Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 23. Károlyi Amy: Madár tetem Ki könnyű, mint a pillanat s a zöld koronák szárnyas éke lesz súlyos, hulló kődarab a levegőből húzza le a pusztulásnak nehezéke üres a levegő lakás külön a madár, külön az ének trillák csüngnek az ágakon össze koccantja hangjuk a szél majd vége a lélek-csengetésnek Csanády János: Arany dűlőknek szélein Arany dűlőknek szélein hajladoztunk kelet-nyugatra, az égető nap szálai fonódtak kócosán hajunkba, ki-kitértünk, ha szekerek közeledtek kévékkel rakottan, meg sem lebbentek a szelek, míg kalászt szedegettünk ottan, a rakott szekerek nyomában kibomlott teljesen a nyár, ontotta aranyló tüzet, hónunk alatt kalászfüzér, körül ringott a sík Mezöföld szíves, édes hazai táj, füttyünk az akáclombig tört, harangszó kongott déltájt, hajladoztunk kelet-nyugatra, ahonnan annyi ellenség tört egykor ránk — zöld ággal galamb és a miénk volt a világ. [szállt, Győri László: Pálmafa Babakocsin a pálmafát viszik, a nyurga kisbabát. Viszik, akár a torzszülött sarjat a riadt Driopé, a Mindent, a szépszavú Pánt, a rengeteg mélye felé vitte, kecskebak-magzatát. Tereken, sikátoron át, viszik, viszik a pálmafát. Zörög az út, a kő zörög, zúg a meztelen pléhkerék. Ki veri föl az éjszakát, ki szökteti a kisdedét? Ki rejti a szépszavú Pánt? Ki viszi ott a szégyenét, ki szégyelli a pálmafát? Kiss Benedek: Két futamocska Valamikor könnyű voltam, könnyű fiú, könnyű — s könnyé koptam, könnyű lettem: könnyű! Valamikor büszke voltam, büszke fiú, büszke — s üszke vagyok, már csak üszke: üszke! Mészáros Lajos rajza izonyára sokféle meséről hallottatok már, kurtáról, hosz- szúról, vígról, szomorúról, csalimeséről, tündérmeséről, de olyanról aligha, amilyet most én mondok nektek. Ezt a mesét ugyanis Pistának hívták. Akkurátus kis mese volt, már akkor sem lehetett volna rámondani, amikor világra jött, hogy se füle, se farka. Éppenséggel a helyén volt mindene, és amikor az első éltető korty leért a gyomrába, nagyra nyitotta szemét, és diadalmasan rikkantotta : — Hol voltam, hol nem voltam, kezdődjek el, de iziben! A felnőttek azonban nem értették sem ezt, sem egyéb ez időben kinyilvánított kívánságait, sőt, legtöbbször éppen az ellenkezőjét csinálták vagy csináltatták vele, mint amihez kedve lett volna. Pista rájött, hogy meg kell tanulnia a nyelvükön, ha el akar kezdődni. Ez könnyű feladatnak látszott, de a hónapok, esztendők csak múltak, s még mindig maradt, amit képtelen volt megértetni a felnőttekkel vagy megérteni viselkedésükben. Lehet, hogy ezért ütközik akadályba mindig, panaszolta a posztócsacsinak meg a kisautónak, valahányszor egy kicsit is el szeretne kezdődni. Hol fogat kell mosni, hol kezet kell csókolni a rokon néninek és megkérdezni, hogy van Sanyi bácsi, holott Sanyi bácsi létezéséről legszívesebben megfeledkezne, hiszen anya mondta, hogy ha rossz lesz, Sanyi bácsinak adja. Hatéves korára maga is meggyőződött arról, hogy csak akkor kezdődhet el a felnőttek világában, ha iskolába megy. Az iskolában viszont mindenről esett szó, csak elkezdődésről nem. A kisautót, a posztócsacsit, amelyek az elkezdődésre emlékeztették, ide nem hozhatta magával. Majd há megnőttél, magyarázták a tanárok. Mindenféle idegen mesékről tanult, amelyek, csodák csodája, már kiskorukban kezdődtek, és ezt a Pisti nevű mese, azaz iskolás sehogysem foghatta fel. Mintha azért kellene kívülről fújni őket, hogy ne maradjon ideje saját magán gondolkozni. Boldog volt, amikor végre kikerült az iskolapadból. Most már igazán tud any- nyit, hogy elkezdődhet! Ipari tanulónak szegődött egy gyárba, mert nem akart sokáig szülei keresetéből élni: itt megint nem tudott semmit, szakadt róla a víz a gép mellett és szakadt, ha az idősebbekkel beszélt, nagyon nehéz volt megtanulni Szeder Katalin: Felnőttek: kezdődik a mese a nyelvükön. Apja közben súlyos beteg lett, és Pistinek éjjel vagont kellett kiraknia, hogy legalább a gond egy részét levegye anyja válláról. Aztán jött a katonaság, ahol megint csak az különbözhetett a többitől, aki lövészetben vagy hasonló versenyen a legjobb eredményt érte el. A Pista nevű mese persze bízott benne, hogy majd a civil élet meghozza, amit vár. Igen ám, de közben kitört a háború, és a Pista, Jancsi, Péter nevű meséket az első vonalba vezényelték. A mi Pistánk örülhetett, amikor három év múlva félkarral, bicegve hazavergődött. Apja már nem élt, anyja a lányához költözött: egyedül maradt, mint az ujjam. Letett már arról is, hogy megkezdődhet valaha: de hiába, fiatal vol. még, sokminden zsongott a fejében. Üres zubbonyujját zsebébe gyűrve elkószált erre-arra: leginkább a vásárok meg a búcsúk érdekelték, a körhinta előtt órákig el tudott bámészkodni. Szent István napja is a sokadalom közepében találta. A lacikonyhát, az italméréseket messzire elkerülte: tudta, hogy félkarjával csak kigúnyolnák, mert a dicsekvéshez nem értett, a verekedéshez még úgysem. Éppen a körhinta felé igyekezett, amikor egy bábtáncoltató bódé mellett földbe gyökerezett a lába. ősz, rezesorrú rokkant mozgatta a babákat, meg egy tizenötéves forma, szöghajú kislány, alighanem a lánya. Olyan kerekre nyílt szemmel leste Rózsa Sándor • győzködését a pandúrokkal, mintha nem ds ő tartaná a bábu nyelét. — No lám, a másik mese! — csapott homlokára a fiú. Mit szaporítsam a szót, a bábjáték után összeismerkedett a kislánnyal, s anyja minden tiltakozása ellenére feleségül vette. Ügy gondolták, együtt megkezdődhetnek végre: de velük maradt a rokkant is, aki mindenek- fölött szerette az italt, és a félkarú Pista, meg a Zsuzs- ka nevű mesék a betevő falatot is nehezen szerezték meg mellette. Hát még aztán, amikor jöttek a gyerekek egymás után! Cipő kellett, ruha kellett, hol egyik volt beteg, hol másik, a Zsuzska szeme körül hamarosan annyi lett a karika, mint a táblán a céllövöldében. A Pista nevű mese hiányzó karja meg úgy fájt, de úgy fájt éjjelenként, mintha kilenc ördög vagdalná, szurkálná egyszerre. Teltek-múltak az esztendők, a rokkantat meg a legkisebb fiút egy hét alatt vitte el a -himlő, de a többi négy gyerek csak felnőtt valahogy. Először a fiúk kerültek el hazulról: ki más vidéken keresett munkát, ki megházasodott, végül a lánynak is akadt párja. Fájt a Zsuzska nevű mese szíve erősen, hogy segítségét, beszélgető társát elveszíti, de azt akarta, holtáig emlegesse a lánya lakodalmát, aki csak eljön. Féltve őrzött pénzüket előszedték, a Pista nevű mese -rendbehozta, kifestette a vizesfalú, ros- kadt, öreg házacskát, Zsuzska meg három nap, három éjjel sütött-főzött a menyegzőre. I~~““I agy mulatság volt, N az szentigaz, magam is ott voltam, táncoltam kivilágos kivirradtig. Még másnap is ott vigadtak a vendégek, felvirágozott autóban robogott az ifjú pár két utcasarokkal arrébb, a városi házakhoz, ahol a férj szülei laktak, aztán nagyne- hezen elbúcsúzott a násznép is, és ők magukra maradtak a házban. — Na végre, csakhogy elkezdődhetünk! — sóhajtották boldogan. Azzal lefeküdtek és elaludtak örökre. Bárány Tamás: Inkognitóban attog a vonat, és K mesebeli tájakat villant fel odakint; Hegyek, vad csúcsok, csipkés ég, zordon fenyvesek. — Petőfi elfogult volt — mondja Emmi.» — Mi az hogy: „mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”! — Tán csodállak, azt is mondta! — védi a költőt Ili. — Ámde nem szerette! És ez a lényeg! — Emmi végigsimogatja pillantásával a kinti tájat. — Ezeket a dombokat nem szeretni!?... (Két hétre jöttek kalandozni, barangolni, ismerkedni a Tátrával. De arról nem volt szó, hogy egész Pest itt nyaral... A tömött vonatokon, zsúfolt autóbuszokon, a lanovkán, mindenütt: magyar szó. Az országutakon csupa H-jelű autó. Nem, egyszerűen nem lehetett megszokni. És az állandó vita arról, hol, mit és menynyiért kapni. Hogy a boltokban dugdossák a melegítőt, hogy Lőcsén egy mellékutcában azért kapható, meg hogy általában a kisebb városok külvárosai gyanútlanabbak ; itt-ott orkánkabát is van még, csak legtöbb helyütt titkolják ... Pfuj! Ebből elég volt!) Némán bámulnak ki az ablakon, a vonat kattog alattuk. Emmi hirtelen megböki Ili karját, mert nyílik a fülke ajtaja. — Jó napot kívánok. — Fiatal férfihang. — Kezüket csókolom. A két lány egymásra bámul tanácstalanul. aztán megrázzák a fejüket. Most egy másik fiatalember is behajol. — Na? — Nem tudom. Hely van. De unatkoznánk, fiam. A két spinkó nem magyar. A másik unott pillantása egy rebbenésnyi időre nekik ütődik, aztán fordul is el. — Kár. Na gyerünk, papa! — és már vágódik is be száraz robajjal a fülkeajtó. A két lány vár egy ideig, aztán Ili suttogva megszólal: — Na? Helyes pofák, nem? Kár, hogy elmentek. Emmi, a megkeseredett Emmi — akinek, istenem, de elegem van az efféle tak- nyosokból! — legyint. — Gyönge eresztés ez, fiam. Két egyetemista, a szájuktól vonták meg az ösztöndíjat, hogy világot láthassanak. Ili elhúzta a száját. — Téged a milliomos papád küldött, igen, emlékszem, említetted ... Még vita is volt, hogy Monte Car- lóba menj, de aztán mégis a Tátra mellett döntöttél... — Jó, jó! — int Emmi. — Csak mondtam. Különben tényleg helyes srácok. — Különösen az a szökés — mondja Ili álmodozva. — A magasabbik? Az se- színű. — Az. az. Biztosan orvosnövendék. — Miből gondolod? — Okos szeme van. — Ne haragudj, a barnának sokkal okosabb szeme van. Az egyenesen jóképű. Szerintem mérnök, és Tamásnak hívják, — Először is jogász és Feri. — Akkor már Donéi. — Egy sötétbarna fiú nem lehet Dönci! — Igaz... — tűnődik Ili. — De akkor is a másik a helyesebb. mmi nagylelkűen bólint. — A tied. Az orvos a tied, a mérnök az enyém. — Hirtelen megböki Ilit. — Pszt! Megint itt vannak! Nyílik a tolóajtó, a két fiú esetten vigyorog. — Bitesőn, iszt hir placc? — kérdi a sötétbarna a német nyelv ízes kecskeméti dialektusában. Ili hevesen bólint. — Ja, ja. Bitte. A fiúk bejönnek, csomagjaikat fellódítják, elhelyezkednek. A seszínű fiú rágyújt, a barna odafordul hozzájuk. — Zindzi Dajcs? — Bitte? — Zind zi dajcs? A két lány egymásra néz, nevetgél, a fejét rázza. Ili — jó füle van, ragad rá a nyelv zenéje — még mond is valamit Emminek. ami olyan ittenimód hangzik: — Nyepozsda, opodlohabi- belovice.. Emmi felnevet — most végre szabadon nevethet. — Csehek ezek, papa! — fújja a füstöt a csomagtartó felé a seszínű. — Mondtam neked. — Szlovákok. — Akkor .azok. Kár, mert helyes kis jószágok. A másik nevet. — Nofene! De leadtad az igényeidet, amióta Pestről eljöttél! — Hallod! Tíz napja már annak! A két lány merev arccal ül, nem mernek egymásra nézni. Csend van kis ideig, csak a vonat zakatol. !— A fene egye meg. azért kár, hogy nem tudunk velük beszélni! — sóhajt egy idő múltán a sötétbarna fiú. — Ez a kis fekete azért jöhetne ... — A seszínű — különben ő az orvostanhallgató, és nem a másik — bólogat. — A tiéd. Nem szeretem az ilyen kis ugrifüleseket. Ilinek szeme sem rebben, úgy néz ki az ablakon. De azért önuralom, az kell hozzá, hogy meg ne rebbenjen a szem. „Ugrifüles?!” A pimasz. És az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem mernek egymásra nézni, akkor már nem állnának jót magukért.-p Ez a bögyös kis szöszi, ez már inkább a kedvemre való — morfondíroz az orvosnövendék. — Szeretem benne, hogy van mit fogni rajta... barna fiatalember — frissen végzett közgazdász — mosolyog. — A karcsú derék a legfontosabb, fiam. Ennek a kis feketének ugyan elég gyengék a virgácsai, de az ember nem néz oda ... igaz? Az orvosjelölt megfontoltan bólint. — Bölcs meglátás, tisztelt uram. Az ember azt nézi, amit érdemes. — És azt is fogja! — röhög a másik. És nézik, nézik a két lányt, oda-odasandítva. A vonat megáll. Néhányan leszállnak, még többen fel, s aztán már indulnak is tovább. — Szerintem a kis fekete azért izgalmasabb — sóhajt a barna. A másik legyint. — Tíz nap után minden tehén fekete, papa.- — Nem látszik kezdőnek. A közgazdász végigmustrálja Ilit, most már eléggé nyílt, csaknem szemtelen pillantással. — Hát nem unatkoznál... — Ugye? — Nézd a szemét, fiam! Az ilyeneket égették meg régen a piactéren. — Észrevettem. Az egész nőben ez ér a legtöbbet. — A többit letakarod. Isteniek ezek a cseh lepedők! Röhögnek. A seszínű or- vosnövendég megint rágyújt, erős dohányos lehet. — Én ezt a szöszit el tudnám ápolgatni... — Hogy a szakmánál maradj! — vigyorog a másik. — Mit írnál fel neki? — Bízd rám! A térdüket csapkodják, úgy mulatnak. Aztán megint a lányokra sandítanak. A közgazdász hersegteti az állán a reggel óta kiserkent szakállt. — Meg kellene próbálni... — Este megorganizáljuk. Ha kis szerencsénk van, egy helyütt vacsorázunk. Bedobjuk magunkat a táncnál.
