Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 9. lnek a fenenagy éj­szakában, támaszt­ják a gesztenyefát, nehogy kidőljön. Gödényen látszik, hogy mindjárt sírni fog, Charlie kavicsokat dobál, János meg szemlátomást azon tűnődik, hogy milyen hatalmas a telihold, s mégis befér a sörösüveg száján — mert a vöröslő hold ott tün- döklik abban a pár korty sörben, ami maradt. Ez az utolsó közös éjszakájuk. Pipecz a maga részéről fé­lig. alszik, miközben a kora­őszi forróságtól idén másod­jára is előcsalt gesztenyevi­rág szirmok csöndesen pe­regnek az arcába. Mintha hangot is hallana: köszön­jük, hogy szóltál nekünk a csendről... — De hát egy szót se szól­tam a csendről! — motyog­ja. S a hang újra suttog: te szót se szóltál a csendről, mi szót se hallottunk a csend­ről; ez a legteljesebb csend ... S a gesztenyevirágok pe­regtek tovább ... Tegnap reggel véletlenül korán ébredtek, s kilenckor már ott voltak az Aranypart táncpalotában. Mindenki aludt, még a szőkített Vera is, aki húsz cigarettát nyo­mott el az alsókarján, mert Pipeczet nem érdekelte, hogy szereti. Miklós úr is aludt, a főnök, aki annyira kövér volt, hogy évek óta csak tü­körből látta a térdét. Egyszó­val minden jobb ember. Az Aranypart táncpalota: Balaton, nagydudájú német lányok, szikrázó víztükör és ők négyen, a Hells együttes; he-he-he Hells, ahogy Gö­dény mondaná. Garantált tangó, Aradszky, titokban néhány rock — erősítő kell, új gitár kell. János, Charlie, Gödény és Pipecz néha arról álmodoz­tak: megveszik a jobb erősí­tőt, a Tornado szólógitárt, Premier dobfelszerelést, az­után majd játszani fognak. Csupa nagy zenét, Fats Do­minót, Chuck Berryt, Carl Perkinst, s az újak közül El- vist, a Beatlest. De ez már az ő zenéjük lesz. Ezért járt a sánta Charlie éjszakánként vagont rakni, ezért dolgozott két munkahelyen János ... Néha szégyellték magukat a Gyertyafény keringőért meg a János bogárkáért. Ilyenkor Duan Eddyre, és az ördöngös szólóira gondoltak. Tegnap reggel próbálni akartak, s persze Charlie megint sehol. — Nem aludt a sátorban — mondta Gödény. — Kibo­rult tegnap este. Valami csá- linger leszólta a dobolását, azt mondta, ilyen számokat az operettben is eljátszhat­na. Miklós úr olyan váratla­nul érkezett közéjük, mint egy rossz hír. Bedöngött a hodályba, s megállt előttük. Borzadva nézték a mancsát, mely akkora volt, mint egy gőzmozdony ütközője. Még nem tudták, milyen iszonya­tos verést kapnak tőle nem egészen tizenegy óra múlva. — Barátaim, üdvözlet — zengte Miklós úr királyi báj­jal. Tudják, mi újság? Rá­jöttem, hogy az egység láto­gatottságát erősen befolyá­solja a muzsika színvonala. Pontosabban az, hogy túl vad, nem tetszik a közönség­nek. Nekem nem jaffázó ti- nézserekre van szükségem, hanem pénzes öreg palikra, kérem. Nem Elvis meg ilyen hasonlók. Kapitalista zene, távol áll tőlünk, a hosszúha­jú huligánoké! János fölnézett: — Főnök úr, eljátszottuk a Besame muchót, a Gyertyafény ke- ringőt, sőt azt is, hogy Ma önről álmodtam megint, jól­lehet ez korántsem igaz. Mondja meg, mit hagyjunk ki, és mit játsszunk helyette! János szeme fáradt volt a nap mint nap- megújuló harctól a beígért hetven fo­rintokért, a reggeliért, amely hol lekvároskenyér, hol buci dzsemmel, hol pedig cipó volt gyümölcsízzel, meg -az ebédért, amely konok követ­tány aszfaltjához csapkodta a palacsintákat. Később azután rettenete­sen szenvedett. A százötven forint — kétnapi keresete, s ezt is csak akkor kapja meg, ha szeptember 30-án majd elszámolnak Miklós úrral. Meg szégyellte is ezt az osto­ba dolgot; úgy nézhettek ki, mint valami dilis Jancsi és Juliska, akik lencse helyett túrós és vegyesmákos pala­csintával jelölik a hazautat. Az utolsó hajót természe­tesen lekésték, a fél Bala­Szántó Péter: Sok éve, amikor Elvis eltemette Fats Dominót... kezetességgel paradicso­mos káposztából állt. Pfedig Miklós úr egészen mást ígért az elején, mikor beszedett tőlük fejenként ötszáz fo­rintot, üzemi kosztra. Megérkezett Charlie, ha akarta volna, akkor se rosz- szabbkor. Már messziről gya­nús volt, amint vidáman kö­zeledett a fekete szakállas cingár alak. Bicegve, ugrán­dozva, valami mókásan szo­morú sutasággal. — Helló, fiúk, helló fiúkák, helló Miklóskám, aranyos öcsém! Miklós úr kissé elájult a szokatlan bizalmaskodásra, Charlie-t azonban ez szemlá­tomást feldobta: — Na mi újság fiúk, rám vártatok? Öh, nem probléma, gyerünk, máris kezdhetjük a próbács- kát! Leült a dobszékre, akkora huppanással, hogy Pipecz be­hunyta a szemét. — Na mi lesz? Ragadjátok meg a gitárt! Játsszunk még egy kis szemetet, hátha föl­vesznek a köztisztaságihoz. Egy-két-há­___ E z volt a pillanat, mikor hanyattájult. Hulltában fel­rúgta a lábcsinnt és a nagy­dobot. A többi tartozék vi­szont magától rogyott össze. A nagydob Miklós úr lábára gurult, aki arra se méltatta, hogy félrelépjen. Ha félre­lép, azonnal végigsöpör raj­ta az a pálinkaszag, amely Charlie felől érkezett. — Uraim, erről ma még beszélgetünk! — mondta Miklós úr, és lassan hátra vo­nult az irodájába. Gödény fölvihogott. Még mindig a fánál ülnek. Pipecz arra gondol: hát nern valósult meg a régi álom, már sose fogják eljátszani azt az őrült Rock’n’rollt. Pe­dig szinte látja, amint a zsú­folásig megtelt táncpalotá­ban a parkettra robban két nagydudájú német lány, és úgy táncolnak, hogy billegni kezd az erősítő, ö pedig adja a szólót, üveghangokon, ame­lyek elcsuklóan sírnak, egy­re .följebb botladozva ... Ilyen őrült dolgokat, mint Charlie, Pipecz is csinált. Az elmaradt próba után teg­nap délelőtt például átmen­tek Badacsonyba: Vera, Gö­dény és Pipecz. Most már ő se érti, mi történt. Utálja az almavodkát, utál inni, de be­ivott. Vera két palacsintát vett hármójuknak, ő meg dühében vett — állítólag — ötven palacsintát Verának, s mivel a huszonharmadik után már nem tudtak többet enni, Pipecz szakszerűen ki­teregetve egyenként a sé­tont körbestoppolva érkez­tek meg. Gödény kicsit ijedt volt, vajon mit zenél Charlie Jánossal kettesben. A közön­ség aligha fogja észrevenni, hisz az öregek még a Gyer­tyafény keringőt se szeretik erősítővel, a fiatalok meg rég leszoktak róluk a Gyer­tyafény keringő miatt. — Istenem, csak ne kéne a pénz! — sóhajtotta Gö­dény. — Tudod, mit csinál­nék?! Először is megdönget­nék egy olyan basszus-futa­mot, hogy Miklós úr belezöl- dülne, azután kiszóratnék minden asztalt, és táncpar­ketté alakítanám az egész Aranypartot! De csak rock­ra! Már az országútról hall­hatták a gyanús csöndet. — Befuccsoltunk, fiúk — mondta Charlie a fonott szé­ken ülve. Befuccsoltunk. Miklós úr közölte, hogy fel van nekünk mondva. — De hát ezt nem lehet! — kiáltotta Gödény. — Hi­szen nekünk szerződésünk van! — Fogd be a pofád, te hü­lye! — Charlie orrcimpája reszketett, szemében gyanús csillogás. — Hol az a szerző­dés? Arcukra árnyék vetődött. Olyan komor és fenyegető, hogy a néhány lézengő ven­dég is felfigyelt. — Jobb lesz, ha eltűntök — mondta Holló, a fekete, hollóarcú pincér, míg koszos- körmű ujjaival kabátját igazgatta. — A főnök üzeni, és igaza van. Csak a mi ló­vénkat zabáljátok. — A főnök szavát adta, Thiery Árpád: Csiga, eggel, amikor még R esett az eső, a földi- eper levelei alatt rabul ejtett egy csd­_______gát. Bezárta a kek­s zes dobozba. A kamrában előbb a diós zsákok mögé dugta, később az órás polcon csinált helyet a doboznak. Nem sokkal gettem. utána csön­Az öreg meglepetten, mi több: tiltakozva állt a ka­puban. A kerti köpeny alatt még álomillatú volt a gallér- tälan fehér ing. Maga mögé húzta a vaskapu szárnyát, hogy ne láthassak be a kert­be. Szabó Gábor érméi — Most nem lehet — ráz­ta a fejét. — Majd később, úgy dél felé. Akkor már le­hetséges. Délben sötét ruhát vett föl. A mellény valamelyest csökkentette púposságát. Fel­tűnt, hogy mennyire ala­csony. alkatra már-már gyereknek látszott. Komolyan s kissé ünnepélyesen foga­dott, mint gyámügyi hivatal­nok korában a szánandó ügy­feleket. Volt benne egy ke­vés komikus igyekezet is, ami olyan emberre emlékez­tetett, aki előbb-utóbb erő­feszítéseinek áldozata lesz. Megkerültük a nyitott, ce­hogy szeptember 30-ig ját­szunk — mondta János. — Napi kétszáznyolcvan rupót vesztek el tőlünk. Menjetek szépszerével, amíg szigorúak nem leszünk! — Igen? — Charlie fölállt, bicegve kettőt lépett. — De amíg tartott a szezon, kellet­tünk? Nekünk szerződésünk van! És azt is ki kell fizet­netek, amit eddig játszot­tunk! Holló picit meglökte Char- liet, aki visszaesett a fonott­székbe: — Szerződésetek? Hol? Mutasd szépen a bácsi­nak! — Szóval nem akarnak fi­zetni? — döbbent meg Pi­pecz. — Nem fizetnek az el­múlt két hónapért? János szó nélkül besietett az irodába. Ültek maguk elé. Papírjuk nem volt, Miklós úr azt mondta, az ilyenről nem szoktak, s így még csúszik nekik egy kis nyereség is — úriember nem csibész! Mikor János tíz perce nem jött, utánamentek. Ott ült a fiú az irodában, vérző arc­cal, körülötte nyolc markos pincér, meg Miklós úr, a hentesek vezére. Pipecz szól­ni se tudott, máris akkora pofont kapott, hogy ledön­tötte a tintatartót az- íróasz­talról. Még látta, hogy Holló a sarokba rúgja Gödényt, aztán Miklós úr elkapta a haját, és ütni kezdte a fejét az asztalba ... A raktári hátsó kijáraton dobták ki őket, meg ne lássa a vendég. Most itt ülnek. Pipecz nyög, megnyalogat­ja vasízű ajkát, véraláfutá­sos arca fáj. Elkapja a gi­tárt, lassú bluesba kezd a jó öreg Fast Domi­nótól. Néhány cincogó hangot fog odafönn, azután hirtelen leszalad az alapak­kordhoz, hadd sírjon az a rohadt gitár! Belezenéli a Balatonba a pofonokat, a hulló szirmokat, hogy nem lesz több erősítő, hogy ban­da se lesz most már. harlie hirtelen be­kapcsolja kisrádió- ját. Pipecz megpró­bálja túlpengetni, de a dobos is erő­sebbre csavarja a zenét: El­vis Presley, Könnyezve a kápolnában. Pipecz egy pil­lanatra közel áll ahhoz, hogy megölje Charliet, azután megérti az egészet. — Egy éjjel a rock’n’roll kigyalogol a világból — só­hajt János. — Talán épp ma éjszaka. Később már nem lesz nehéz ... Csak reggelig kibírjuk! A susogó nádból furcsa ár­nyak surrantak, kavargó köd és csillogó pára. Csak reggelig ... eperrel mentlapos verandát, három lépcső vezetett fel. Az öreg egy kerti székre mutatott. Ekkor tűnt csak fel, hogy hóna alatt duzzadt irattartót szorongat. Leültünk. Alacsony műkő korlát vett körül bennünket. A veranda belső falán, aho­vá az agancsokat szokták akasztani, régi festmény po­rosodott. A füzetlap nagysá­gú mázolmány egy szakállas embert ábrázolt, amint ép­pen elrugaszkodik egy vár­falról, és madárszámyaival a mélység fölött lebeg. A festmény alatt hatalmas fa­ragott óra ketyegett. A ház tele volt öreg, használhatat­lan órákkal. Az öregember éjjeliszekrényében öt vekker, kiengedett rugókkal, várt ja­vításra. A klozeton még a tavaszi esők idején megállt a kakukkos óra. A kamrá­ban a láncos bakteróra több mint négy órát késett.------------veranda másik szár­A iyán egy zongora szekrény felett fi­gyelmeztető tábla _______Lógott: „Egy mér­ges gomba egész család ha­lálát okozhatja”. A kis öreg észrevette futó pillantásomat. — Ez még azokból az időkből származik, amikor Tallinger István: Álom Vaderna József: Szerelem, fénytörésben Arcod arcai helyén ki mosolyog? Hangod hangjaival ki sikoltoz? Torzó csak? Karod karjai meddig osztódnak? Kitartó rablógyilkos, büntetlenül fojtogatod bennem a másik ölelést, s téged is kifoszt majd valaki. Döngölik körém a levegőt a lányok lábnyomai. Körbeöntik mésszel, — cívódással, agóniával, feltámadással, ki tud velem egyedül maradni? Köldököd kicsorbult poharából kinek a mérgét iszom? Elvétett ölednél kivel szeretkezem, képzeletben ki tör álom-kerékbe? Súlyodban hány nő súlya, szemedben hány szem fénytörése? Homlokomban mi ez a prizma? Tested ezer mozdulatra zúzza. Takács Imre: Hasonlat Az önérzet kapálódzása kombájn, örömeinket mind learatja — ime, az orrunk előtt, hogy porzik is a szalmája, fölverte rá az eső a talaj legfinomabb részecskéit... Szenvedünk, és előttünk megy az a gép, begyújtott kapálódzása az önérzetnek. Zúg is, kattog is, nyikorog is. Természetes hajladozásunk hol van? hogy mi magunk szedhetnénk föl a termésünket a földről, hisz mi fáradoztunk érte, vele...! piaci ellenőr voltam — je­gyezte meg csöndesen. A felesége megérkezett a fürdőszobából, kipirulva, magas vérnyomással, öszes haja vizesen csillogott. A vastag fürdőköpenyt szoro­san megkötötte a derekán, fapapucsa csattogott a kö­vön. Az asszony egy szido- losan fénylő rézórát tartott a kezében. Futólag a kis öregre pillantott, majd az órát a fonott asztal közepé­re állította, a kis üvegab­lakot, amelyen át be lehe­tett látni a szerkezetbe, fe­lém fordította. Látszott, hogy a rézórát nem először hoz­ta ki a verandára. — Ez is nagyon szépen muzsikál, de sose húzza fel — mondta az asszony szem­rehányóan. Az öreg fürkészve nézett az asszony után, aki bement a házba. — Az órák, bizony... — szólalt meg végül az öreg. Felnyitotta az irattartó tete­jét, majd gyorsan visszaej.- tette, mintha meggondolta volna magát. — Ha én meg­láttam valahol egy öreg vek­kert, azt nem tudtam ott­hagyni. Negyvenkét évig vol­tam alkalmazásban, de bár­mi történt velem, az órák mindig kisegítettek. Mert egy jó órás egyenlő a művésszel. Ha egy lencse nagyságú ke­rékben kitörik egy fog, azt bepótolni, felér a művészet­tel. Legszebbek azonban azok az ingaórák, a régi negyed­ütős órák az alabástrom osz­lopokkal.----------feskeny fehér baju­K ; za barátságosan megmozdult. Mo­solygott. — Nagy _____Itürelemjáték az óra. A feleségem szokta mondani, hogy ő már régen a földhöz vágta volna. Én is elgondol, kod.tam már, hogy honnan van bennem ez a sok türe­lem? Honnan örököltem az órák szeretetét? Talán a nagyapámtól? ö nagyon sze­rette a zenét, és állandóan fúrt meg faragott. Órákat is javítgatott. Bár tudom, hogy volt egy óra, amit szétsze­dett, és nem tudta összerak­ni. De hát a nagyapám bo­hém ember volt, én viszont nem vagyok az. Sajnos, elég sokat búslakodom. A rézóra az asztalon üve­ges dallamba kezdett, de néhány ütem után hirtelen elhallgatott. A ketyegése is megállt. Az öreg az óráért nyúlt, ölébe vette, türelme­sen babrált rajta. — Néha elakad a csibész — mondta közben. .— De hi­szen legalább száz éve megy már. Nem is csodálom. — Én nem az órák miatt jöttem — szóltam közbe. Az öreg letette az órát. Az asztalra tenyereit, s azt a látszatot keltette, hogy az első perctől kezdve tudja, hogy engem nem az órák ér­dekelnek, csak arra várt, hogy ez mikor derül ki. — Hanem? — pillantott rám szelíden.

Next

/
Oldalképek
Tartalom