Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

1979. szeptember 16.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Gábor Móric: Éva

Takáts Gyula:

Tragédia epidaurus színpadán

Bemutató előtt?

Itt a királyok és a filozófusok már mind sorba álltak. Sorba és készen! hogy milyen legyen a világ!

Amott a próféták és a szegény emberek, az intézmények és a szemetesek is fölsorakoztak:

hogy milyen ne legyen a világ!

Kezükben cédulák csigája: a szerepek.

És most, mint hajdan a jelre a kórus, ’

— mert a színház, mint kagyló a tengerig tárult, — megszólaltak váratlanul a mindig néma halak és a kakasülő márványpatkója fölött, a ligetben, elhallgattak egyszerre mind az éneklő madarak.

A halak szava, mint a szél: nincs vizünk!

A madarak némasága, mint a halál: nincs már egünk!

A szereplők dermedten összenéztek.

És akkor a legnagyobb földi körré tágult e színpad, de az abroncs tűrte meg a terv s a rendezők kezétl És az egyet-képező, le és föl égighajló két félgömb homorú kupolájának kék kárpitja alatt rendületlen álltak a tragédiához készült színfalak!

Csankó Lajos:

Nézek arra lefelé

Most már nem mehetek vissza, hiába vár a Dráva, ahogy hiába várok én szegény anyám szavára, ahogy hiába várják a partok az elmúlt árnyat, s a víz sem hozza vissza már az elsodort faágat.

Csak nézek arra lefelé, amerre vizek futnak, látom, hogy lába is ered valamennyi kis útnak és a hallgató csillagok irányt jelezve állnak, — azokat áldják fényükkel, akik hazatalálnak.

Sárándi József:

Csak legyen mellettünk valaki

Azt sem bánom ha mást szeretsz Szeretnélek már én is szerelmesen nem Téged szeretni ám a szeretet erősebb a szenvedélynél a szeretet a Kozmosz jelenléte bennünk nélküle önnön hübriszünk prédái lennénk

át én meg, barátaim, egyszer észrevettem, hogy tudok olvasni az emberek gondolataiban. Akár hiszitek, akár nem, .látom a gondolatokat az emberek fejében, csak nézem a kopasz tarkóját vagy a kiszőkített kontyát valakinek, és a szemem előtt ott vannak a gondolatai, mint az ekránon ... Te, Milcso, ne vigyorogj, mint egy fakutya, először ismert nem tudod, mi a fakutya, és ha valaki megkérdezné csak kiröhögnének, de minek is kérdeznének.

Ezt tavaly fedeztem fel, barátaim,, egészen véletlenül, amikor egy barátomat akartam megkeresni a tengerparton. Várnából indultam el autóstoppal délre, minden zegzugot bejártam, minden sátorba bedugtam az orrom, míg végre rábukkantam az Oázis kempingben —' nem messze Micsurintól: ott ült egy társasággal, és ette a téesz sárgadinnyéjét, mint akinek semmi gondja a világon, mintha nem is őt keresném már egy egész hete. A sárgadinnye azonban nem tartozik ide, az más történet, a gondolatokról akartam beszélni, mivel a telepátiáról volt szó.

Hétfőn indultam el Asz- paruhovóból, s miközben felkapaszkodtam arra a szörnyű dombra a falu végén, egyre a kerékpárosokon járt az eszem: jól megizzadnának, ha itt kellene taposniuk a pedált. Én is szuszogtam,. de tudtam, hogy ilyen kaptatón egyetlen kocsi se áll meg. hiába is integetnénk. Kifulladtam, míg felértem, ráültem a táskámra, és vártam, mipt aki lesben áll — igaz. hogy békés szándékkal. A külföldi kocsikat hagytam elmenni, még a kezemet sem emeltem föl — úgysem állnak meg. a mieink meg csak a válluikat vonogatják: —

„Ne haragudj, öcskös, nincs hely, sietünk” és így tovább — és ők is beletapos^ nak a gázba.

Majd egy órát vártam,, amikor egy szófiai rendszámú Mercedes egyszer csak lassít mellettem. „No, Pet- ko — mondtam magamban, de fölvitte az isten a dolgodat, most egy Mercedesen fogsz furikázni” — és mar futottam1 is. a táskával a kezemben.

A sofőr, egy kopasz, öreg hapsi negyven és hatvan között, kinyitja a kocsi ajtaját, és megkérdi:

— Hová?

— Délnek indultam, hogy megkeressem a barátomat, de nem tudom, hol lehet, talán Kamcsijában megnézem.

Az a szokásom, hogy mindent elmondok a sofőröknek, hátha meglágyul a szívük, mintha ők is a barátjukat keresnék. Ezt azonban más fából faragták.

— Szállj be — vetette oda türelmetlenül —, Kam- csijáig elviszlek.

Beültem a hátsó ülésre, micsoda kényelem, Mercedes. világmárka. Az orrom előtt az a szőke konty. amiről már beszéltem, és a konty alatt a nő, tizenhattizennyolcnál nem lehetett több. A nyakáról láttam. De a válla is olyan vékony, kislányos volt.

,.A lánya? Nem lehet — gondoltam. — De a húga sem. Egy ilyen tuskónak hogyan lenne ilyen húga? S világos, hogy nem a felesége, hiszen olyan, mint egy kislány! Csak a szeretője lehet! És hogyan szerezte ez a kopaszodó alak? Persze, akinek Mercedese van, az mindent meg tud szerezni! Tehát a szeretője!” — döntöttem el magamban — bár ez egyáltalán nem volt ínyemre.

Elképzeltem magamban, hogy ezt a lányt még soha senki sem csókolta meg. és hogy szeptemberben, amikor megkezdődik a tanítás, az egyik' osztálytársa, akit már két éve esz érte a penész, alighogy meglátja, nekidu- rálja magát, mintha az őszi időjárás bátorítaná, és elviszi sétálni, sült gesztenyét vesz neki, és azután amikor kiürül a zacskó, a szemébe néz, és a lány Is nézi őt, és úgy érzik, hogy valami vonzza őket egymáshoz, találkozik a szájuk, majd felállnak a pádról, és a lány zavartan igazítja meg a szoknyáját, holott semmi szükség rá, a fiú meg a hajába túp, bár semmi szükség rá , és azután kézen fogva elindulnak, és némán érnek oda az iskola bejáratához.

Becsületszavamra mondom, sokat adtam volna érte, ha kiderülj hogy ez a lány életében még senkivel sem csókolózott, és legkevésbé azzal a kopaszodó alakkal, bár tudtam, hogy nem így van, és tudtam, hogy simogatja a kopasz tarkóját, és kicsikémnek, kedveskémnek hívja, de olyan nagyon akartam, hogy

re is erőlködtem, egyetlen összefüggő gondolatot sem láttam, néhány homályos, keserű gondolatfoszlányon kívül. Egy születésnap jutott eszébe, a vonatnál búcsúzott egy katonától, előbukkant egy tejfelesszájú fickó; Vaszkónak hívták, valaki a fasorban futott, a katonazubbony alatt a válla remegett a sírástól, valaki fütyült az ablak alatt: Ha kalapács lenne a kezemben!, majd ugyanez a jel hangzott el, de már más fütyülte, és azután kialudtak a fények azon a születésnapon, és egy férfi lépett ki az ajtón. Vaszkóhoz hasonlított.

Nagyon kimerültem a figyelésben, és megörültem,

Bőszen Bősze v:

Látható

gondolatok

ez ne legyen, igaz, hogy szinte önkéntelenül kérdeztem meg:

— Kije a lány?

Ráébredtem ostobaságomra, amikor a lány hátrafordult, és rám nézett szótlanul — nagyon szép nő volt, nem több tizenhét évesnél. Visszafordult. A férfi pedig rám förmedt:

— Mi közöd hozzá?

S azután megelőzött egy előttünk haladó Volgát.

A kocsiban csönd támadt. A lány kikapcsolta a rádiót, csak a kerekek surrogtak,

de úgy, mintha csak a

csöndet növelnék.

S akkor meghallottam a hangját: „Kije vagyok?”

Odanéztem, és valahogy

. biztos voltam abban. • hogy nem! beszél. Csak én láttam a hangját a szőke kontya alatt, láttam a gondolatait. Ne kérdezzétek, hogyan,

mert akkor sem értettem

meg, és nektek sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy láttam á gondolatait a kontya alatt.

„Csakugyan, kije vagyok? Kétszer olyan öreg, mint én, és förtelmesen unalmas ... Miért kezdtem ki vele? Hogy Margó irigyeljen, ö meg Pepivel jár. és eszébe se jutk hogy irigyeljen. Pepi fiatal. És vidám. Ez meg, isten tudja miért, szofnorú. S álmában beszél. Szent egek, mennyit beszélt az éjjel álmában Tirnovóban! Egész éjjel be nem állt a szája ... • Ez a fickó rém szimpatikus. Kije vagyok? Én vagyok, akit nappal a Mercedesen visz, éjszaka pedig hallgatom, hogyan beszél álmában. Ez vagyok. Könnyű a fickónak — fogja a táskáját, és elindul megkeresni a barátait. De én kit keressek? Ha enyém lenne a Merci — elindulnék az országúton és összegyűjtenék mindenkit, aki a barátait keresi...”

S egyszer csak eltűntek a gondolatai. Elbújtak mélyen az agyában, és bármennyiamikor a kopasz hangja megütötte a fülemet — magas fejhangon beszélt. Néztem a tarkóját, és világosan láttam rohanó gondolatait. Mintha a magnetofonnal játszanának, elindítják, egy pillanatra leállítják a hangot, majd újra egy részt meghallgatnak,- és azután kicserélik a szalagot, más sávot választanak ki — ösz- szevissza zsibonganak a gondolatai :

„Vajon Acsko foglalt-e szobát a szállodában? Adtam neki öt levát, de hát ki tudja... És bárcsak ott találnám Panevet, a guta üti meg, ha ezzel az angyallal együtt lát. ö biztosan azt a gorillát hozta el megint a Balkán szállóból ... Ej. valamikor még bujkáltunk, nehogy bárki is meglássa, hogy nem a feleségünkkel vagyunk: erkölcsileg züllött és vége. most meg felvágunk a kollégák előtt, mintha valami érdem lenne.

.Ha nem tudsz vezetni, idióta, akkor mit ülsz a . kormányhoz, majd én megmutatom ...”

(Ez egy Moszkvicsnak szólt, amelyik megelőzött bennünket, és most az út közepén halad előttünk.)

„Ez a lány is érti a dolgát, ha nem ismerem meg közelebbről, el sem hiszem róla ... Még ma feli kell hívnom a főnököt. Éppen most akar Lipcsébe küldeni. Miért éppen engem küld Lipcsébe — úgy ismerem • már, mint a tenyeremet. Megmondom neki, hogy fáradt vagyok, kimerültem, vagy azt mondom, hogy túl sokat küldenek engem, folyton csak engem küldözgetnek, még majd megirigyelnek a kollégák ...”

Ekkor mindenféle hivatali dolog villant át az agyán, még nézni is unalmas volt. Az országút két oldalán zöldéit az erdő, arra fordultam: micsoda árnyék, csak ránéz az ember, és már

Varga Hajdú István grafikája

felfrissül tőle. A Merci meg csak repül, száguld, akár az őrült, bizonyára már nincs messze Kamcsija.

Meg kell mondanom, hogy szándékosan ártatlan dolgokra gondoltam. *Ki tudja

— tűnődtem magamban —, vajon nem látják-e ők is az én gondolataimat?” Mindkettőjükre mérges voltam, és ha nem titkolom, még kitesznek a kocsiból... Jobb, ha az erdőre gondolok ... Jobb ám, de nem megy. Valami bántott: nézd csak, mi mindenre gondol, és én eszébe sem jutok. Ki akartam zökkenteni a gondola-* taiból:

— Szép ez a Mercedes — mondtam —, olyan szép, hogy magának nyilván eszébe se jutna, hogy valaha is autóstoppal vágjon neki a világnak, mint én.

Valami homályos gondolat átfutott a kopasz képernyőjén, de azután mintha függönyt húztak volna eléje, és csak a lány gondolata tört elő:

„Már csak az hiányzik, hogy autóstoppal közlekedjen. Ez még az utca másik oldalára sem megy át gyalog, nem hogy autóstoppal ... Mi lenne belőle kocsi nélkül? Ez az ember a Mercedes nélkül olyan, mintha nem is lenne.”

„Már csak az hiányzik!”

— láttam a kopasz gondolatát, amikor a függöny hirtelen szétnyílt. És hangosan is kimondta:

— Már csak az hiányzik! S egyszer csak átvillant

valami az agyán: mint a neonfény világított fejében egy gondolat: ,,,Hiszen én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiú!” Felvillant, majd kialudt az a gondolat, mint az előzőek, de mielőtt egy újabb átfutott volna az agyán, még egyszer csökönyösen viszatért: „Hiszen

én valóban nem élhetek úgy, mint ez a fiú!” Megérkeztünk az elágazáshoz Kamcsija felé. és megérintettem a vállát. Fékezett, felém fordult, és szomorúan így szólt:

— Elvigyelek odáig? „Abból- nem lesz semmi,

öregem — gondoltam —, átlátok rajtad. k,És kiütöttem:

— Köszönöm, de inkább más kocsival megyek. Szeretem, ha én rendelkezem a kocsikkal, és nem azok velem.

Rá se néztem a kopasz képernyőjére, úgy is tudtam, hogy mi zajlik benne, hanem a lányhoz fordultam, és megjegyeztem:

— Üdvözlöm Vaszkót, ha látja, mondja meg neki. Jó fiú, és mostanában jó dolga van.

Kinyitottam a kocsi ajtaját. A konty alatt megpillantottam Vaszkót, fehér ingben, kezében az én táskámmal és nagyon kócosán. Tudtam, hogy legalább két napig nem lehet onnan elűzni. És azt is tudtam, hogy a kopasz majd beleőrül abba, hogy nem élhet úgy, mint én.

— Honnan ismeri Vaszkót? — kérdezte a lány.

— Ismerem — feleltem, majd a kopaszhoz fordultam: — Ne hívja föl a főnökét. Lipcse szép város. Ügy hallom, hogy „ősi Lipcsének” nevezik.

0

kopasz döbbenten néz rám, még nem tért magához. Már kiszálltam a kocsiból, amikor befordult elém egy kis teherautó, intettem neki... — Köszönöm a szívességét! — kiabáltam visz- szafelé, és futottam, nehogy a teherautó nélkülem folytassa útját Kamcsijába. A Mercedes kis ideig állt, majd szintén útnak indult.

... Hát így történt, barátaim, akár hiszitek, akár nem. — Te meg, Milcso, ne vigyorogj olyan ravaszul, mert tudom mire gondolsz. Most éppen az, jár az eszedben: „Ugyan mi is lehet az a fakutya?”

— Csakugyan — hagyta rá Milcsp csalódott ábrá- zattal. — Csakugyan arra gondoltam. Te valóságos telepatikus vagy. Miért nem foglalkozol inkább telepátiával?

Juhász Péter fordítása

Összeállította: Rékasy Ildikó