Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

1979. november 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

ondosan elmunkált földeken, zöldellő gabonatáblákon és álmos falvakon suhant át a fekete Mercedes. Artúr elmélyül- ten szemlélte az ablakkeretbe foglalt, ismerős tájat.

Arra gondolt, rég nem járt ezen a vidéken. Lélekben nagyon készült a látogatásra. Az ülésen nyugvó fekete táskára pillantott. Felkattintotta a zárját, s elétárul- tak a szivarosdobozok.

Emlékeiből Tóbiás, öreg barátja torzonborz ábrázata ugrott elé. Szinte előre látta borostás arcán szétterülni az elégedett mosolyt, amint a hosszú kubai szivart szertartásosan orrához emeli. Nem gyújtja meg mindjárt, csak szagolgatja. Lucullus sem láthatott nagyobb kéjjel pompás lakomáihoz, mint Tóbiás a szivargyújtáshoz.

Annyi év után most is pontosan le tudná írni Tóbiás birodalmát. A falu végén, néhány száz méterrel beljebb az utcafronttól, áll az épület. A vízelvezető árok a portája előtt széles szakadékká tágul. Keskeny fahídon lehet csak bejutni Tóbiás birodalmába. A ház mögött nagy kert, annak végében kezdődik az erdő. Télidőben szabad átjárásuk van innen nyulaknak. őzeknek.

Régen, amikor a faluba kerültek, s megbarátkozott az utcabeli gyerekekkel, sok fura dolgot meséltek neki Tóbiásról. Az éltesebb legények félbolondnak tartották, akadt olyan is, aki rosszindulatú kuruzslónak bélyegezte. Maga is tapasztalta: amikor Tóbiás imbolygó alakja feltűnt az utcán, a gyerekek megszeppenve lapultak a kerítéshez. A sihe- der legények olykor a kertjébe lopakodtak, hogy meg- dézsmálják gyönyörű rózsalugasát. Tóbiás mindig résen volt. Ha megcsíphette a vámszedőket, arcát elöntötte a kénköves harag, s félelmetes hírű. ólomsújtásos ostorával kíméletlenül odacsör- dílett a menekülők ülepére. De az eladósorba serdült lányok és menyecskék között osztatlan -.volt Tóbiás sikere.

Tóbiás szépen gondozott kertjében kora tavasztól késő őszig pompáztak a virágok. A faluban minden asz- szonyról pontosan tudta, mikor tartja nevenapját. születésnapját. Gyönyörű csokrokat kötött, s testre szabott rigmusokat faragott, pontosan lajstromozva az ünnepelt nő bájait, erényeit. Tóbiásnak nem volt háztartása, .de az asszonyok ellátták étellel, itallal, s úgy élt, akár egy választófejedelem.

Amikor nem tudott ellenállni az erdőszélre kihajtó spanyolmeggy csábításának, még nem tudta, hol kezdődik, hol végződik Tóbiás

fundusa. Átmászott a kerítésen, s felkúszott a fa csúcséira. Két marékkai tömte magába a bőlevű, jóízű spanyolmeggyet. Egyszerre odacsapott az ágak közé Tóbiás mennydörgő hangja:

— Hát, te istenfattya, mit művelsz ott?

Artúrban megszorult a lélek. Feljebb kúszott a kihajló ágon. s arra gondolt, néhányszor megbillenti, s az ág kirepíti a kerítésen túlra.

mind irigykedve, kandi szemekkel lestek be Tóbiás portájára, nem értették, mivel érdemelte ki a vadember kitüntető bizalmát.

Tóbiással gyakran járták az erdőt. Tőle tanulta, hogy felderítse, hol lehet épüena legszebb kankalint, ibolyát, gyöngyvirágot, szentgyörgy- gombát, szegfűgombát, kucsmagombát lelni. Csak Tóbiás kezét figyelte, hová nyúlt a levelek közé MintHamar Imre:

A szivarosláda

— Hát, csak úgy, megéheztem ... — motyogta.

— No. akkor le ne gyere, amíg jól nem laktál!

Tóbiás félelmetes alakjával ott állt a fa alatt, de hangjából most valami meleget érzett. Megkönnyebbült, mert arra gondolt, itt már nagy baj nem eshet vele.

Tóbiás is szemezgetni kezdett, s egy-egy nyelet után nagyot csettintett nyelvével.

— Tíz éve ojtottam ezt a fajtát, azt hiszem, jó ízű a termése. Te is úgy találod?

— Csuda jó!

— Amikor lefelé ereszkedett. inába visszalopta magát a félsz. Hátha csak csapdát állított Tóbiás barátságos szavaival, s most jól el- agyabugyálja?

Éppen Tóbiás karjaiba huppant.

— Nehogy azt hidd, büntetlenül elmehetsz! Azzal szolgálod meg a kóstolót, hogy elmégy a boltba, s veszel nekem egy szivart!

Végigmentek a szegfű- ágyások között, a rózsalugason át. Ezernyi méh dongott a virágkelyhek körül. Beljebb kerültek a lakásba. Mindenütt illatos füvek, aranysárga gombák száradtak a leterített papírokon. Sokáig matatott Tóbiás az öreg komód', fiókjában, mire előkerült a szivarravaló.

Boldogan rohant a szivarért. Azzal, hogy Tóbiás a barátságába fogadta, mintha a titkok kapuja tárult volna fel előtte. Amikor visz- szatért a boltból, Tóbiás olyan átszellemült arccal tekintett maga elé, mintha élete nagy pillanata érkezett volna el. Nagyokat csippentett orrával a szivar illatából. De nem gyújtotta meg, füle mellé tette, mint a boltos szokta a plajbászt. Megsimogatta kócos fürtjeit, s azzal bocsátotta útra, hogy máskor is látogassa meg.

Tóbiás sokféle dologba beavatta. Az utcabeli gyerekek

ha nem is a földből, de Tóbiás tenyeréből nyíltak volna az illatos virágok, ízletes gombák.

Tóbiás nemcsak a virágokat, a gombákat ismerte, de a füvek gyógyító hatását is. Ha valakinek a tehenébe, disznajába nyű esett, hozzá jöttek növényi főzetekért, kenőcsökért. Egyaránt gyógyította a kehes lovakat és a göthös gyerekeket. A kificamodott végtagokat egyetlen mozdulattal helyreigazította.

Tóbiás egy hűvös őszi napon megfázott. Ágynak esett hetekre, hónapokra. Artúr mindennap elment hozzá. Tóbiás mindig összekapart annyit, hogy egy szivarra kiteljen. Amikor kézbevette, átderengett sűrű szakállán egy halvány mosoly.

Artúr meg volt győződve róla, hogy Tóbiást nem a teái. hanem a szivarok gyógyítják meg. Amikor a kis falusi boltból elfogyott a szivar, iskola után átment a szomszéd faluba is. Hogy miért csak egyet hozatott, Artúr sosem gondolt rá. Talán. hogy mértékletességben tartsa magát, talán azért, mert csakugyan nem volt egyszerre sosem több pénze.

Tavaszra felépült Tóbiás, lábadozott, s már az erdőbe is ki-kijártak. Artúrt megtanította a rigók, a tücskök hangját utánozni.

— Artúr, te tudhatod, nekem olyan szemem van, ami a sárban is meglátja a nemes követ, értéket. Én mondom neked, sokra viszed még. Lehet belőled akár diplomata is. De akkor hozzál nekem Havannát, olyan nagy, gyűrűs szivart, amilyent csak az urak szívtak régen! Kérlek, sose feledd a te öreg barátodat!

Bizony rég volt. Hányszor gondolt azóta Tóbiásra! Hányszor vehetett volna neki igazi kubai szivart. De mindig arra készült, hogy

eljuthasson majd messzi országokba, hogy „originál kubai” szivart hozhasson egyszer öreg barátjának. S azt is elmondhassa, milyen tüzes a kubai lányok szeme, vérpezsdítő a tánca.

Itt lesz végre a pillanat. Mennyi harc, mennyi meg- futamodás és újrakezdés van e pillanat mögött. S ha nehéz volt, mindig csak Tóbiásra gondolt, magán érezte sokat váró, biztató tekintetét.

Annyi év után most visz- szatér a kis dunántúli faluba. Igazi kubai szivarral.

A sofőr nem értette, Artúrnak mi dolga lehet itt az istenhátamögötti faluban, hogy messzi külföld után első útja ide hozza. Többször is szóba hozta, de Artúr minden alkalommal kitért a válasz elől. Mit is mondhatna egy szőrmók öregemberről, aki vénebb lehet már, mint az országút.

Szorongás szállta meg, amikor megállt a falu végén. Hóna alá csapta a nagy doboz szivart, s kiszállt a kocsiból. A ház előtti hosz- szú, keskeny híd, amelyet éjszakánként a virtuskodó legények is gyakran elbontottak, hiányzott. Az udvart felverte a dudva, szerbtövis. Artúr tétován állt, nagy kerülőt kellene tennie, hogy az erdő felől bejusson Tóbiás portájára.

Kétrét hajlott öregasszony bújt elő a szomszéd házból:

— Csak nem Tóbiást keresi ?

— öt bizony. Csak nem beteg ?

— Nem. Nem beteg. Istenem, maga az, Artúr? Jaj, hogy mennyit emlegette magát! Mindennap elolvasta a leveleket, képeslapokat, amiket a messzi országokból küldött neki.

— Hol van? — kérdezte Artúr türelmetlenül.

— A múlf héten kiköltözött a Böcskörtetőre. Az influenza vitte el.

— Kár, nagy kár. Istenem, mennyire örült volna ennek a doboz szivarnak! Akár egy hétig szívhatta volna!

— Aligha. Nem látta azt, kérem, senki szivarozni. De halála után egy egész láda szivart találtak a lakásán. Nem tudni, mire gyűjtögette, mire tartogatta.

rtúrt üres kongás ütötte szíven. Váratlanul szegényebb lett. De a múlt is gazdagít — gondolta később. Mindeddig azt hitte: a faluban csak ő ismerte egyedül Tóbiás igazi lelkét. De lám, az emberi életnek milyen tájai maradtak árnyékban — ezt már sosem tudhatja meg.

A HÓNAP FOTÓJA című pályázatunkra érkezett: László Árpád, Szolnok: Fotógótika

Csanády János:

Mint alvó, nagy ősállatok

A kukoricát letarolták, pipál a föld csendesen, ködöt ereget, gőzölög, nem takarja már semmi sem, csak néhány megmenekült gaz, őszi muhar, amely a gépek magas lába alatt megmaradt, ők hirdetik, éi még az élet, a többi, arany, sárga fog, kipergett szem már a magtárban, vagy a szárítóban forog, avagy gazdáknál a padlásban, mert disznó hízik a hídlásban.

A kis mezei bogarak

nem döngicsélnek, megdermedtek.

Alföldem, terád gondolok

én most, és a szívem meleg,

bejárom a betonblokk házak

tág űréit, a satnya gyep

poros partjain elmélázok,

jó a szoba, jó a meleg,

jó a fehér papírra fekete

kis bogarakat rakni sorra,

melynek egyike sem meredt,

őrzik nyarad, őszöd, teled,

akkor is, ha már letaroltak %■

mezőid, némán fénylenek

a szántott rögök, őszi földek,

s mint alvó, nagy ősállatok,

csak ködös párlatuk szuszog.

kódorogsz délutánonként, ahelyett hogy nekünk segítenél?!

Jóska hanyatt vágta magát az ágyán, karjait a tarkója alá kulcsolta, mereven bámult a levegőbe. Hallotta, hogy az anyja becsukja maga mögött a szobaajtót.

Nyolc óra felé fogott a munkájához. A feladat egyszerű volt, a még 1945 nyarán sebtiben felhúzott szoba-konyhás vályogházból kellett átvezetnie a villanyt — az udvaron át — az idén épített nyári konyhába. Az új épület nem volt bepucolva, de a tető már rajta volt. Sárból épült ez is, Jóska nagy örömmel szemrevételezte mégis a csupasz falókat. Hát hogyne! Ez a kis ház az ő birodalma lesz. Csak az övé! Nappal ugyan elfoglalja az anyja, biztosan, de az éjszakákon senki sem zavarja majd a nyugalmát. Így lesz!

Jóska megpillantotta az apját. Az apró termetű, sovány ember a kertből jött, megrakodva mindkét keze káposztatorzsákkal.

— Jó reggelt — köszönt a fiú.

Az apa biccentett, a zöldséget belökte a két süldőnek a disznóólba. A nyári konyhához lépxlelt, megállt a küszöbön.

— Elkezded?

— Megpróbálom.

— Segítsek?

— Nem kell.

Az apa bólintott.

— Hiszen a szakmád. Akkor én most el is megyek. — Kis szünet után hozzátette: — az újságért.

Jóska egy lépést tett az apja felé:

— Ne igyon, édesapám. Tudja, hogy nem szabad. Megmondta az orvos, árt magának. Nyugtatót szed, arra nem lehet inni.

— Magaddal törődj, nekem már semmi sem számít. — Az apa sarkon fordult, és lassú léptekkel kiment az utcára.

Jóska a novemberi eget nézte. Ólmos,

áthatolhatatlan szürkeség nehezedett az alföldi tájra. A házuk a falu szélén állt, mögöttük már szántóföldek húzódtak, távolabb a szőlőskert,* azon túl akácerdő zárta le a horizontot.

Először a kábelárkot ásta ki. Hatvannyolcvan centiméterre hatolt ásójával az agyagos földbe. Ezután a homokágy készítése következett. Az árok mélyét háromnégy centiméter vastagon beszórta száraz homokkal. Szakszerűen, pontosan dolgozott, úgy, ahogy azt a szakmunkásképzőben tanulta. Óvatosan fektette le a kábelt, homokkal takarta be, majd a téglá- zás következett, a „mechanikus védelem”. A kiásott földet visszahányta az árokba, eldöngölte; simára igazította a talaj felszínét.

Bement a házba, megitta a kikészített félliter langyos tejet. Az anya útra készen, ünneplő ruhában jött ki a szobából. Kezében fekete vászonba kötött baptista énekeskönyvét szorongatta. Csak egy pillantással búcsúzott el fiától.

Jóska, miután befejezte a reggelijét, folytatta a munkát. Megkereste a falban az elágazó dobozt, felnyitotta és bekötötte a háromeres kábelt, egyfázisú rendszerben. Ugyanezt a műveletet végezte el a nyári konyhában is. Az MM-es falvezetéket a mennyezetre erősítette, csupasz villanykörtét kötött a végére. Visszament a házba, bekapcsolta az automatát. A nyári konyhában pazar fénnyel izzott a százas égő.

Már elhúzták a déli harangot, de még mindig nem jöttek haza a szülei. Jóska megmosakodott a lavórban, farmert húzott, tiszta inget, kabátot vett magára. Az udvaron egy darabig tétlenül ácsorgóit, hirtelen elszánással nekiindult a határnak. Gyermekkori búvóhelyére ment, a három hatalmas százévesnek mondott

nyárfához. Az egyik fa törzsének támasztotta a hátát, a farmerjéből gyűrött borítékot húzott elő. A levél egy hete érkezett Marikától, akivel még a nyáron, egy olvasótáborban ismerkedett meg. A fiú, ki tudja hányadszor, átfutotta a néhány sort:

„Kedves Jóska!

Ne haragudj, hogy csak most válaszolok a leveleidre, nem értem rá, nyaralni voltam a szüleimmel. Meg kell őszintén mondanom, én nem vagyok szerelmes beléd. Van valakim már fél éve. Egy osztályba járunk a gimnáziumban, komoly fiú, jól megértjük egymást. Ö is tanár akar lenni, akárcsak én. Ettől függetlenül mint baráttal, szívesen találkozom veled. Írjál! Üdv. Mari.”

Jóska visszacsúsztatta a papírt a borítékba. Leguggolt, s a lehullott leveleket félresöpörve, kis gödröt vájt ujjaival a földbe, abba tette a borítékot. A gödröt betemette, aranysárga nyárfalevelekkel takarta be.

Mire hazaért, a szülei már túl voltak az ebéden. A nyári konyhában nem égett a villany, feketén tátongott az ablaküreg. Jóska apja az ágyon feküdt, néhány üres sörösüveg hevert a földön. A rádióból magyar nótákat közvetítettek, az apa együtt dalolt az énekesnővel. Az anya a fia elé tálalta a rántott húst, aztán magára vette a télikabátját.

— Átmegyek a szomszédba, Kelemenékhez, tévét nézni. Majd jövök — mondta a férfiak felé, s kiment az ajtón.

Jóska éhesen falta a húst. Az apa abbahagyta az éneklést, a fiát nézte. Józanul, csendesen szólalt meg.

— Azt mondom neked, fiam, menj el hazulról, menekülj innen minél előbb. Velünk ne törődj, majd csak lesz valahogy ... Kibírjuk, úgysincs már sok hátra. A mai újságban olvastam egy pályázati felhívást, jelentkezőket keresnek katonatiszti iskolára... Próbáld meg.

— Oda érettségi kell — Jóska eltolta maga elől az üres tányért. — Nekem meg még a szakmunkásbizonyítványom sincs meg. — Felállt az asztaltól. — Különben sem hagyom magukra, ezt nagyon jól tudja.

Bement a szobába, az éjjeliszekrényből előszedte egyetlen féltve őrzött értékét, a PRIVILEGE-típusú kazettás kismagnót.* A nagybátyjától kapta, aki Svájcban elektromérnök. 56-ban disszidált, tavaly látogatott először haza. Jóska ledőlt az anyja ágyára, bekapcsolta a készüléket, szájához emelte a mikrofont. Először a dátumot mondta be.

— 1975. november 2. Vasárnap délután. Itthon. — Kis szünet után folytatta. — Váci Mihály versét szeretném elmondani: A címe: Te bolond.

Jóska kezéből puhán kicsúszott a mikrofon az ágy térítőjére. Könnyek homá- lyosították el a látását. Aztán összeszedte magát: — Még semmiről sem késtem le, még csak tizenhét éves vagyok — suttogta maga elé. Űjra a szája elé tartotta a mikrofont, és szépen hangsúlyozva, tisztán értelmezve a költő gondolatait, belekezdett a versbe.

„Már összeroskadsz, — végre mondd: mit is akarsz hát, te bolond?

Ki biztatott e sorsra itt, hogy szívedet rohamra vidd...”

A nyári olvasótáborban Jóska ezzel a verssel nyerte meg a szavalóversenyt. S azon a napon szeretett bele Marikába is..

Összeállította: őri Zoltánná