Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. szeptember 16. s akkor Lacó anyja úgy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle: Még enni, meg aludni sem bírt az isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két arany-fekete napraforgótányér, de most a vád magvai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsapottam — De bizony figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkánynak három évre, hogy mesterséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sárkányé marad... Hálával gondolok az egykori néprajz- studiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világrend. A mese valahogy mégis kiröppenhetett gyapjas kis buksijából, mert tárgyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbúcsúzni — fénytelenedik el a fahéjbama arcocska. — Mert engem már reggel hazavisznek, azt mondták. — A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamámnak. Otthon a konyhában van a telefonunk az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim telefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatónk mindketten. „Notórius hazudozó” csóválgatná a fejét Sanyi másik. patrónusa, a szép szőke Ilka nővér, ám szerencsére csak egymás között vagyunk, így Sanyi töri meg ismét a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Elvihetem a könyveidet? — Hát persze, hogy elviheted, hiszen neked hoztam őket... Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. * * * Betyárfészek inkább az ötvenes, mintsem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők” egy-két napon belül a műtőbe kocsiznak, onnan meg szolidabb tájékra gurítják őket tapintatos kezek. Fogadásokat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd* az ürge a műtőasztalon, a cuccáért melyik nővér iparkodik be hozzánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfigyeléseinket, s ha szóvá fenné a kedves betegek modortalanságát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Társasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősítőt, amelyet a legmódszeresebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstölni. bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúzzuk az üveget fickósan. de gondosan ügyelve arra. hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. .Aztán kiöklendez bennünket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki-ki csak a saját leleményességére bízhatja magát aznapi első cigarettájának a védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát, hogy már az ajtóban fel- kattintsam az öngyújtó lángocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szerencsétlenkedik, az új betegek esen-' gő bizonytalanságával, melyen ott pú- posodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. Kulcsár János: Sanyi meg a sárkány — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli elszántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Otthon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér ... Ügy. fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa; épp csak népszavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó, aztán olyan módszeresen veszi birtokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. * * * Látogatási nap volt a mai, ám a Csontbrigád törzsszállásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba vezető ajtót, elkezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, néma düh az egészséges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy-egy utálatos, rosszul célzott szellemesség a levegőben. Fellélegzünk, amikor a láz- mérőket osztja az ügyeletes nővér, de- hát ez sem tart sokáig. Később undorral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végetérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozivásznán egészen lámpaoltásig. Az öregé nagyon egyhangú lehet, s túlontúl sokszor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizsgáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riadtabban kuporog az ágy fejénél, alattomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertályórán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálfcozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védelmére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágynemű-kupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jóéjszakát kíván, és le- kattintja a villanyt. Csak az ajtó feletti halvány, zöld lámpácska marad égve, Megnyikordul az ajtónk, s a bevágódó fénypászma borzalmas jelenésre esik. Mezítelen váz-férfi jmbolyog a küszöbön, arcát szörnyű hegek torzítják felismerhetetlenné, szeme felfelé fordul, csak villogó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vizelettel teli edényt lóbál... Az agysérülé- ses az őrzőszobából; megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közeledik, Sanyiból kiszakad a kétségbeesett sikoltás. Kezemet nyújtom feléje; olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőrömbe vágnak. Pillanatokig tart az egész, a-ohannak a nővérek, elvezetik az agysérülésest, de a gyerek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb ötletem, mesélni kezdek neki. Sanyi manó történeteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről, Huhu Varázslóról. Mire annak a mesének is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Üstfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbölyödve, édesdeden álszik, de álmában sem ereszti el a kezemet. ♦ * * Reggel, útban a dohányzáshoz biztonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sanyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — érdeklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — lepődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szilvát.. ? — Ö bizony. De jóvá is tette a hibáját. A manó meg én imigyen polgárjogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jólértesültet. Behúzza a nyakát, s bizonytalanul mondja: — Hát... nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. Létrejött az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg viszonzásul számol velem, s megpróbálunk együtt leszokni arról a csúnya selypítésről, amely igazán nem illik a férfinéphez. Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyelni rá. Először én költözöm haza a kórházból, s miár csak a folyosón találkozha- tom kis barátommal naponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg másnap, hogy a gyerek szipogva búcsúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentőkocsiba, pedig különben rajong az autózásért ... * * * barátságos sárkányra gondolok, aki megérintette,leheletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészekből.. Sanyi előbb-utóbb elindul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom. hogy akkor is ráismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bocsátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a varázsigét. Bolya Péter: u ■ ■ ogyan került Tollasa közelébe ez a regényes nevű nő? Igen egyszerűen. Ült egy presszóasztalnál és sírt. Tollasi, aki gyomoi-gör- csét feloldandó, konyakot inni tért be a helyiségbe, azonnal felfigyelt Orsolyára, hiszen csecsemőkora óta szíven ütötte a síró nők látványa. (Ezt a nők általában megérezték, és inkább kiabáltak Tollasi társaságában. A sírást más, közönyösebb emberek számára tartogatták ) — Miért sír asszonyom? — szólt át Orsolyához T. — Szerintem nincs oka rá. — Gondolja? — Tudom. — Maga nagyon kedves — mondta Orsolya, és abbahagyta a bőigést. így kezdődött a beszélgetés, amely megismertette egymással Tollasát és Orsólyát. O. szép nő volt, lobon- cos fekete hajjal, hatalmas szemekkel, amelyekből iól tükröződött, hogy Orsolya mindentől és mindenkitől fél, fél az utca zajától, a járművek sebességétől. az emberek gonoszságától, önmagától. a pénztől és annak hiányától, a férfiaktól és főként a nőktől... Egyszóval mindentől, ami az un. Életet alkotja. Mint kiderült. egy alkalommal már ki akarta végezni magát, bevett egy kiló altatót, de aztán félálomban felhívta a mentőket, hogy ideje kimosni a gyomrát. Gyógyszertári asszisztensként dolgozott, többek között a főnökével is viszonya volt. Egyedül élt kétszobás lakásában, amely valamikor egy roggyant öregasszonyé volt: Etel néni hetvenéves volt, mikor eltartási szerződést kötött Orsolyával, telt az idő, Orsolya öregedett. Etel néni fiatalodott, s bizony nyolcvanöt éves volt. amikor végre elhullott. Orsolya pedig harmincöt éves vénlány, amikor lakáshoz jutott. — Nem csoda tehát, ha néha lejárt a sarki presszóba sírni. Néhány napos ismeretség után Tollasi meghívást kapott O. lakásárá. Örömmel vette, mert Orsolya hatalmas felsőtesttel rendelkezett, s az előcsatározásók folyamán magas női képzettségről tett tanúságot. S valahogy megvidá- modott. amióta Tollasival mászkált; énekelt, táncolt, fecsegett, igaz néha elsápadt és remegni kezdett, de ez egy-két konyak után nyomban elmúlt. (Nagyon tudott inni, úgy nyelte a pálinkát, mint a vizet. Sajnos hamar berúgott, és ilyenkor aludni akart, egyedül. Igen, Orsolyáról szobrot lehetett volna mintázni: a harmincon felüli, magányos, nagyvárosi nő emlékművét.) A „pásztoróra” — ki lehetett az a marha, aki ezt a szót kitalálta! — rendben lezajlott, Tollasi és Orsolya kitűnően megértették egymást, a méreteik is azonosak voltak, mozgott az ágy, rengett a szoba, riadtan leselkedett a képernyő, amely a szükséges világítást szolgáltatta. — Orsolya igen gyakorlottan vitte véghez a véghezvinnivalókat; minden mozdulata a hatalmas rutint bizonyította: ahogy elővette az-ágyneműt, ahogy felkapcsolta a tévét,,, ugyanakkor lehalkította a hangját. ahogy italt vett elő a pohárszékből... — Ránk — mondta, kezében a pohárral, és vegyes jellegű mosollyal nézett Tollasira. — „Tulajdonképpen sokkal jobb lenne a Vízivárosban sétálni, egyedül” — gondolta Tollasi, és lenyelte a pásztorórai konyakot. A lakás tágasnak, üresnek és hidegnek hatott; a holt cserépkályhában talán Etel néni lakott, hogy még halála után is idegesítse Orsolyát és vendégeit. Tollasi oldalt fordult az ágyon, s a kék fényben egy fotót vett észre az éjjeli- szekrényen. Komoly, szemüveges férfit ábrázolt a kép, aki öntudatosan nézett a világba,, talán még Etel néni sem zavarta. — Ez ki? — kérdezte komoran Tollasi. — A szerelmem. — Mocsok. És hol vanő? — Amerikában. — Aha. United States of America — mormogta Tollasi. — Nagyszerű ember — mondta Orsolya. — Orvos De verseket is ír. — Értem. — Két aranyos gyereke van, meg egy nagyon rendes felesége. — Tavaly találkoztunk először. és elhatároztuk, hogy soha nem válunk el. — És ...és mikor jön? — Nem jön többet. o rsolya a mennyezetet nézte, álmodott. Tollasi kimászott az ágyból, riadtan öltözni kezdett. — Elmész? — kérdezte Orsolya. — Jól csapd be az ajtót. Keresztury Dezső versei Vénen is! Érett az alma, már leszakadna, de én nem, mégsem vágyom nyugalomba. Csendül a csengő, van még teendő, amit elértem alig elegendő. Túl már a távoltűnt ifjúságon, mindig, mindenben csak előre vágyom! Az oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. Te oroszlán vagy? — kérdezi és énekel, mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe száll. All, elréved a szörnyeteg: — Varázsló talán a gyerek? — s figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára. Géczi János: B ■ Önarckép, napraforgókkal Röpdös a Nap, donog, dönög, kavarja az eget dongószárnya-----napraforgók állnak felé arccal, c surig-méz képük homloksárga. Higanyszín egünk alatt, mondhatni őszben, kóróvá válva vagyok itt mindennek háttal. Léckerítések fogvacogása rácsozza körém szabadságom. Athajlik-e rajta testem árnya, ahogy én hajlok át a halálon. Bűvöli az eget a Nap dongószárnya-----napraforgók állnak felé arccal, c surig-méz képük homoksárga. Bráda Tibor: Csontváry
