Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
1979. szeptember 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 így könnyebb a tanulás: új nyelvi laboratóriummal gyarapodott ebben a tanévben Szolnokon a Csanádi körúti piros iskola. A nyelvtanuláshoz szükséges technikai berendezéseket széleskörű társadalmi összefogással helyezték üzembe Jászberényben Rajzpedagógusok tárlata Bizakodó alapitótagok Dzsessz-klub indul Szolnokon A szolnoki dzsessz-klub szeptember utolsó hetében kezdi meg működését a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A klub majdani tagjai közül szinte valamennyien jelen voltak csütörtökön a Szaturnusz együttes előadásán, s tapsoltak Babos Gyula virtuóz gitárjátékának, Szakcsi Lakatos Béla zongoraproduk- ciójának. Még a hangverseny előtt beszélgettünk az előcsarnokban a szolnoki dzsesszrajongóik egyik csoportjával. Akadt köztük katonai főiskolás, pályakezdő mérnök, diák. — Hetvenen jelentkeztek idáig a dzsessz-klubba. Mit várnak az összejövetelektől? — Mindenekelőtt azt, hogy Szolnokon is kialakul végre egy szervezett dzsessz-bará- ti kör. Alig ismerek öt-hat fiatalt az egész városban, aki szereti ezt a műfajt, pedig ennél jóval többen vagyunk, mint a jelentkezettek száma is mutatja. Ha jó közösség alakul ki —közös érdeklődési területű embereknél ez általános — felvehetjük majd a kapcsolatot az ország más városaiban szép hagyományokkal működő klubokkal. — Egy diszkó vagy egy rock koncerthez viszonyítva sokkal kisebb az érdeklődés a dzsessz iránt. — Szolnokon idáig csak elvétve rendeztek dzsesszhangversenyt. Keveset találkozhattak a fiatalok az improvizáció hazai mestereivel. A másik ok az, hogy aki legelső alkalommal éppen egy teljesen elvont zenét játszó zenekart hallgat, egy életre elmegy a kedve ettől a muzsikától. — Milyen jellegű foglalkozásokat szeretnének? — Elsősorban zenei, szakemberektől, muzsikusoktól várjuk a jó előadásokat, minél több jó zenét szeretnénk hallgatni, lehetőséget kapni kedvenceink bemutatására lemezgyűjteményeken, s jó zenészektől jó koncerteket hallgatni. Erre minden reményünk megvan, hiszen a programtervben ilyen egyéniségek szerepelnek, mint Kovács Gyula, Kőszegi Imre, Deseő Csaba. V. F. S. A jászberényi Déryné Művelődési Központ az elmúlt évek során tervszerű programban biztosított kiállítási lehetőséget a helyi vagy a Jászságból elszármazó alkotóművészek részére. E hagyományőrző és hagyományteremtő törekvések körében új színt képvisel a mostani tárlat, amely hét rajzpedagógus mintegy 50 alkotását mutatja be. A kiállítók többsége rendszeres résztvevője a rajztanárok részére szervezett országos alkotótábornak, sőt a jász- alsószentgyörgyi Márton László több ilyen tábor vezetője is volt már. A bemutatott képeket tekintve, úgy tűnik, hogy e műhelygyakorlatok nemcsak az alkotók technikai, felkészültségét, hanem az ábrázolt képi valóság változatos kifejezési lehetőségeit is elősegítik. Tájképek mellett portrék, rajzok, linómetszetű ex librisek, karikatúrák egyaránt előfordulnak a kiállításon. Egyéb technikájú művek között szinte minden kiállító — Dobos István, Ma- csi Sándor, Marton László, Telek Béla, Tőzsér Béla — olajfestményeket is bemutatott. E képek közül különösen kitűnik Dobos István Egyedül című festménye, amelyen egy elhagyott ház és két fa magányából előlépő női figura kelt — elsősorban a kép előterében széles ecsetvonásokkal nagyvonalúan odavetett színfoltok eredményeként — drámai hatást. Marton László Ikva part című képén viszont éppen a szinte kontúrokkal lezárt síkok ábrázolásával ér el sajátos hatást. Az akvarellek többsége (pl. Telek Béla: Balatoni kikötő, Tőzsér Béla: Nyári zápor) nehéz feladatra, a párás-napfényes levegő áttetsző fényeinek ábrázolására vállalkozott, sikeresen. A rajzok közül Vincze Gábor- né leheletfinom portréja és a Néplap hasábjairól is jól ismert Berki Imre karikatúrái tűnnek ki. Berki nem a verbális humor képviselője, nem szöveget, párbeszédet illusztrál, hanem inkább meditativ alkat, jelenségeket ábrázol. Ügy, hogy képein azok címe vagy felirata nélkül is felismerjük saját magunk vagy környezetünk gyarlóságait. A kiállítás szeptember 26- ig tekinthető meg. A. A. CEGLÉDI ŐSZ Előadói estek, kiállítások, tanácskozások Ifjú szónokok versenye Immár hatodik alkalommal vette kezdetét a tegnapi ünnepélyes megnyitóval a Ceglédi ősz kulturális rendezvénysorozat. A 12 éves hagyományokhoz híven az eseménysorozat programjai közt a művészeti bemutatókon, tanácskozásokon kívül olyan kiállítások is szerepelnek, amelyek a város fejlődését, üzemeinek, vállalatainak eredményeit reprezentálják. A szeptember 22-től október 7-ig tartó rendezvény- sorozat művészeti előadásain az irodalombarátok találkozhatnak Szirtes Adómmal, Horváth Terivel, megnézhetik a Ceglédről elszármazott színművészek filmjeiből válogatott összeállítást. Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz majd a középiskolásak részére hirdetett szónokverseny. A zenei műsorok közt — Ránki Dezső nyitóhangversenyén kívül — szerepel dzsesszkon- cert, pol-beat és népzenei est. Igen színvonalas, ötletes a Pa és a környezet című kiállítás, amely lakótelepi fa- plasztikákat mutat be. Képünkön a tárlat egy részlete látható. Szeptember 30-án nyílik a IV. Országos Kis- grafikai kiállítás, míg Rév Miklós fotóművész A gyermek világa című tárlata október elejétől várja a látogatókat. Cegléd mezőgazdaságával ismerkedhetnek meg az érdeklődők a városi termékbemutatón, s emellett a városközpont kirakataiban „mini kiállításon” látnak ízelítőt az élelmiszeripari termékekből. A. Ceglédi ősz tanácskozásain foglalkoznak a szabadtéri faplasztikáfc védelmével, a lakótelepi életmód problémáival, a rendezvény- sorozat keretében bonyolítják le az orvos- és gyógyszerész napokat, valamint azt a fórumot, amelyen a város vezetői válaszolnak a lakosság kérdéseire. A kéthetes rendezvénysorozat összeállítói gondoltak a sport szerelmeseire is, számos versenyre nevezhetnek be az érdeklődők. Dráma szünet nélkül A Csere bemutatójáról lered az eső, sűrű cseppekben hull a magasból, a szereplők sietve fóliasátrat húznak fejük fölé ... Az eső csak esik, csep- pei kopognak a műanyagon. Jurij Ljubimov mintha nylonba akarná csomagolni az előadást — tegyük el, vigyük magunkkal emlékezetünk „zsebében”. Közben zene csendül, szól a Kalinka (az utolsó kűr a televízió-közve- títette műkorcsolyaversenyen), és száll a zene egyre magasabbra (erős ritmusa szinte tapsra csalogat), mi nézők azonban némán, csendben ülünk, mert úgy érezzük: lelepleztek bennünket, az eltelt két órában legszemélyesebb dolgainkat beszélték ki a színpadon. Nehéz szabadulni attól, hogy a színpad előterében, összezsúfolt bútorok között (hurcolkodás előtti állapot?) ott áll fakó ballonjában, fején kalap, kezében táska, benne kaviár, a feleség kedvence egy jobb sorsra hivatott mérnök, néz ránk, tekintetében a tehetetlen ember szomorúságával, égő arccal, beismerve rongy helyzetének valóságát: tulajdon anyját csalta meg. Az egykor becsületesen és felhőtlenül boldog fiatalember hogyan is juthatott odáig, hogy van képe odaállni halálosan beteg anyja ágyához, hogy még „időben” kezébe kaparinthassa a mama moszkvai szobájának kulcsát, hisz az ő társbérletét is bekalkulálták már a nagyszabású cserébe. Az ő önvizsgálatában, ahogy Viktor Georgi- jevics Dmitrijev az okokat keresve a körülményeket vallatja, mindennapi életünk konfliktusai jellenek meg, mert a Trifonov-regényból született Ljubimov-produk- ció: őszinte beszéd az életről — életünkről —, szellemes színpadi hangszerelésben. A színen mindennapjaink apró- cseprő feszültségei elevenednek meg. Nem sors- és történelemformáló szenvedélyek testesülnek meg bennük, napi érdekeinkkel állnak összefüggésben. Családtagok kicsinyes marakodásai hogy emésztik ostobán az emberi energiát; idegeket őrlő minikonfliktusok, melyek — tapasztalhatjuk — újra meg újra megtermelődnek. Az élet legköznapibb valójában is' dráma szünet nélkül, tele kis csalódásokkal, előnyökkel járó apró erkölcstelenségekkel, és sok-sok megalkuvással. Nem a nagybetűs élet ez, ez csak a hétköznapi élet; az alapanyagot Trifonov szolgáltatja hozzá, regénye csaknem változatlanul kerül színpadra — szándékos hűség ez —, de szárnyaló képzelet, a Ljubimové emeli meg, avatja élménnyé. Az élet vaskosságai mellett, illetve azzal együtt mennyi finomság, érzelem a részletekben! Mily kifejező ellentétek, és sokasága a játékos, de kifejező ötleteknek, köztük az egyik legeredetibb lelemény, a mindennapokat idéző képekhez társított nem mindennapi mutatvány, egy műkorcsolyaverseny csillogóvillogó világának képei, melyek összejátszanak, hogy így szüljenek sajátos fénytörést e szellemes színpadi világban. Jelentős szerepe van itt a zenének is. Érzelemmélyítő af- fektusaival (zeneszerző' Edison Gyenyiszov) gazdagon él Ljubimov. A dráma a küszöbön álló lakáscsere apropójából indul ki, s Dmitrijev ha már mást nem tehet — elkésett — próbálja legalább megérteni mindazt, ami felgyülemlett életében, összetorlódva, akárcsak a bútorok a zsúfolt szobára emlékeztető, a színpad előterében elhelyezett képben — kifejező, ötletes díszlet ez, Dávid Borovszkij munkája. Az okokat keresi, kutatja, s felfejti életének szálait: mennyi hiábavaló igyekezet, hogy feleségét anyjával összebékítse, hogy összeboronálja őket; mily fá- rasztóak Léna, a feleség makacs követelései (lakást, jólétet szeretne mindenáron, dehát hárman is laknak egy szobában! nem véletlen, hogy Léna „támpontja” a színen jobbra egy frizsider, a megszerzendő anyagi jólét szimbóluma, többször is innen indul és ide tér meg, és nyitja meg a szekrényt hangsúlyosan). Nap mint nap el kell viselnie húga szúrós szemrehányásait; aztán feleségének szülei, ostoba úrhatnámsá- gukkal, gőgös pöffeszkedé- sükkel. Jelentéktelennek látszó konfliktusok, de minden esetben a választással, döntéssel együtt járó felelősség kérdését vetik fel. Dmitrijev „sebezhető” pontja: nehezen tud dönteni, túlságosan ,is ihatnak rá a körülmények. Amikor például heves szóváltás után felesége faképnél hagyja azzal, hogy többé még telefonon se keresse — egy a családi perpatvarok közül —, Dmitrijev elődeinek példájához fordul, őket idézi meg, a nagyapától szeretné megtudni, vajon mit is tegyen, nyúljon-e mégis a készülékhez, hisz ott a gyermek, hogy családi életük szénáját rendbehozza. Van-e recept, aminek alapján bizton és helyesen dönthet mindig az ember — kérdezi önmagától, talán apáink, nagyapáink tapasztalatai? Más világ, más gondolkodás- mód, más erkölcsök. Ragaszkodni ragaszkodhatunk elődeink életének szépségeihez — mily meghatóan emlékezik Dmitrijev apjára és haladó gondolkodású nagyapjára (a széksorokból kinövő, meg-megrezdülő fenyő is ezt a nosztalgia-hangulatot erősíti), de egyre bonyolultabbá váló korunkban magunknak kell vállalni a döntést és várható következményeit. Méghozzá úgy, — se színpadi „látlelet” erre figyelmeztet —, hogy ne kelljen keserűen bevallanunk, miként a Csere főszereplőjének, ha netán tükörbe nézünk és magunkra nem ismerünk: kicserélődtünk. A Csere mondanivalójának lényege ez, a nem vállalt felelősséggel bekövetkező személyiségcsere. Dmitrijev már csak magyarázatot talál helyzetére, de a kényszerű meg- hason-lás „példája” azt sugallja: ami érthető, még nem feltétlenül fogadható is el. A Csere igazi drámai tétje: ráébreszteni bennünket arra, hogy bár egy kényelmes lakás vagy egy megfelelő állás nem mellékes a személyes boldogsághoz, egyáltalán nem mindegy, még ha nem is könnyű, hogy milyen áron juthatunk hozzá, azaz, hogy ne csak jól lakhassunk, hanem igazán otthonosan is érezhessük magunkat családban, társadalomban, világban. z előadás formai újszerűsége — a szereplők itt nem egymással, hanem ílé- nyegében velünk vannak szituációban, állandóan úgy érezzük, hogy hozzánk szólnak, nekünk beszélnek — ez is az említett gondolat megfogalmazására sarkall. Sajátos gondolati és érzelmi viszony ez nézőtér és színpad között. Hogy a drámát szinte bőrünkön érezzük, ez elsősorban e kapcsolat eredménye, s nem olyan formális elemeké, mint a szemünkbe világító reflektorok, vagy a nekünk szegezett színpadi kiszólások, bár sti- lárisan ebben a színpadi nyelvezetben ezek is a helyükön vannak. Ezen a színen a szereplők szinte mindig együtt vannak; Dmitrijev gondolataiban élnek, s a reflexió gombnyomásaira szükség szerint „lépnek elő”. Ez a játékmód bizony különleges megterhelést, állandó lelki-vigyázállást követel a színésztől. A mindenkor tudatos jelenlevés feladatát rója rá, a jellem törvényszerűségei szerint, még akkor is, ha valaki hosszabb ideig csak ott „tartózkodik” a színen. Például némán ül egy karosszékben, mint az anyát alakító Koós Olga. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy a szolnoki társulat tagjai jelesen birkóznak meg ezzel a szokatlan feladattal. indenekelőtt Végvári Tamás, aki modern, korszerű eszközökkel állítja elénk az apró megalkuvások buktatóin átvergődő férfiembert; bonyolult feladat az övé, hisz nemcsak játssza, egyben értelmezi is a szerepét. Kitűnően tartja ritmusban a játékot, jól érvényesül beszédkultúrája, el tudja hitetni velünk (nem elfogadtatni!), hogy Dmitrijev- nek végül it ott kellett kikötnie, ahová jutott. Igen jónak érzem Udvaros Dorottya Lénáját, mert nem holmi férjsanyargató feleséget, visszataszító asszonyt alakít, hanem egy okos, eszes, racionálisan gondolkodó nőt hoz a színpadra. Uram bocsá’ akinek a maga szempontjából még igaza is lehet, önzése is egy mai nő önzése. Remek figurát teremt Gera Zoltán és Szendrey Ilona Lukjanov és Lukjanovné szerepében, jóformán néhányszavas, odavetett mondatokban, egy-két találó gesztussal leplezik le a pöffeszkedő házaspár lelki bumburdiságát, mi több, lel- ketlenségét. Különösen a fiával való utolsó nagyjelenetében emlékezetes Koós Olga. Hogy is lehet ilyen nagyszerű anyát „megcsalni”? Jó Czibulás Péter is, lakásközvetítője nemcsak drámai funkciót tölt be, ő a lakásüzér drámáját is felvillantja. Győry Franciska Tányájában a megértő melegség uralkodik. Egy-egy jellemző magatartást villant fel Fonyó István (az apa), Pákozdy János (a nagyapa). Falvay Klára Lorája markáns, olyan nőt ábrázol, aki állandóan sebez, mert érezhetően maga is megsebzett. Illenék felsorolni továbbá valamennyi közreműködő nevét, de úgy érzem, a „névsor- olvasás” ezúttal tiszteletlenség lenne. (Máskor is az.) Hisz jól helytálltak valamennyien, nemcsak pontos „csavarjaként” egy olajozottan működő előadás „gépezetének”, hanem emberi formát adva a legkisebb szerepnek is. Elgondolkodtató előadás a Csere — „racionális élvezet”, de érzelmileg is nyugtató — évad kezdetén színházunk magasra tette vele a mércét. Valkó Mihály Uj telefonos társasjáték Tanító-múzeum Egy híján 100 diakép, fü- zetnyi magyarázó szöveggel, fóliatérképekkel — ezek az oktatást segítő legújabb szemléltető eszközök a budapesti Történeti Múzeumban a főváros történetéről, az ókortól a honfoglaláskorig terjedő időszakáról vallanak a tanulóknak. Minden második hét vasárnapján, először ma este az esti órákban feltűnik majd a képernyőn Vitray Tamás jól ismert alakja egy telefonkészülékkel, míg a tv előtt ülő, vetélkedő ked,- vő nézők pedig papírral, ceruzával — és természetesen ugyancsak telefonnal — „felszerelve” várhatják a kérdéseket. Az elsősorban logikai játéknak szánt műsorban a stúdióban ülő műsorvezető 10 fordulón át, dupla vagy semmi alapon teszi fel a kérdéseket. Már a jelentkezés is rejtvénnyel kezdődik: három rejtvény megfejtéséből derül ki az a telefonszám, amelynek tárcsázásával a játszani kívánók „bekapcsolódhatnak” a társasjátékba.
