es- be. Oda járok. Tudja, miért ne járnék oda? Na és, ha délelőtt van. Azért még nem állhat le a munka.

— Na, nem azért mondom,

hát persze

__ — mentegetőz

ött a lassú járású öregasz- szony.

Vége a műszaknak, Péter- ke? érdeklődött egy szőke fej a konyhából az első emelet oldalán.

— Vége. És ha azt mondom, hogy most kezdődik? Mégis eljöttem. Klárikához, a harmadik emeletre.

— Igen. Ne mondja. És csinos lány az a Nagy Klári, úgy egészben véve?

— Csinos. Én mondhatom magának, hogy csinos. — Péter elég büszkén ment tovább.

Visszafelé sem nyugodott meg. Mármint otthon. Oda ritkán jött el Klári, mert egy nagynéni is lakott a kis- szobában, aki ádázul figyelt. Csak ha kapóra jött egy hosszabb piaci vásárlás vagy délelőtti mozi. Ilyenkor gyors telefonüzenettel indultak neki magányos útjuknak a fiatalok.

— Piac?

— Halló, Klárika?

— Te vagy az?

— Hát ki lenne?

— Sőt, télies.

— Olyan komor és sötét.

— Az igaz, komor és sötét.

— Festettél azóta valamit? A vasárnapi akvarell óta, mikor Visegrádon voltunk? — kérdezte Péter. Klárinak Ügyes keze volt, stílusosan csendéleteket szokott festeni és kék hegyeket. Legutóbb is azt festett.

— Nem, semmit — mondta magába süppedten a lány.

Másnap a Tervezőiroda csempés folyosóján Molnár Pali állította meg Pétert.

— Te, hallottad, hogy a Nagy Klári férjhez ment?

— Ugyan már — mondta Péter.

— De, ma reggel. Biztos. Gerendás volt a tanú. Ö is csak délben jött be. Ö mesélte.

Péter megszédült kicsit, a falakat próbálta kiegyengetni és az emlékeket kiegyenesíteni, mint a görbe tűket. Belekapaszkodott a korlátba, mint egy karba, és leszédel- gett a szobájába. Az ajtó sarka még mindig kiállt, ahol a szél nyugodtan bejöhetett. Meg volt vetemedve az egész. Leült a székre, az íróasztalon mérnöki elszámolások és egy tervrajz feküdt. Most akarta fölhívni Klárit, hogy holnapra megbeszélje a piacot. Igen. De hát ez lehetetlen.

iszen tegnap is...

H

és vasárnap Visegrádon, az „Öreg Vadász”-ban szálltak meg! Tévedés. Be akarta ugratni ez a máié Molnár. Rossz vicc. És ő még kimutatta.

— Nagy Klárit kérném a 73-ason! — esengett a hangja.

— Nincs benn, kérem férjhez ment. Üzenetet tetszik hagyni?

Vagy két hétre rá véletlenül futottak össze a vonalban.

— Te vagy az, Klárika?

— Igen. Péter?

— Az. Hogy s mint?

— '(Köszönöm. Nézd, Zoltán olyan helyes,' jó fiú. Tudod, akinek októberben bemutattak. Az a magas, hullámos hajú vámtiszt. Én is nemrég ismerem.

— Hát igen, igen — Péter lassan beszélt, szomorúan. — De hát legalább előző nap szólhattál volna.

— Igazad van. De gondoltam, úgyis megtudod.

Rózsa Endre:

Kamaszkor

Hajadon szél fülbevalói: topolyák kis barna golyói, súrolva behunyt szemű ' arcom, kacéran, elúszva suhantok —

érzem már, érzem időnként, futtomban a fölfele-örvényt, kísért egy mennyei légyott, emelnek ezüst buborékok —

míg újra a röpke csapások: golyócska-boholy-kalapácsok pattintják föl szememet,

Sárándi József:

Idegenség

Ne térj sehová vissza hol boldognak hitted

magad

Egykori jelenléted mára emlék üres forma Hűlt helyedre lelsz a kiégett sivár

városokban

Lehangolt díszlet a szeretkezések parkja

háza

A régi szobák kicserélt tapétái s a

poszterek

idegen izzásokat zárnak körül

Kihalsz mielőtt végleg eltávoznál

L

s miként a korosztályuk túlélő öregek megnyugszol betöltvén küldetésed

s szamárfejű tátika tátog, ha lábam elé meredek!

Besze Imre:

Szénát villáz az ősz

Szénát villáz az ősz, rakásra dobálja száraz szárait: napjainkat. S a villa fája göcsörtös-barna fényt vetít a délutáni ég falára.

Hajnali lányok teste fájdul: jegenyefák. Mellük lapos; az utcát járja egy kalapos, fejrevalót s kendőt árul, és közben hűlt levélre tapos.

Az égi árus is ajánlja portékáját az embereknek esti szeretőit várva.

S meglebben ökörnyál-szakálla — holnap halottat temetnek.

Majtényi Erik:

A szobor balladája

Áll a szobor a téren talpig vasfeketében, vasmagány kényszerében.

Áll a szobor a téren, vasmellén vas az érem, ajakára is vasból öntött szigort parancsol.

Áll a szobor, a homlokát töprengő vasránc futja át, vasgond emészti szikár arcát, vaskétely, vaskiúttalanság.

S ha leszáll a vasnehéz vaksötét, megvakarja a füle tövét, lopva emeli vaskezét, lapul, hogy észre ne vegyék.

Ha egyszer nappal lehajolhatna, be van vésve a talapzatba valami név, az ő neve, csak egyszer hajolhatna le ...

Rékassy Csaba: Gergely pápa és a naptárcsinálók (rézmetszet)

Újhelyi János:

Jóska

vasárnapja

Hajnali negyed ötkor Jóska kinyitotta a szemét. Felült az ágyban, a szurokfekete sötétségbe bámult. A konyha másik fekhelyén egyenletesen hortyogott az apja. Jóska visszahanyatlott a párnájára, csendes boldogsággal vette tudomásul, hogy ma vasárnap van, nem kell a buszhoz rohannia. Lehunyta a szemét, és azonnal mély álomba merült. Nem álmodott semmit.

Negyed nyolckor az édesanyja ébresztette fel. Ült az ágy szélén, kabátban, ahogy hazajött az éjszakai műszakból. Kisimította a fiú arcából a megizzadt, hosz- szúra nőtt barna fürtöket.

— Menjél már el a fodrászhoz, kisfiam. Lassan vállig ér a hajad.

. Jóska a másik fekhely felé nézett:

— Édesapám?

— A kertben tüsténkedik. Megcsinálod a villanyt ma?

Jóska bólintott: igen. Elszorult szívvel fedezett fel egy új, keskeny ráncot az édesanyja szája szegletében. Ezt a vonást ma látta először. Az asszony kialvatlan arca, dértől csípett, fáradt őszirózsa, fázósan remegett a novemberi reggelben.

— Milyen volt a műszak?

— Milyen volt? — Az asszony magához ölelte a bejáró táskáját. — Mint a többi. Álltam a szalag mellett, almát tettünk el,

most annak van a szezonja. Szép délicsesz almákat... Hazafelé a buszon senki nem adta át a helyét... Megszoktam, ki lehet bírni azt a harminc kilométert. De már csak néhány hónap! Igaz, kisfiam? — Az asszony szemérmes, suta mosollyal1 nézte a fiát. — Egy jó fél év, és a kezedben lesz a szakma. Úristen, csak addig bírjam ki. Nézd, hogy remegnek az uj- jaim.

Jóska a töredezett körmű, száraz ka- tángkórókra emlékeztető kezekre pillantott. Megkeseredett szemrehányással kérdezte:

— Nem ment fel a szakszervezetihez, ugye, nem ment fel, hiába kértem?

— Édes kisfiam... — Az asszony az ölébe ejtette a kezét. — Örülök, hogy élek. Ötvenöt éves vagyok, alig pár éve dolgozom, azóta, hogy tanulni mentél... Nem lehetnek nekem követeléseim.

— De lehetnek! Legalább azt intéztesse el, hogy egy műszakba rakják! Hát éhhez sincs bátorsága?

— Az a baj, hogy későn születtél... De még inkább, hogy apád idő előtt belerokkant a munkába, és leszázalékolták.

Az asszony felkelt az ágy széléről, táskájából zsírpapírba göngyölt csomagot rakott az asztalra.

— Karajt vettem, rántott húst csinálok ebédre, a kedvencedet. Jó lesz?

— Pihenj le — mondta Jóska.

— Csak egy órácskára... — Az asz- szony benyitott a picike szobába, eligazította az ágyneműt a fekhelyén. Bentről mondta. — Két hónapja nem voltam a hitközségben, üzent értem a tiszteletes úr, hát elmegyek.

— Hagyja már azokat a baptistákat!

— Ebbe' ne szólj bele, jó?! — Az anya megállt az ajtóban. — Én se foglalkozom a te ügyeiddel... Hogy mit csinálsz az Ifjú Gárdában, hogy milyen klubokban.