Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. október 21 égre elhelyezkedett V a GEI-nél. Néhány hónapja kapta már a fizetését, de a munkáj áról csak annyit tudott, hogy a rövidítés Gravitáció Ellenőrző Intézetet jelent. Hogy mi a gravitáció, azt megnézte a lexikonban — emlékezett is valamire az iskolából —, de hogy mit kell rajta ellenőrizni, azt senki nem árulta el. Egyre hosszabb cigarettákat szívott, egyre gyorsabban végzett velük. Elhatározta: tanulni fog. Az első meglepetés akkor érte, amikor közölték vele: nem támogatják, mert a geofizikai ismeretek nem kapcsolatosak az intézet munkájával. Jövőre válasszon valami mást a kínálkozó ezer lehetőség közül. Az intézetnek akkor égető szüksége lesz — majd aikkor megmondják, hogy mire. Makacs fickó volt. Fejébe vette, hogy a végére jár. Idejéből futotta, hisz úgyis egész nap bent ücsörgött az intézetben, dolga egy szál se. De úgy látszik, a kollégáinak sem. Ha már egész nap beszélgetni kell, miért ne ejthetnének néhány szót a gravitációról is? Ha a bennfen tesebbek meglátják, hogy ő mennyire laikus, bizonyosan félreteszik azt a kutya szakmai féltékenységet... Csalatkozott. Mindenkivel mindenről lehetett társalogni, férfiakkal nadráganyagokról, még lányokkal lányokról is, de ha a gravitációra fordult a szó. bezárkóztak az emlberek. Idővel az is megfordult a fejében: ezek itt nem nagyin érthetik a dolgukat. De ézt a gondolatot elhessentette. Akkor minek kapnák a fizetésüket? Igaz, ő is kapja. No. meg ne ártson! De ő még csakugyan nem tudott semmit a gravitációról... De ha nem geofizika, akkor miért nem mondják meg az embernek, merrefelé tapogatózzon? Kilencvenes pulzusára kapott valami bogyót, de nem sokat használt. Azt is kinézte már. mikor rendel az idegorvos. Akkor vágott be a jutalom. Szédelegve bámulta a borítékot, amely olyan valószínűtlen távolságban lebegett előtte, mintha nem is a tulajdon kezében tartaná. Először arra gondolt: elállítódott a fejében valami. Lassan mégis sikerült kishitűségén felülkerekednie. Többre hivatott ember kell legyen, aki most sem azon jojózik, hogy a váratlan dohányt mire költse, hanem azt hányja-veti. mi haszna lehet abból az országnak meg az emberiségnek, ha az intézet három vidéki és öt fővárosi mérőhelyén — a balatonfüredi kivételével valamennyi ultramodern toronyépület — rendszeresen ellenőrzik a szabadesési gyorsulás nagyságát, és negyedévenként megállapítják, hogy változatlan ... Ennyit sikerült véletlenül megtudnia a koordinációs osztály szakoktatási előadójától, aki nem azért volt ennyire közlékeny, mert hivatalból nem térhetett ki a fiatal kolléga tudásszomja elől. hanem mert ő is a büfében hallotta előző nao. és fitogtatni akarta a jólértesül tségét. — Nem pénzkidobás ez? — kérdezte tágra nyílt szemmel a fiatal kolléga, de rögtön rá kellett jönnie. hoy> túl sokat beszélt, s ezzel egyetlen bizalmas emberét is elvesztette. — Nem az én szakmám — törölte meg bajuszát az előadó. és sietve elhagyta a büfét. Fiatalemberünk nem hagyta magát. Osztályvezetőjéhez fordult, aki más összefüggésben előszeretettel emlegette diplomáit, és akiről az intézeti közvélemény el tudta képzelni, hogy legalább egy diplomája a munkakörével kapcsolatos. — Demagóg beszéd! — csattant fel a fejlesztési osztály vezetője. — Én ilyen idős koromban... — itt elakadt, majd nagy meggyőződéssel fröcsögte: — Örültem volna, ha egy ilyen tudományos intézet levegőjét szívhatom, és szívhatom magamba a tudást... — Ugyan mit szívtál ezzel a lopó tök fejeddel? — sandított a félig nyitott széf elé a fiatalember, de most egy vödör Napóleon sem tudta volna a lényegtől eltéríteni: — Ezt akarom én is! — kiáltotta. — Tudni akarom, hogy mit csinálok! — Ha tudni akarja — vörösödött el az osztályvezető —, maga nem csinál semmit! Érti? Semmit! — Nagyon jól tudom! Hisz épp erről van szó! De én tehetek róla? rés! — kezdett fel-alá rohangálni az igazgató. — Nem tudom, ki beszéli tele a fejüket minden marhasággal. De majd én megmutatom ...! — hirtelen megállt és felemelte a mutatóujját: — Talán majd ezután! Százmilliós ' beruházás !... Ejnye kérem, hagyjon engem békén, van magának közvetlen főnöke, hol foglalkozik az igazgató mindenkinek a hasfájásaival?... Rögtön a munkakönyvéért Trencsényi Imre: Hétfejű sárkány tudománya — Hát talán én? Ha nem tetszik, keressen magának más helyet, ahol kedvére kritizálhat! Mert máshoz, úgy látom, nincs nagy kedve! Mire a fiatalember az igazgató elé került, a híre már fordult egyet. Ez kissé meglepte, hisz ahogy levegőt kapott, azonnal ide indult. Ejnye, kedves barátom — csóválta a fejét az igazgató —. nem tanulta meg, hogy nem kell mindig ajtóstul a házba rohanni? — Miért mindig? — meresztette szemét a fiatalember. — Maga fél éve van nálunk, igaz? Tanult nyelveket. ezt-azt, rendben van. De mit tud általában az életről? — Igazdató elvtárs, én nem általában az életről...! — Nocsak! Ez kezd érdekes lenni. Mondja tovább! — Novay elvtárs, én szeretném a szakmát megtanulni ...! — Milyen szakmát? — Hát... a geofizikát... 1 — Miért éppen a geofizikát? — Hát a gravitáció ...! — No persze, a gravitáció — legyintett az intézet vezetője. — Főnök! —kulcsolta ösz- sze kezét a fiatalember. — Hadd menjek inkább mérőállomásra! Akár vidékre is...! — Miféle mérőállomásra? — meresztett nagy gülü szemeket az egyébként mindig mosolygó úriember. — Hát ahol... izé... — bizonytalanodott el hősünk. — Nincs itt semmiféle mément volna, ha nem épp a személyzeti vezetőbe ütközik. — Milyen hangulatban van az öreg? — hunyorított rá a mélyhangú, galambto- kájú asszonnyal. A barátságos hangnem azért lepte meg, mert arra engedett következtetni, hogy a személyzetis nő még a korábbi afférról sem szerzett tudomást. (Tapasztaltabb biciklisták persze élnének a gyanúperrel, hogy a személyzeti vezető vagy az osztályvezetővel vagy az igazgatóival vagy mindkettővel ellentétes táborhoz tartozik.) Még aznap több mély lélegzetet vett, és mégiscsak benyitott a személyzeti osztályra. — Mindenki azt mondja — teregette ki bizakodóan a lelkét —, hogy legyek türelemmel. Várjak türelemmel, lötyögjek türelemmel, mert most lesz majd egy nagy-nagy fejlesztés, akkora nagy beruházás, amekkora még nem volt. De én tudom, hogy nem lesz semmiféle beruházás, semmiféle fejlesztés, mert mástól is hallom, hogy amióta az intézet fennáll, ezzel etetnek mindenkit... Már bocsánat a kifejezésért... — Gondolja? — szűkült össze hirtelen az eddig jóságosnak mutatkozó néni kékesszürke szeme a szemüveg mögött. Ettől fogva kollégái nemcsak akkor zárkóztak be, amikor a gravitációról próbált szót ejteni. Lassan levegőnek érezte ő is önmagát. Idővel úgy ítélte, teljesen mindegy, mit tesz. miként viselkedik. Tátotta a száját, amikor mások kégli-ügyeket tárgyaltak, bámulta a nőket. amikor egymás közt kuncogtak, .meg általában, amikor nem evett, vagy túl korán végzett a keresztrejtvénynyel és kissé fáradt volt, hogy a cikkekbe is belelapozzon. Aranka billegett legtöbbet a széken, ő lógázta legtöbbet a lábát az íróasztal tetejére ülve. Persze, csak ha telefonált. Különben úgy ügyelt a tartására, mint egy királynő. Szerencsére általában telefonált. De utána lehetett nézni, ha ellibbent az ember mellett, nem lehetett kihagyni, ha aranypihés nyakszirtjét mutatta, és földhöz szegezte az embert, ha alig használt Parker tollát duzzadt ajkának támasztva merengett. Márpedig elég gyakran merengett, mert minden mutatósabb tolira lecsapott az osztályon. De min- d,en gyönyörűségnek a koronája talán mégis az v.olt, amikor fésülködött. És napjában többször fésülködött... Egyszer valaki halkan a fiatalember mellé lépett, és udvarias mozdulattal felcsukta eleresztett alsó állkapcsát. A koccanásra a királynő is felfigyelt. Az általános derültséghez a maga részéről egy futó mosollyal csatlakozott. Ettől fogva, ha tekintetük véletlenül egymásba akadt, a mosoly mindannyiszor fel-fel- derengett. Otthon a mosolyokat a fiatalember újra életre melegítette, betöltőtök már a szobáját, körül- repdesték, mint aranyos szárnyú könnyű lepkék. Éjjel — álom képében — orrára, vállára, tenyerére szálltak. Egyszer az egyik ver-, deső pillangó növekedni kezdett, a selymes érintésnek a következő pillanatban már lánytestnyi súlya volt. — Széplány! — lihegte a fiatalember az álomkép fülébe. Ekkor csattanós ütés érte a kezefejét. — Tudja, kit tapogasson! — sisteregte az álomkép. A fiatalember a szemét dörzsölte. — Tudja, ki magának a széplány! — hasított a fülébe, de ekkor már teljesen ébren volt. Azt se tudta, hová süly- lyedjen, mert így nyilvánosság előtt, előzmények nélkül valóban illetlenségnek számítanak az efféle mozdulatok. — Mit mondjak? ... öreganyám? — motyogta még mindig mámorosán az iménti érintéstől. Ekkor — legalábbis számunkra — talán kissé különös dolog történt: — Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál — mosolyodott el a lány. A fiatalember már fél éve a GEI-nél dolgozott, kevésbé tud.ott a dolgokon meglepődni. Attól se hatódott meg .túlzottan, hogy a lány így folytatta: — Teljesítem- három kívánságod... Ugyanis tündér volt. Mellesleg pedig a főnök főnökének a szeretője. — Fizetésemelést akarsz? — nézett jóindulatúan a fiatalemberre. Az lehajtotta a fejét. A tündér az álla alá nyúlt: — Előléptetést, áthelyezést. kinevezést?!... A fiatalember megrázta a fejét. A lány az üstökébe markolt: — Engem akarsz? A fiatalember nagyot nyelt, aztán ismét megrázta a fejét. — Hát mit akarsz? — kiáltotta a tündér. — Tudni akarom, mi a dolgom, tudni akarom, mit művelünk itt, tudni akarom, hogy mit kell tudnom! — markolászta a hófehér tündérvállat a fiatalember. — Lehetetlen alak! — rázta meg magát a tündér. Hirtelen nagy zúgás támadt, a gyönyörű lány megemelté aranyos szárnyát, és a következő pillanatban híre- hamva sem volt. kollégák azt mondA ták, tanulmányi szabadságra ment, és ilyenkor jelentőségteljesen összenéztek. Egyedül a fiatalember tudta, hogy keresztapjához repült, a hétfejű sárkányhoz, mert egyedül az — hacsak nem a tizenkétfejű — válaszolhat az ő kérdéseire. Donáth Gyula: Mézeskalácsos Huh István: Szerelem Gyönyörű hasadás Naptűz-kacagás Fénykitöréssel kiszakadt Örömgyöngy keretű Bolygóköz-szín Csillám ékezetű Napszületés gyönyörű Szerelem Csankó Lajos: Tanyai eperfa Ott áll még a vén eper ja a tanyánál, mint egy fejfa, lombjai közt muzsikálnak cirpelői a halálnak. Egyik ága lomb javesztett csontujjával ró keresztet, másik ága halott jelkép, mutatja a vakszerencsét. Rovátkái a törzsének nem mondják, hogy egyre vénebb, mert az idő áll felette, susogását eltemette. Nem őre már a tanyának, csak jele egy messzi nyárnak, nem keresi éhes vándor, csak én meg a síró zápor. Álldogál a magyar tájban, dal nélküli holt hadával, fejedelem — fegyver nélkül, s engem hagyott itt emlékül. Mogyorósi Erika: K A Menyasszonytánc Arcunkról a vénség maskarája Balladás múltidőbe hull. Mosakodna hóval, mint copfos lánykák télen a Tisza tetején — de augusztusban az Északi-sarkig utazhatna érte. Meghalni pedig könnyebb, ezt én is tudom. lllegetné magát kicsiny, kerek tükörben, ha az nem volna enyém. A kutak azonban mélyek, odáig el se látna: szemüvegét is elvesztette. Ha tudna úszni és repülni, Esküdözik: fejest ugrana. Meghalni mégse jó ... övé a várakozás végtelensége. Miénk az érkezés joga. De mint az Isten gyermekkorunkban ■ mi már mindenütt jelenlévők, így hát nyárközépen, Delelő éjben, ha pizsamában és hálóingben alvó szentekre talál, sápasztja azokat föld alá. Akaszt fölénk teliholdat; irigykedve várja: piroslik-e arcomon a szégyenkezés? Ám bennünket a holnap már magához húzott. Álmodásra zárt szemünkben napkeltéig új nevetés érik. — Arcunkról a vénség maskarája balladás múltidőbe hullt. Szenti Ernő: Vázlat Se többször, se kevesebbszer, mint az évszakok Nem gyakrabban mint a valóságtól duzzadó igazságok Kifogyhatatlanul mint a körülhízelgett öröklét Sohasem függetlenül a belül történtektől Óvatosan és zajmentesen mint a csend önmagán túlmutatóan Mint a születés vagy a halál Tóthné Varga Ilona rajza
