Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
1979. november IB. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Középszer Elismerésre várni gyöngeség, s aki kicsikarja, kapzsi, de a legnehezebb a kettő között a helyes útra rátalálni. A várakozás és a cselekvés mérlegét nem tartja senki a kezében, mégis megméretünk. Akár tudsz róla, akár nem, akár akarod, akár nem, te is e gazdátlan mérleg serpenyőjében ülsz. Van, aki örömet érez, van, akit szorongás fog el az ingadozást figyelve, de ez mind semmit se számít. Azt szeretném, ha nyugodtan, ha önvád nélkül fogadhatnék el bármilyen lesújtó ítéletet. Miért is irigyelném a dicsőséget azoktól, akik rászolgáltak, és főképpen azoktól miért, akik nem szolgáltak rá. Elismerésre várni gyöngeség, s aki kicsikarja kapzsi, de a legnehezebb a kettő között a helyes úton megmaradni. val...! Hogy kerülhette el ez a figyelmét? Most jut eszébe. az első emeleten lakik az a Pamyolai, rossz alvó és úgy tudja, a félesége révén rokonságban is van az igazgaitóvali. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet. Valakitől mintha egészen pontosan így hallotta volna. Az ablakhoz ugrott, kinézett. Az öreg bérház csendes volt a hajnali derengésben, a téglalap alakú, macskaköves udvaron még nem kopogott keresztül, senki és .'hiába merengette a szemét, Panyólait sem látta az ablakban könyökölni. De a függöny — úgy rémlett előtte — mintha meglébbent volna és olyan furcsa alakzatot öltött, akár egy hatalmas fül. Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván maradt muslicára rebbent és úgy érezte, hogy ez a piciny 'bogár időközben sajátos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebélyesedett, emberré formálódott, nagyon ismerőssé, pontosan olyanná, mint... mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fölött. — I gazgató kar társ — nyögte a beosztott, szemét alázatosan a muslicára függesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan az egészet ... hiszen csak vicc volt... egy kis játék... ártatlan szórakozás.. És nekem igazán eszembe sem jutott, hogy az igazgató kartársat is ... Ugyan, még elképzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... És én továbbra is csak a vállalat érdekeit... Igen, úgy. mint eddig. sőt. halehet, akkor még jobban. A muslica béleegyezően zümmögött és mintha ellenőrizni szeretné a számításokat, a papír sarkára röppent. Nulla meg nulla — kapott a toll után a beosztott, mint egy leckéjét bliccelő diák, aztán gyorsan, pontosan, ahogy szokta, utána írta a végeredményt is — az an.y- nyi mint: nulla. ste holtan találtak a városi, E park szélén. Mellemre simuló fehér vászonruhámon rózsa vöröslött. A vérem volt, szúrt sebből szökött föl. Tágra nyílt szememben szomorúság ült. Kíváncsi emberek jöttek, hogy láthassanak, s vénülő szívükben örökre fiatal maradtam. Nem gondoltam a halálra, a sors kiszámíthatatlansága megdöbbentett. Vékony csuklóimon kék foltok jelentek meg, majd megsárgultak — gyilkosom vadságát, s a benne lakó rettegést mutatták. Hosszú ruhám fehérlett a park zöld füvén, karjaim hátrahanyatlottak. Szerettem és viszontszerettek, most pedig itt fekszem, és senki sem keresi a szerelmemet. Erőszakos halállal haltam meg, ezért várható volt közeli újjászületésem, amikor életszomjam újra megtölti az erőtlen testeket. A halál megült lángvörös hajamban: a csat kicsúszott belőle, és a szálak szétterültek a kavicsos úton. Ajkamon elakadt egy kérdés az életről — mindannyiunkéról. Kedvesem fölém hajolt, és szeme egyre azt kérdezte: — Miért kellett meghalnod? A szerelem bágyadtan elmosolyodott, s így felet: ez mind én voltam. Már nem tehettem semmit, ő a halottat látta bennem. Félénk kis barátnőm távolról nézett, kicsi szája ezt suttogta: — Hol vagy most? S mit látsz ott? A rendőr belenézett szomorú szemembe, de ő semmire sem gondolt. Otthon nagy kutyája volt, és felesége, aki rendszeresen csalta. A gyilkos kése megnyitotta a mellemet, gyakran megnéztem a tükörben, és gyönyörködtem benne. Olyankor sajnáltam, hogy ezt más nem láthatja. Kedvesem még mindig fölém hajolt, de a gondolatai már messze jártak. Szórakozottan kérdezte: — Mi van ott rajtad kívül? Van még valami? Arra gondoltam, hogy most túl vagyok bűnön és vádaskodáson. Kedvesem fájlalta elvesztésemet, de a rendőrt csak a gyilkos érdekelte, ö még él, vele akad még tennivaló. A körülöttem álló emberek szomorúan mondogatták: — Milyen szép lány! Részvéttel vettek körül, s bár többen sajnálták a gyilkosomat, akit a rendőr okvetlenül meg akart találni, s szinte látták már az akasztófán. eltorzulva, élképzelték, hogy fiatal, szeretni vágyó és szenvedélyes. Ott maradtam fekve, szépen, nem növekedett tovább a véres rózsa megnyílt mellemen. A hosszú ruha már nem engem takart, elhagytam a testét, a fájdalom megszűnt. Egy riporter járkált körülöttem, fényképezgetett, s azon igyekezett, hogy valamit még kihozzon belőlem. Ismertem foglalkozása nehézségeit, mindennapi kenyérgondjait. Rólam és a történtekről összehozott egy tudósítást, s amit kapott érte, elég volt két konyakra. Kellemesen duruzsoltak a presszóban a kávéfőzőgépek, és könnyek patakzottak az abliaküvegan. A városi parkban a fák tavaszi pompában álltak, s az arrajárók szíve megtelt reménnyel. Azon az estén én voltam a legszebb virág. — Maradj velünk! — suttogták félénk kis barátnőm ajkai. Tudtam, hogy maradni fogok, s ez kegyetlenség velük szemben. Szívükben az emlékeknek egy kis sarka már az enyém, s onnan nem lehet kiűzni többé, mozdulatlanná váltam, velem volt a park. A rendőr lemérte a lépéseimet, majd megérkezett értem az autó. A tömeg értetlenül kérdezte: — Kinek ártott ez a lány? Nem voltam se jó, se rossz, de íme, már befejezett vagyok. Szép voltam, szerettek, én is testvérként szerettem mindekit magam körül. Most számukra a halált jeléntettem, ma megismertem a boldogságot és a kegyetlenséget. A vadregényes városi park füve sokáig megőrzi lábnyomaimat, kiömlött véremet az eső lemossa a kövekről. Nem akarom, hogy közönséges, romló anyagiságomban megismerjenek. Ezért nem fogom leírni, hova vittek, hogyan boncoltak, és tanulmányoztak az orvosok, s hogyan szedtek össze újra, hogy koporsóba tegyenek. Már habos csipkék borítottak, megint szép voltam, meg lehetett nézni. Bár ,a bőröm kissé megsárgult, szemeimet pedig lezárták, hogy élettelen tekintetem ne riasszon senkit. Koporsómnál kedvesem kézenfogta félénk kis ba-; rátnőmet, hogy vigasztalhassák egymást a gyászban. Szerettem ezt a barnabőrű, hosszú szempillájú fiút, szép, komoly lovagomat, az eszét, az álmait. Ha vele voltam, hoidfényf. ittam és hajnali harmatot. De ő mit sem tudott arról, mi zajlik a lelkemben. Ragaszkodtam félénk, babaarcú kis barátnőmhöz, törleszkedtünk egymásArvo Válton: A LÓÉ hoz, mint fiatal csikók este a karámban, meg-megszorítottuk egymás kezét, s egy gondolattal sem bántottuk volna meg egymást soha, mindenben egyetértettünk, s nem kerestük más barátságát. Nem akartam meghalni, s nem az én szeretetem egyesítette őket. A csipkék között friss voltam és szép, de kezeik már szomjasan kulcso- lódtak egymásba fölöttem. Üj életek ágaskodtak bennük, az én testemből pedig már csak a föld terem majd gazdagabban. Nem maradt idő, hogy új életet 'teremjen. A kedvesem már nem hajolt enyészetillatú koporsóm fölé, egyenesen állt; és barátnőm kezét szorította, összekulcsolt kezeikből a fájdalom lassan, csöndesen szétáradt a lelkűkben. Szépek voltak boldog szomorúságukban, de ma én mindenkinél szebb akartam lenni, s ennek az akaratnak engedelmesen alá kellett vetniük magukat. Gyilkosomat elfogták, s így nem tudott eljönni a temetésemre. Szemében rémület vibrált, sokáig kellett várnia, amíg elmúlt az iránta érzett gyűlöletem. Egy szörnyű késszúrás csillapította indulatait, s most bánja bűnét. Kéjjel ölt, ha erre gondolt, nem érzett szánalmat, de szépségemet látva értetlenül állt, nem tudta, miért tette. Később, mikor halálos dermedtséggel várta a kötelet, úgy gondolt erre a gyilkosságra, mint életének egy ma- gasabbrendű pillanatára, melyben valami külső erő vágyainak teljesítése felé repítette. Teste azonban már sárga és összezsugorodott, én meg elmentem a föld alá. Fehér ruhámban olyan voltam, mintha megannyi rózsaszirom borítana. Ereimben elcsitult a vér, a szívkamrák nem működtek többé, halk zene kísért a síromba. Meg nem született gyermekeim rejtve maradtak a várakozás birodalmában, anyagtalan csá- pocskáikat nyújtogatták felém. Nem adhattam nekik létezést: korán kellett elmennem. Sejtjeimből nem , reméltek életet nemzedékek, nem én csaptam be őket. Éjszakákon, száraz indákon, fényen, néma erőfeszítésen, az élő tűz lángján haladtunk a temető felé, egyesített bennünket egy fénynyaláb. Sugara ma átvilágított rajtam, s eltűnt valahol a messzeségben. Az idők végzetéig várt rám az én szívem istene, akit magamnak megalkottam. Várta, hogy a mellemen tátongó sebtől váljak valakivé. Nem veszítettem el a hitemet senkiben, de kedves barátnőm keze a kedvesemében reszketett. Ök élve maradtak, de gyermekeik nem az enyémek lesznek, ez nem pótolható. Ránk borult a hatalmas égbolt', s rám zárták a koporsó fedelét. Felhő ereszkedett ránk, egyre zsugorodott, s egy kis foszlánya átlebegett gyönge testemen. Sűrű lett, és fájdalmat okozott, illat és nedvesség maradt utána. Gyilkosomat megkérdezték, miért ölt meg, de nem tudott válaszolni. Tette oly távolinak tűnt, hogy most kavargó érzések közepette sehogyan sem tudta felidézni , mire is gondolt akkor. A zene hullámain a kísérők feje fölött muslicaraj keringett, majd összetömörült, hogy keresztül repüljön rajtam, s szétszóródjon a négy égtáj felé. Mi pedig biztos úton haladtunk, hogy végre megszabaduljanak fölösleges testemtől. Nehéz volt a jelenlevőknek, az utolsó kellemetlenséget kedvesemnek okoztam. Ha a véletlen másképp hozza, én ugyanígy cselekedtem volna. Hisiz nem várunk köszönetét sem a gyermekeinktől, sem a halottaktól, midőn erőnket és szívünket megosztjuk velük. Koporsóm után lépkedett a kedvesem, kézenfogva kis barátnőmet, s szívük könnyebb volt, mióta rám tették a koporsófödelet. Egymásra pillanthattak, megszabadultak tőlem, s már némán szeretni is mertek. A tavaszi fákon kipattantak a rügyek, a madarak lármáztak a saját örömükre, a szomszéd bosszantására. Itt vagyok, szálltak az évék, ha mérhetem az időt földi mértékkel. A sötétség birodalma megszokott engem, anyagtalan, minden szépséget nélkülöző élet vesz körül. Hosszú, vörös hajam van, mint régen, s azóta nem nőtt egy centit sem, még hosszú, fehér ruhám alja sem szakadozott el. Az arcomon va- válmikor volt egy ráncocsfca, élszomorodtam, mikor megpillantottam a tükörben. Most is ugyanott van, snem követték többiek. Melleim, nem éledtek föl, élő ujj átdöfhetne. Körézáru- tok, s olyan maradok, amilyenné itt, a sötétség birodalmában lettem, és bizonyára létezik valahol valaki, aki tudja, hogy fiatal és szép vagyok. De itt van a gyilkosom is. Nyaka a kötéltől kifordult, de itt is előző foglalatosságát űzi. Mellembe kést döf, de a sebből már nem virágzik ki a vörös rózsa. Esküvője napján síromhoz eljött félénk kis barátnőm. Most olyan szép volt, mint én távozásom napján. Hosz- szú fehér ruha voilt rajta, hosszú, hullámos haját fátyol borította. Kicsi szája reszketett a boldog sírástóli, köny- nyei csillapították szomjamat. Majd érte jött a vőlegénye, egykori kedvesem, azt mondta, hagy várják a vendégek, és elvitte őt. Gondterhelt pillantást vetett a sírom felé, ködös, szürke árnyékomon aranysugár villant át, meleg volt a régi szerelemtől. Azután élhozták a sötétség birodalmába elsőszülött gyermeküket, aki gyógyíthatatlan szívbetegséggél született, öt napot sem élhetett az irgalmatlan viliágban, ahol levegőt is a saját erejéből kellett vennie. A gyerek ide került, és barátnőm anyja vette a gondjaiba. Messziről néztem kötésük lehullott gyümölcsét, s nem mertem közelebb menni, mert a földön kedvesem nem ébresztette életre 'testemet. Nem tudtam fájdalom nélkül gondolni arra, hogy a gyerek tőlem is születhetett volna. Mi értelme az egésznek. ha a sötétség birodalmában vagy, hisz ide olyanok is kerülnek, akik száz évet éltek. És még egyszer eljött a síromhoz a barátnőm. Most szürke és kisírt volt a szeme. Szíve alatt újra gyermeket hordott, ebben volt minden reménye, és panaszkodott, hogy szerelmem már nem kedves hozzá. Bizonyára maradt még valami bennem,' s arra gondoltam. hogy kérni fog, engedjem el a férjét, hogy ne emlékezzék, és ne hasonlítgassa örök szépségemet —vártam, remegve a szürke füstben, de ő nem kért erre. Lehet, hogy férjét a kísértés mezejére csábították, lehet, hogy maga vágyott nemlétező dolgok után. Mind eljöttek hozzám, csak 'gyilkosomat nem akartam látni. emlétező idők voltak, az eseN imény a földön hevert a iléte- zés széles összev isszaságáb an. Nem volt se holnap, se önökké. Engem mindig újra megtaláltak a városi parkban, rúzsa nélkül, vörös hajam szétterült a kavicsos úton, csuklómon zöldes foltok. Hideg fekhelyem nem adott nyugalmat. Fordította: Pethő Eszter Összeállította: Rékasy Ildikö Derkovits Gyula: Élet és halál Oláh János: Kondor Béla illusztrációja a Hamlethez
