Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1979. november 18.

Zelk Zoltán:

Hólepte számjegy

Néhány hónap, s már hetven esztendő áll mögöttem:

— hólepte számjegy — hadjárta sereg! meddig vonulhatok előttetek?

Adj istenem néhány csatateret, hol dübörög a csönd, hol dúl a béke, hol győztesen könyökölnek a rétre a zsold nélkül is mindhalálig csatázó öregek!

Körmendi Lajos:

Sors

Köbméterek rabszolgája.

Súlyos fellegeket lapátolsz homlokod egére.

Álmaidba felszivárgott a talajvíz, belefecsernek a vadrucák.

Átdöfi tekinteted tükrét a sás, a dárdás nád, arcodon kiüt a sziksó.

Örökös gödörlakó!

Piros léggömbök erdeje a világ, ellebeg mindenségből.

Dühök fészerei lobognak benned, kitörnek lángoló állatok, robognak öklöd felé.

Nem nőhet szárnya a rögnek! Vérző tenyérkokárdának letéped az álmatag Napot.

Tetszhalott markod micsoda nyakravaló!

Dienes Eszter:

Végül is vigasztalódj

Évgyűrűk magányán ívként körbeülő csendben

szól egy hegedű. Koromszem billeg tenyerében.

Elmázolod a kormot — szemed alatt fekete karikák,

elmázolod a körmöd — lesimogatsz

egy elhalkult fát,

elmázolod az utat — pillád alatt

látszik csak nyoma;

valahol ajtó hallgatódzik réseken

villan mosolya,

a fény.

Végül is vigasztalódj, hát ne rijj.

Baksán Mária;

Boszorkányszék

Elmentek a molnárfecskék és jöttek az arcborulások. Hajunkat jósolatlan viharok kuszálták fésületlenné.

Borzasak vagyunk!

Mosdatlanok és félők!

Tallérok pénztárosai!

Némák között Szótlanság illik.

Föld: hallgatás.

Álom: kimondatlan.

f.. ».—I» asámap reggel

V nagyapámmal hazahoztuk az ócska kerítést. Alig volt

_______j benne léc, olyan

s

emmire se való volt. A Dobó utcán jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött vele, de •én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam volna a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle.

— Miért nem dobjuk el? Mindenki minket néz.

— Hát csak nézzen, essen ki a szemük.

— Nem szégyelli?

— Szégyelljék ők, mit bámulnak.

— Legalább vágná közéjük a sapkáját.

— A rohadás, az! Be nem piszkolom én, meg aztán avval csak téged ütlek, tiszteletben kell tartani.

A Kari szomszéd is úgy nézett, hogy stüszi kalapja majdnetm hanyatt esett. Ügy kapott utána, mint ahogy Mari után, az albérlőjük után szokott, mikor az éjjel a kút mellett meztelen fürdik. De az úgy bevágja a csalánba, hogy reggelente nem győzi az. asszonyát szidni, hogy mi a kórságot főzött, hogy megint kiverték az apró, piros pöty- työk. Bár a szemit verte volna ki.

A nagyapám bezzeg nem vágja sehová, még köszön is neki. Illendően, megbiccentve fejét, hátrább tolva sityakját. A Kari vigyorog, sejtetve, hogy tudja ő. mi a dörgés, pedig csak szeretné tudni. Egyszer még a nagy sejtésének az lesz a végé, hogy valaki lerondítja, fejétől a bokájáig, azt büdö- södhet ítéletnapig.

Nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket. Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát. Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászaladtam. Rásimultam, hóna alá dugva fejemet.

— Nagyi, ne sírj, hagyd abba! '— próbáltam vigasztalni.

— Mit bőgtök, itt a kerítés, azt kész. Ezen nincs mit bőgni.

Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát. Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult.

— Hova tegyem? Nézz körül, nézd meg, hogy mi van itt? — mutatott körbe nagyanyám. Volt is mit nézni. Öcska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai hevertek szanaszét. De az öreg mit se törődött ezzel, csak szipogott, meg- raegszíva orrát, de még mindig a kerítést szorongatva.

— Hova tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul.

— Mit bánom én, oda teszed, ahová akarod.

— Miért hoztuk ide? Minek ez nekünk? Akkor is mondtam, amikor fölvette, hogy minek — álltam elé.

— Miért, nem tetszik?

— Semmire se jó ez.

— Azt te nem tudhatod.

— Tudom én. Semmire. Ügy bizony — mondtam neki önérzetesen. — Dobjuk

mmtm

ki az utcára, majd elhúzza valaki. Azt röhögjék ki, ne minket. Állandóan csak megszégyenít.

—• Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést?

— Igen. Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét.

Pető Sándor:

A kerítés

— Ezt már egyszer kidobták, és el is húzták.

— Maga.

— Én hát. Azt hitted, otthagyom?

— Mondtam én, hogy hagyja.

— Még csak az kéne, hogy rád hallgassak.

— Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar.

Nagyanyám csak nézte az öreget, aztán legyintett. Besietett a konyhába.

— Ez kell magának? Folyton megsiratni?

— Vén bolond — rántotta meg a vállát.

Otthagytam. Nagyanyám után mentem. Ült a kályha mellett és sírt. Letérdeltem. Ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy könnyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön, dehát én is csak porolni, meg duhog- ni tudtam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi.

—< Mit bújsz ide? — hüp- pögte göbös ujjaival hajam közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kárálsz örökké, te kopasznyakú!

— Nagyi, én megvédelek — öleltem át.

— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

— Hát tőle — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vacakot.

— Biztosan kell neki.

— Kell a fenét. Nem csinál vele semmit.

— .Na menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam vissza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?

— Na menj már! — pirított rám.

Rossz kedvvel mentem ki. Az öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Ügy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett. Rám bámult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, na üssön, ha akar!

Megemelte a kezét. Ösz- szébb húztam magam. Szemeimet behunyva, meglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Fejembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt.

— Na, segíts.

Alig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik az a résen, meg át is ugorja, ha kell. Nem fél az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

— Azt te honnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, méghogy a halált bekeríteni?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

— Tartsd meg — mondta.

— Akkor mivel ver?

— Ha kell, itt a szíj is...

— Akkor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való.

Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést, mert kettéhasítlak! — kiáltotta mérgesen.

Ügy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha -legalábbis arany lenne. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott, szőrű meszelők mellé."

Nézett egy darabig, aztán megfordult, bement. Utána lopakodtam. Leült az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak.

— Mikor kerítjük? —kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár holnap — válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyuvasztódik rajtam.

Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

— Tőlem. Van idom, akár még ma is.

— A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlottam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.-----——- öltápászkodtam.

F Szótlanul ültem le az asztalhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől ráz- íocfva, rakta elém a töltöttkáposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha már rajta nyuvasztódik.

Tóth Máté Miklós;

MUSLICÁK

• i

A beosztott sürgős munkát cipelt haza. Este, hogy ne zavarja a családot, kiült a konyhába, megivott egy bögre kávét és elkezdte böngészni a végtelennek tűnő számoszlopokat. Talán két ilépésmyire tőle több napos szilva erjedt egy fazékban. Még a múlt vasárnap hozták a telekről, de a gyerekek, úgy látszik, beteltek vele és hagyták szépen megrothadni.

A beosztott először csak a savanykás bűzre ütötte fél a fejét. Nagy orra bosszúsan körbe szimatolt, ide-oda tekergeti, aztán célba .vette a fazekait.

— No persze, a szilva..,! — morogta családfői rosszallással! a hangjában, miközben ingerülten a szoba félé tekintett. — Ezeknek a szilva már semmit sem ér, pocsékba mehet felőlük, csak banánt zabálnának. Amikor

én olyan idős voltam, mint ők, még a férgesét is megettem.

Félállt, odament, elgondolkozva bámulta a töp- pedt, penészedő szilvaszemeket, régi falusi pálinkafőzések jutottak az eszébe és egy pillanatra valami furcsa nosztalgia fogta él az ifjúsága után. Ezt a nosztalgikus pillanatképet dünögte szét egy muslica, mely közvetlenül az orra előtt körözött, akár egy leszálltai készülő parányi helikopter.

Hess — legyintett a kezével. de ezzel mintha csak jelt adott volna a itöbbi muslicának, hogy rajokban szánjanak fel a rothadó szilvakupacról, dongicsélve körözzenek, ellepjék a mosat- lan tányérokat, a konyha falát, sőt, egyik-másik — nyilván az érteknesebbje — ott zümmögjön a félbehagyott számoszlopok fölött.

A beosztott pár percig dühösen figyelte a muslicarajzást, próbált néhányat elkapni belőlük, majd megragadta a fazekat és kihur- cólita a lépcsőházi kukához. Akárha szeszfőzéshez készülődne. úgy döntötte bele a szilvarakást, utána megnyugodva tért vissza a lakásba. Az üres fazekat látókörön kívül dugta és visz- szaült, hogy folytassa a műn* kát. Kis idő múlva azonban ideges tárgyilagossággal állapította meg, hogy a szilva ugyan már ott erjed a kukában, de á muslicák maradtak. Sőt, mintha még vidámabban koncerteznének körülötte, talán boldogan, hogy nem kél! már közvetlenül a fazékhoz ragadniuk, nagyobb tér nyílt a számukra, övék az egész konyha.

A beosztott igyekezett nem • törődni a muslicákkal, próbált eltűnni a számok között, de ez sehogy sem sikerült.

— Átkozottak! — dobta le a tollát, aztán összecsavart egy újságot és csapkodni

kezdett maga körül. Csekély eredménnyel. Az aprócska bogarak egy negyedórás küzdelem után sem fogyatkoztak (lényegesen. Inkább csak felbolyduilitak és a békés zümmögésből valami nyugtalan kakofóniába váltottak át.

— Ez így nem megy — lihegett a beosztott, elkeseredve bámulva a zizegve röpködő pöttyöket —. így

csak belefáradok és semmi látszatja az egésznek. Szaporát lan! Valahogy úgy kéne csinálni, hogy élvezzem is ezt a műveletet. Nem kényszerű időtöltésnek, hanem egy kicsit szórakozásnak is tekinteni. Igen, de hogyan?

Gondolkozott, majd hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Felnevetett, akár egy (gyerek. aki valami különösen jó csínnyel szeretné megtré- fáini a társait.

— Na gyertek csak! —

kiabálta és marokra fogta a papírcsapót. — Gyertek csak barátaim, majd adok én nektek! Először téged intézlek el, Furulyás, aki miatt most

is túlóráznom muszály, de azt is tudom rólad, hogy állandóan intrikálsz ellenem a főnökségnél! Nesze!

Célzott a papírcsapóval és Furulyás élettelenül poty- tyant a félbehagyott számoszlopokra.

— Most te következel. Ba- lajti — jött izgalomba a beosztott —, (te nagyképű hólyag, te szurtoslelkű lakáj, éppen ideje, hogy leszámoljak veled! Dögölj meg, te bitang!

Ütött, és Balajtinak is vége lett. Aztán Szuromi következett, majd Benedek, Kerényi, Szailay. Sóhajné, Pékné. és hajnal felé felszámolta az egész vállalatot. Izgatottan, kipirult arccal, egy vadász megszállott dühével végezte az irtást és a zümmögés egyre halkult, a koncert abbamaradt, míg végül csak egyetlen muslica röpködött, döngicsélt a konyhában.

— Félsz, igazgató kantára? — kérdezte a beosztott és á győztes önelégültségével figyelte az árván köröző bogarat.

— Ne hidd, hogy megmenekülsz ! A kezemben vagy, véged, te Néró! Mióta várok mór fizetésemelésre, jutalomra, vagy akárcsak egy jó szóra is...? De te úgy néztél .át rajtam, mintha pauszpapírból lennék és jóformán azt sem vetted észre, hogy vagyok! Persze, mert nem sündörgök mindig a közeledben, nem köszönök napjában tízszer, megelégszem azzal a csekélységgel, hogy dolgozom! Igen, mint most is! Éjszakába nyúló túlórát végzek és ezért mi a hála ... ?! Semmi! Hát akkor pusztulj te is a többiekkel együtt!

Felemelte a papírcsapót, megcélozta a magánosán keringő muslicát és már ütni készült, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben. Űr isten, meg van ő őrülve?! Le akarja ütni az igazgatót? És mi lesz, ha mindez a fülébe jut? Ha megtudja ezt az egész vadászatot?! A konyhaablak nyitva, hátha valaki kifülelte, hiszen elég hangosan verekedett itt ezzel a temérdek muslioáSzinte Gábor: Lánchíd reggel