Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

1979. sieptember 9.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

H

a hiszed, ha nem, egyszer már magához szólított engem a halál, de fityiszt mutattam neki. Jól megvagyok én vele, eszem ágában sincs haragudni rá, s tudom, hogy találkozunk még. De egyelőre jobban érzem magam itt, köztetek.

Hogy gyakran gondolok-e rá? Nem mondhatom. De ha mégis, akkor sem olyan szörnyű, mint vélnéd. Szinte közömbös már. Megúsztam, túléltem, itt vagyok kész. Ha meghaltam volna, annak sincs jelentősége, hiszen nem éreztem semmi, de semmi ijesztőt, akárcsak az a tizenkilenc utastárs. aki azóta szerves részévé vált az anyaföldnek.

Ha nem tértem volna magamhoz, simán a legcsekélyebb fájdalom nélkül vonultam volna ki ebből a jóképű világból, csak az asszonynak meg a gyerekeknek lett volna rossz fenemód. Talán tapasztaltabb vagyok másoknál azzal, hogy megfordultam a halál házatáján — ennyi az egész. De igazán, cseppet sem volt rémítő. Sokan azért félnek tőle, mert azt képzelik, hogy borzalmakat és isten tudja mekkora kínokat kell kiállni a végső pillanatokban. Pedig tévednek. A halál könnyedén, szinte játékosan jön, s esze ágában sincs meggyötörni az embert. Ahogyan a születésemre, úgy a halálomra sem emlékezhetem, tehát újra csak azt húzom alá, hogy semmit nem jelent számomra.

A katasztrófa előtt és azóta is álmodtam mindenféle rémítő dolgokat, sziszegő mérgeskígyók kergettek, feneketlen sötét mélységbe zuhantam, olyan víziók gyötörtek, hogy beleizzadtam a rettegésbe, s mikor fölébredtem, volt olyan érzésem, hogy a halál akart ka- ronfogni. Most már tudom: az álomhalál nem olyan, mint az igazi. Kegyetlenül nyomasztó érzést támaszt ugyan, meggyötör, ahogy csak tud. de elég arra gondolni, hogy eh, csúf álom ez az egész és máris szabadulni lehet tőle. A valóságos halál azonban, amely az ébren levő ember után nyúl. egészen más természetű. Olyan mentőangyalféle, akiről azt tartják, hogy puha kötényébe rejti a fölbukókat. Ügy mint fiatal anyám, aki leguggolt tőlem néhány méternyire, és bíztatott: szaladj, kicsim, az ölembe! Ha van teljesebb biztonság az anyaölnél, úgy csak a szelíd, jóságos halál karja lehet az.

Más a betegség, nézetem szerint. Némelyik közülük, a makacsabb, az alattomosabb fajta — hallom — tantaluszi kínokkal jár. Mondják, ilyen a rákkór is, amely végső stádiumában szinte kibírhatatlan. De a nyavalyák legszelídebbje is ezerszer gonoszabb a halálnál, amely mintha csupán azért létezne, hogy megváltsa a hitvány életű szenvedőket, visszaadva porhüvelyüket az örök természetnek. Olvastam valahol, alighanem Bessenyei György beszél róla', hogy az emberfia hamva a földdel elkeveredve ki fog zöldülni, és füvet ad a juhoknak, kecskéknek, ezek húsával, tejével meg szintén emberek táplálkoznak. Ha azon a tizenöt évvel ezelőtti nyári napon el nem döntöm, hogy mégiscsak jobb lesz megmaradnom, egyelőre, akkor belőlem is friss életek fakadtak volna azóta. Nem tudom, ki hogyan látja, számomra egészen megnyugtató annak tudata, hogy végleges elmúlásommal nem foszlok haszontalan semmivé, hanem fontos összetevője leszek a diadalmas életnek. Sokan nem mernek a halálról beszélni se, mert babonásak, azt hiszik, akkor megjelenik. Minek az ördögöt a falra festeni ? — így. Egyszer a vén császár, Halié Szelasszié csúnyán lego- rombította a jópofa újságírónőt, mert az megkérdezte tőle, gondolt-e már a halálra. „Nem értjük a kérdést” — reagált a szokásos fejedelmi többesben. Pedig neki már értenie kellett volna. A halál, mint a gondos ápoló, nem megy messzire a legyengült szervezettől, s iparkodik segíteni rajta. Az egészséges életre korántsem ügyel annyira,

'S

F. Nagy István:

Fityiszt a halálnak

s mihelyt látja, hogy nincs rá szükség, megy a jobban rászorultak hóna alá nyúlni.

Amit eddig mondtam^ a magam megmaradásával bizonyítom. Nyolcvanassal robogott velünk a busz azon a gyorsjáratúnak nevezett betonon. Jobbkézről akácerdő, bal oldalon vasúti vágányok. Ügy tudom — utólag értesültem erről is, mint a halottak számáról —. negyvenketten voltunk, ki Szegedre, ki Pécsre igyekezett, az akkor még kifizetődő belföldi légijáratokkal. Látom magam előtt: fogtam a hátsó följárónál levő pénztár merevítő fém- rúdját, előttem az ülések mind foglaltak, mögöttem többen álltak a busz topogórészében. Jól elém világlik, kellemes érzés bizsergetett, mert eszembe jutott a táskámban levő szoknyának- való, amellyel a feleségem akartam meglepni. Finom kelme volt, akkortájt még nehezen lehetett hozzájutni, örültem neki, na. Azt hiszem, még halkan fütyörészgettem is. olyan igazi elégedett állapotban voltam. Előttem egyetlen utas állt, aki egyszercsak ilyesmit kezdett dünnyögni: nézzék már ezt az ürgét, még árokba visz bennünket.

Megállapítottam, hogy a fölüljáró hídon vagyunk, és a kerék csakugyan súrolja a gyalogjárda peremét. Ebben a pillanatban azonban átvágódtunk az ellenkező oldalra és szálltunk, mint a madár. Működő agyam utoljára még két éles fölvételt készített számomra. Az egyik: a vaskorlát úgy nyílik-mállik szét előttünk, mintha puha kötélből vagy selyempapírból lett volna. A másik: bizonyosra vettem, hogy a hídtól földet érve tovább sildünk majd simán és könnyedén Ferihegyre. Szorongásnak, ijedelemnek a leghalványabb árnyéka sem,1 vetődött rám. Nem volt rá idő. Inkább megkönnyebbültem, súlytalanná váltam egy ici-pici mámor közepette.

Voltaképpen ekkor léptem rá a lét és a nemlét küszöbére. Attól a minu- tumtól kezdve, hogy a belém szerelt képmagnó nem rögzítette a történteket — akárhogy is veszem —. a saját éneml szemponjtából megszűntem létezni. Semmit, de semmit nem tudtam arról, hogy bennem a sejtek, azsi- gerek, a véredények, a csontok mekkora károsodást szenvedtek, és visszafordulhatok-e a tökéletes puha csönd és sötétség zónájából.

Mindenesetre erősen akarhattam, hisz nem tetszett nekem odaát az a ke- rekded semmi. Amikor magamhoz tértem és nyiladozó szemem hasadékán rám nézett a napsugaras élet, rögtön a szoknyánakvaló jutott az eszembe. Azt hiszem azért, mert kopácsoltak a tetőn és bőröndök szálldostak, cikáztak fölöttem. Féltem, nehogy lába keljen a feleségem ajándékának. Hát nem! érdekes? Rajtam, mellettem emberi testek halmaza, az egyikről futtában megállapítottam, hogy hason fekszik, de fölfelé mered a szeme, mégis az volt az első szavaim: a táskára tessenek vigyázni! Emelni akartam a jobb kezem, kicsit furcsálltám, hogy nem engedelmeskedik, aztán ráhagytam. Jó érzéssel töltött el az a meggyőződés, hogy élek, fájdalmam nulla, ennél tovább azonban nem jutottam. Eszméletlenül dughattak a mentőkocsiba.

Ütközben tértem magamhoz ismét, hogy attól kezdve mindig észnél legyek. A Koltóiba vittek, valami alagsorfélében hevertettek egy tolókocsin, és örültem, hogy szaladoznak körülöttem. Egy fiatalember jött oda, hogy tudna-e valamit segíteni. Megkértem, telefonáljon a nővéremnek. Pesten lakik. A fiú jobb kezéről hiányoztak az ujjak, a maradék tenyere olyan volt, mint egy bunkó, s kíváncsi voltam, hogyan tud így telefonálni. Ott állt fülke, bement, és tárcsázott hüvelykujjának egy csekély maradványával. Hát ennek igazán tudtam örülni, pedig akkor már sajogni kezdett minden tagom. Ránéztem a kezemre, hogy mi a csodáért makacskodik, ha emelni akarom, s akkor láttam, hogy a zakómon vastagon átütött a vér, alul meg csöpög elég kiadósán. Ügy éreztem, a csípőm is kificamodott, de inkább a fejem érdekelt, mivel abból is szivárgott a vér. Jöttek értem, fölvittek valahová, körülállták, tanakodtak az orvosok. Egy csöppet sem aggasztott ez. sőt nyugtató hatással volt rám. Belül csupa zene és vidámság voltam, amikor végül is letakarták a fejem. „Csak nem akarnak elaltatni?" — érdeklődtem a legkisebb ijedelem nélkül. „Nem, csak megvarrjuk kicsit a fejét” — mondta valaki. „Aztán szép munkát csináljanak ám, mert szakmabeli vagyok” — mondtam. „Hogy-hogy?” — kérdezte. ..Szabó a mesterségem” — vágtam rá, és majdnem elnevettem magam, hogy sikerült találót füllentenem.

zt hittem, két hét múlva kiA engednek. Egy fenét. Mivel a medencecsontom is összetört, s izmok, vivőerek szakadtak szét szöveteim mélyén, öt hónapig tanyáztam a kórházban. Azt mondták, azért mondott le rólam a halál, mert különös életerőt és kedvet látott bennem. Még hazakerülve is fél évig hordtak kezelésre, mért újra kellett tanulnom a járást meg más műveleteket is. És amikor teljesen fölépültem, akkor tudtam bizonyosan: annyira imádom ezt a sokbaiú, szépséges életet, hogy legszívesebben soha nem vál- . nék meg tőle. Pedig már tudtam, hogy a kedves, puhakarú halálhoz merre vezet az út.

Dmitro Pavlicsko:

Gólyák

Gólyák járnak a lóherében,

Piros lábuk elő se villan,

Ring szép fehéren csak a törzsük, Elérhetetlenül lebegve,

Mint réges-rég vízre bocsátott Gyerekkorom papírhajói...

Ez az öröm — kibírhatatlan!

Mert visszatér hozzám a flotta Elmúlt idők tájairól És hozza drága rakományát A hajóűrben — csak nekem!

Lábalok cipőstül-ruhástul A zöld tengerbe, nincs türelmem,

Hogy bevárjam őket; kitárom Két karomat e víz fölött.

Talán hajókötél leszek csak,

De lehet, hogy úszódaru,

És nagyváros is lehetek még,

Mely hajókat fogad: szerencse Gyémántjaival játszhat ekképp.

De mi történt? Fregattjaim most Fekete-fehér szárnyukat mind Megemelik, s az óceánból Piros lábak tűnnek elő,

És e gyors szárnylebegtetésre Arcom sápadva dermed ... Állok A lóherében, s egyre látom: így fog eltűnni életem,

Fénylő kékségben egy madár.

(Tandori Dezső fordítása)

Kiss Attila: Utcarészlet

— Először egy nevet szeretnék mondani.

— Mondja csak, nyugodtan.

Folyamatosan néztem rá, hogy semmit el ne mulasz- szak.

— Bódi András — mondtam.

A név hallatán nem kemé- nyedett meg az arca. nem is rezzent össze a pillantásában meglepetésnek vagy a gyanakvásnak a nyoma se volt.

,— Nem ismerem azt az embert — válaszolta közömbösen.

— Bódi András — mondtam emlékeztető hangsúllyal.

— Elég gyakori név.

Előrehajoltam, az arcát figyeltem.

— Pedig tud,om, hogy ismeri.

smét ölébe vette a rézórát, a kezében forgatta, babrált rajta. — összetéveszt engem valakivel — mondta.

— Kizárt dolog.

— Sok Bódi van.

Az öreg nem akart Bódi Andrásra gondolni, de nem tudott kitérni előle. Az idők folyamán egyszer se tudott kitérni előle. Üjra és újra megjelent előtte valamilyen régi formában, legtöbbször a gyerekkori külvárosban

ácsorgott a sarkon, hátratett kézzel nézelődött, mint aki már régóta vár valakire, háttérben a tizenhetes gyalogezred laktanyájával, azon túl a háztetők felett billegő

kétfed,elű repülőgépekkel. Más alkalommal a vöröskő templom mögé húzódva pillantotta meg, éppen akkor, amikor az anyját kísérő temetési menet után bámult. Az öreg visszaemlékezése Bódi Andrásra mindig olyan volt, mint egy időben elnyújtott fényképfelvétel, amelyen nem lehet teljes határozottsággal megállapítani, hogy melyik kockában állnak a fáskamra előtt, egymást átölelve, klottgatyában; rokkant apja melyiken tartja Bódi Andrást az ölében, s melyik az a kocka, amelyiken Elzáéknál angol módra tejes teát ittak, majd Bódi András másnap reggel elment az olasz frontra. A búcsúztatáson igyekezett meghúzódni az állomás hátterében, Bódi András mégis észrevette, odament hozzá, de nem tudtak egymásnak mit mondani. Ostoba, tehetetlen érzés fogta el őket: azzal a frontra induló vonattal könnyen vége is szakadhat közöttük a barátságnak, s hirtelen úgy tűnt. jogos lelkifurdalással néznek egymásra, mert sokkal többet tehettek volna egymásért.

Az óra ismét belekezdett az üveges dallamba. Szótlanul hallgattuk. Amikor az óra lejárt, a kis öreg visszatette az asztalra, s fel akart állni, de nem engedtem.

— Maga volt a vád,biztos — mondtam.

Az öreg csontos, diószínű madáruijait egymásba fűzte. Az irattartóra bámult.

— Ha arra gondol, hogy

vádbiztos voltam a ludoviká- sok ügyében...-----------ilhallgatott s várt, de

É

n

em szóltam, nem sürgettem, de nem is engedtem el,

_______(mert jól hallottam,

a

mit mondott, nem kérdés volt, hanem a beismerés kezdete. Könnyű izgalom fogott el. Megéreztem, hogy elkövetkezett az idő. Mert a hosz- szú id,őn át elzárt titok az emberben előbb-utóbb, a beteg sejt módjára, burjánzásba kezd, és nincs olyan lelki erő, amely képes az útját állni. Csak néztem az öreget, figyelmesen és kitartóan, ahogy a sebész feltárni készü] egy testrészt. Ügy gondoltam, várok egy keveset, mondjuk egy percet, mert az ilyen beteges, gyönge testalkatú emberek népi képesek sokáig tartani magukat, átmenet és ellenállás nélkül roppannak össze, csak megfelelő időben kell beszélni előttük aról, amit tudnak, és meg akarunk tudni.

Azóta vártam, és készültem erre a találkozásra, amióta egy archívumban más dolgok után kutatva, véletlenül rábukkantam egv vizsgálat során, még ezerkilenc- száznegyvenkilencben kézzel írt feljegyzésre.

„Amikor a ludovikások ellenforradalmi kísérlete után a rendőrség a papírokat átadta vádemelésre, a legnagyobb meglepetésemre Bódi András nevével találkoztam. Mi nem is barátok voltunk, hanem testvérek. Amikor a

nevét olvastam, kétségbeesés fogott el, hogy most mit tegyek? Végül is úgy döntöttem, hogy meg kell tennem. A legnagyobb szigorúsággal kell eljárnom, mert a munkáshatalomnak tett eskühöz kell tartanom magamat. Még az apámmal szemben is. Bódi András húsz évet kapott. A Tanácsköztársaság leverése után visszakerült a helyére, sőt rendőrtanácsos lett. Mi soha többé nem találkoztunk személyesen, de később a harmincas években kerülő úton megtudtam, hogy tudomást szerzett a kérvényeimről, és közbenjárt a jogi egyetemen, hogy a vizsgáimat utólag letehessem, és ugyancsak évek múltán tudtam meg azt is, hogy amikor öt éven át napidíjas voltam a városnál, mert a tiszti főorvos, a nagyfokú mellkasi elváltozásra hivatkozva, nem adta ki az alkalmassági bizonyítványomat. Bódi András a kérésem és a tudtom nélkül közbenjárt az érdekemben, és megkaptam a bizonyítványt. Megismétletn, hogy mi a Tanácsköztársaság leverése után nem találkoztunk egymással, nem is kerestük az alkalmat Nem tudom, hogy mi lett vele a háború alatt és később ...

zon a napon képtelen voltam kutatni tovább. Beleéltem magamat a régi időkbe, hogy megérthessem a harminc évvel később írt sorokat. De a messze távolból, frontok lövészárkaiból, a diadalmas felvonulások soraiból elszánt, kőkeménységű arcok meredtek rám, loyak dübörgése és fegyverek ropogása hallatszott, s a hátamon éreztem a fehérek ütlegeit. Az archívum villanyfényes papírhangulatában egyre csak arra gondoltam: mi történhetett közöttük?

A múltból valami elsuhant az öreg előtt, hasonló köny- nyedséggel és megfoghatatlansággal, mint egy repülő madár árnyéka. Nem követhette, mert megzavartam.

— Vagyis, ha vádbiztos volt a ludovikások ügyében, akkor ismerte Bódi Andrást is — mondtam határozottan.

— Sajnálom, hogy összetéveszt valakivel.

— Olvastam az archívumban, amit Bódi Andrásról írt.

A tekintete fürkészve tapogatózott az arcomon. Keresett valamit, de már elrejtettem.

— Sajnálom — mondta szomorúan, és lebicegett a kertbe.

Hátulról nézve a régies szabású szűk nadrágszárak nevetségesen meggyűrődtek és rövidebbek lettek, s ahogy lépett, a fehér zoknik újra és újra nevetségesen elővillantak. Időnként lehajolt, a levelek alá nyúlt, megtapogatta a paprikákat, paradicsomokat. A kert nem volt nagyobb száz négyzetméternél. A gyümöcsfák olyan közel álltak egymáshoz, hogy a lombjuk összeért, lent az árnyékban olyan volt, mint egy hideg, nyirkos üvegházban. Nehezen értekbe a ve- temények.

A felesége úgy lépett ki a verandára, mint aki hosz- szú idő óta várakozott az ajtó mögött, mindent hallott, s csak az alkalomra várt, hogy kihozza a tál földiepret, hozzá a villát és a porcukrot.

— Kótolja meg! .— kínált. Beavatott mosollyal biztatott. Át akart segíteni valamin.

— Elza! Hozzál ki nekem a hűtőből egy joghurtot! kiáltott a kisöreg a fák alól.

Megvárta, míg az asszony bemegy a házba, akkor előjött a kert fái alól, a verandalépcsőig.

— Nézze csak. fiatal barátom ! — szólt. Két ujja között gyöngéden egy szem földiepret mutatott fel. — Nézze! A csiga idemászik és kirágja.

Odamentem, megnéztem.

— A csiga? — csodálkoztam.

— Az bizony ,— ingatta fejét az öreg. — Megfigyeltem a gazembert, éjjel idemászik. Egyet felboncoltam, és tele volt a gyomra eperrel.

kudarc gyors volt és ellenszenves. Arra még emlékeztem, mint egy szalmaszálra, hogy a név egyezett, a cím pontos volt, a feljegyzést pedig lemásoltam, és kívülről megtanultam. S akkor még úgy látszott, csak idő kérdése, hogy mikor leszek a titok birtokosa.

Összeállította Rékasy Ildikó