Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 12. Teliinger István: Szakállas Verbőczy Antal: Eső-virág egy albérletre nézem hogy alszol este van bogár kering majd lezuhan remeg az égő gyenge fénye elfáradt míg a falat elérte háromszor négy az otthonunk párnán a csuklód kék-eres mindketten tudjuk meghalunk de ez a kevésbé lényeges eső-virág az ablakon csokorba kötni nem tudom mint aki üvölt hangtalan nézem hogy alszol este van Pátkai Tivadar: Egy régi házi feladatból ...és akkor fölvontatták azt a két piros csikót egészen a Főszeri dögkútig... nyár volt mert pörgött a világ az akácfák virágot bőgtek; jöttek kis helikopterek — méhek — mentették a mézet ...aztán rájuk rakták a nagy dögkövet és sohasem hajtották ki őket. Markó Béla: A látvány értelmezése Medrében éles kés a víz, kettévágja tested, derékban kettészel, tovasodorja tagjaid. Te csak lebegsz derektől fölfelé, s aminek látszol, az vagy. A gyanútlan hajót elhasítja a víz, s a felső rész tovább lebeg, mintha mi sem történt volna. Alámerülő kezedet lemetszi a sodrás. Rémülten, iszonyodva látod, hogy hirtelen vörösen bugyborékol-fortyog csuklód körül a víz. Fájdalmat nem érzel. S ha kilépsz a forró földre, megnyugszol: mégis egy-egész vagy. Nem jelzi alig látható heg, vörös forradás-öv árulásodat. Csapzott fejedet vízbe meríted, vergődik, rángatózik a tested, míg nyakadra újból és újból lecsap a víz. Kegyetlen látvány. Nem lehetsz itt is, ott is. Kiss Benedek: Tavaszi K. O. Jó volna otthon lenni most! Otthon a kitárt, régi házban! Gyerekkor léha udvarában jó volna egyet futni most! Besir. mit várok, a villamos, s mint villamost, röpít az áram: tavasz fut az erek huzalában, s jó volna addig zötyögni most, míg látnám a nem-vénülö házat, nem-vénülőn komoly anyámat, udvaron — élve — nagyapámat! Jó volna addig futni most: mint villamost, vinne az áram, s hagynék most minden villamost! mikor szokásos értekezleteim egyikéről visszatérvén, titkárnőm átadta az üzenetet, észrevettem, hogy fölkeltette a kíváncsiságát az üzenetet hagyó személy. Mások is telefonáltak távollétem alatt, sorba olvasta föl az aszta- ■lán fekvő jegyzettömbből kitépett lapokról a neveket a hozzájuk tartozó intézménnyel, hivatali beosztással és a hívás időpontjával, ez után a női név után azonban nem következett se intézmény. se hivatali beosztás. Titkárnőm pillanatnyi szünetet tartott, tekintetét kövér betűin nyugtatva, majd fölolvasta a telefonszámot és a hívás időpontját. Mivel ez futott be utoljára, elhallgatott, kedveskedve félrebilltentet- te a fejét és nézett rám. — Rendben van — mondtam. — Majd hívjuk őket. Mielőtt becsuktam volna az ajtót magam mögött, visszaszóltam: — Köszönöm. Szobám magányában percekig nem' tűnt el a szemem elől titkárnőm arca. Nem szeretem azt az anyáskodó, bizalmas hangot, ahogyan beszél velem, azt a tolakodó készséget, amellyel ügyeimet intézi. Igaz, korát tekintve anyám lehetne ez az asszony, de gyakran fölmerül bennem a gyanú, hogy anyáskodás-e ez, vagy egészen másról van szó? Hogy miről, azt pontosan nem tudnám megmondani. A magasabb beosztású állampolgárok körmönfont ellenőrzésének eszköze lenne ez a lassúmozgású, lesles nő?. Kinek a megbízásából? Munkámat helyettesemen keresztül ellenőrizhetik, s meg is teszik bizonyára. Különben, maga az ügymenet megbízható képet ad mindegyikünk munkájáról, nem beszélve a kapcsolódó osztályok vezetőinek lehetőségeiről és a szokásos ellenőrzésekről. Ilyesmire ez az érzelmes feleség .és anya alkalmatlan, bármennyire is igyekezne. A személyemmel kapcsolatban pedig ugyan mi lenne érdekes és kinek? Ha erre gondolok, mindig a miniszter jelenik meg előttem: kissé hajlott háta, mosolya, buzdítóan fénylő szemei, s érzem a tenyeremben puha, meleg kezének érintését. Alkalmankénti kézfogásaink kollegiális és emberi közvetlensége utólag is megdobogtatja a szívem. A vele való viszonyomban, bármennyire tudom, hogy ez egyoldalú, hiszen keveset érintkezünk, nem ismerjük eléggé egymást, van valami apai-fiúi. Azt hiszem, ő is szeret engem: neki köszönhetem, hogy osztályvezető lettem ilyen fiatalon. Mire kellene itt a titkárnőm? Néha mégis úgy érzem, hogy ez a nő mindent tudni akar rólam, s tud is. Mit? Véleményemet, akármiről van szó. kifejtem bárkinek. Ezzel együtt fogadtak el, s neveztek ki, sőt, egyenesen elvárják tőlem, a minisztérium legfiatalabb osztályvezetőjétől a nyílt, óvatoskodások nélküli kritikát, a türelmetlen javító szándékot. Ezt nem egyszer értésemre adták. Hát akkor mit akar tudni? Most is, mint már annyiszor, ha idáig jutottam a gondolataimban, megálltam. Próbáltam higgadtan visszaidézni a történteket, jó az, ha az ember kívülről is látja magát. De hát nem történt semmi! Magánéletemben nincs semmi szabálytalan. Az viszont mindig idegesített, ha mások részéről érdeklődést tapasztaltam olyan események, körülmények iránt, amelyekről nem óhajtottam beszélni, bármilyen ügyesen leplezték. Márpedig titkárnőm többször okozott meglepetést nekem azzal, hogy valamikor elejtett félmondataimra, mellékes megjegyzéseimre, rejtőző jelentéktelen részletekre hónapokkal később is pontosan emlékezett. S nem tartotta magában. Ha bármi, amit mondtam, alkalmat adott arra, hogy egy valamikor elhangzott közlésemmel, összefüggésbe hozza, nem mulasztotta el az alkalmat. Sokszor már én magam sem emlékeztem rá, mikor, mivel kapcsolatban lehetett szó a dologról. Kottyantása nem egy esetben úgy hatott rám. mint rejtélyes célzás, figyelmeztetés: törhettem a fejemet, hogyan jutott az információ birtokába. Ügy nézett rám ilyenkor, mint aki dicséretet vár. Vagy nagyon is másként! Nem lehetett ennek a házastársi és anyai érzelmekkel csordultig teli, lágyan, édeskésen szolgálatkész asszonynak az arcából olvasni. Akkor került hozzánk, amikor az új miniszter megbolygatta a nyugalmat, s részben kívülről hozott emberekkel kezdte lecserélni a régi gárda tagjait. (Elődöm, kit beosztottjaim egy-egy megjegyzése, pillantása mögött még mindig ott sejtek, ekkor vált meg intézményünktől.) Tehát nem ismerhetett egyszerű előadó koromból. Ezt természetesen beszámítom, máskülönben bizalmaskodása elviselhetetlen lenne, s már régen véget vetettem volna ennek az állapotnak. Igv viszont egy idő múlva rajtakaptam magam, hogy mind többet beszélek neki a házasságom előtti időkről, feleségemről. kislányomról, otthoni életünk noró eseményeiről, egyszóval csupa olyasmiről, ami iránt ez a furcsa, kitartó kíváncsiság mutatkozott. Segítettem sodorni a szálakat, melyekből sejtelmes hálóját körém fonta? Mi volt a célom vele? kérdezhetném, csakhogy az efféle célokat nem magunk jelöljük ki Félretoltam egv készülő rendelet elém terjesztett szövegét, melybe eddig be- le-belenéztem, s ekkor kiszakadva töprengésemből. meghallottam titkárnőm hangját, mely a csukott ajtón át is eljutott hozzám. Telefonált. Naponta többször előfordul, hogy fölhívja családjának valamelyik tagját, vagy azok keresik őt. Ilyenkor számomra egészen különös beszélgetés kezdődik. Nagyjából mindig ugyanazokról a témákról,' s mindegyikükkel ugyanabban a modorban. Általában az történik, hogy néhány bevezető kérdés után titkárnőm magáról kezd el mesélni, s olyan szeretettel, szinte vallomásszerűen mondja el például, hogy milyen nehézségek árán talált meg egy elkeveredett asztalkendőt a lakásban, vagy éppenséggel azt, hogy miféle finomságot szándékozik főzni aznap este, és az egyébként mindenki által használt, de különböző kiegészítésekkel vagy csak a kiejtés módjával „családivá” változtatott Csapiár Vilmos: Bodor Hajnalka szavaknak olyan hihetetlen kombinációit rögtönzi, hogy ennyi érzelem, ekkora gyöngédség hatása alatt az ember csak tehetetlenül mered az iratokra és képtelen dolgozni. Most se lehetett tudni, melyikükkel beszél. A lánya segélyen van a csecsemője mellett, ez nyilván megfelelő lelkiállapot az efféle telefonbeszélgetéseknek. A fia bölcsész- hallgató és bizonyára ő is érzelmes természetű, ráadásul a jelek szerint meglehetősen szabadon gazdálkodik az idejével. A férje azonban katonatiszt. Ezt a katonát, akit személyesen nem ismerek, sohase sikerült a vonal túlsó végére képzelnem. Mindehhez hozzátartozik egy fojtott hang, mely időnként búgóvá válik. Rájöttem, hogy titkárnőm az ajtókba vetett valamilyen eltúlzott bizalommal azt gondolja, hogy nem mindent hallok a beszélgetésekből. Természetesen nem lepleztem le a tévedését: maradjon ez az én titkom. De valóban így van-e? Nem fedezhette-e föl távollétemben a szobában járva, az ajtó valódi képességeit? Vagy nem volt-e már eleve része ez is homályos célú tevékenységének? Éreztem, hogy kezdenek visszatérni nyomasztó képzelődéseim. Fölálltam, határozott léptekkel elmentem az ajtóig, de mielőtt a kilincshez nyúltam volna, igen erőteljesen megköszörültem a torkom, hogy szándékomat jelezzem. Az igazat megvallva, ez a hangoskodás a szobámban egy ideje szokásommá vált, nem tudom, nem azért-e, hogy ne derüljön ki az igazság: az ajtó a halk zajokat is átereszti. De hát miért? Mi jó származott nekem ezekből a végnélküli telefonbeszélgetésekből, melyek ráadásul a munkámban is föltartottak? Megálltam a nyitott ajtó résében. Titkárnőm rögtön elhallgatott, s elfedte tenyerével a kagyló beszélőrácsát. — Ha befejezte, Györgyike — mondtam —, kezdhetjük a visszahívásokat. Nyitva hagytam a kettőnket elválasztó ajtót, s helyet foglaltam az asztalom előtt levő fotelek egyikében. Elszántam magam, most már sürgős volt. Nem egyszer folyamodtam a nyitott ajtó módszeréhez, azokon a napokon, amikor olyan állapotban érkeztem be reggel. hogy sémiképpen se kívántam Györgyike családias csevegéseit. Titkárnőm azonban ilyenkor valamilyen ürüggyel bejött hozzám, s kifelé menet becsukta. Csak ezután kezdte keresni, gyakran hosszú percekig tartó tárcsázással, a fiát, a lányát vagy a katonát. Nem értettem, hogyan egyeztessem ösz- sze a zavar teljes hiányát, melyet akkor tapasztaltam, ha rányitottam beszélgetés közben, és ezt a szokást. Egyszer valami kapcsán meg is jegyeztem, hogy szeretek néha nyitott ajtó mellett dolgozni. Györgyike csodálkozott „Csak zavarja az a mindenféle zaj! Annyian járnak itt ki-be.” „Nem zavar", mondtam, rámmosolygott, talán elégedettség is volt ebben a mosolyban, de igazából nem sikerült megnyugtatóan értelmeznem. Az ajtót ezután is becsukta és ezután is csak csukott ajtónál beszélt a családtagjaival. — Na jó. majd később visszahívlak, most dolgom van! — fejezte be rögtön ez alkalommal is. — Doktor Varró van a vonalban! — hallottam titkárnőm hangját, amikor a kagylót fölemeltem. Doktor Varró érdeklődött, én feleltem. higgadtan, határozott hangon. Jelentkeztek sorban a többiek. Célszerűen megszerkesztett, nem túl hosszú mondatokba foglaltam közlendőimet, erő áradt a szavaimból: igazi vezető voltam ezekben a percekben. Mégis, amikor már csak az utolsó (milyen gyanús pontossággal működött az emlékezetem!) hívás maradt hátra, kikiáltottam a titkárnőmnek: — Van még valami. Györgyike? — Az a hölgy. Hívhatom? — Várjon csak! Űjra fölkeltem az asztal mellől és kimentem hozzá. — Mi is a neve? — Bodor Hajnalka. — Honnan keres? — Nem hagyta meg. Összecsücsörítettem a számat, kézbe vettem a jegyzetlapot, nézegettem, majd elegáns mozdulattal visszaejtettem titkárnőm asztalára. — Nem tudom, ki az — vontam meg a vállamat. És eltűntem a szobámban, hogy hasznosabb dolgokkal töltsem az ebédig még rendelkezésemre álló időt. Nem sikerült. Szerintem az istenhit sose veszik ki az emberből. Különben mi mással volna magyarázható, hogy én, aki egy isten nélküli század közepetáján születtem, így a világon túli lényekbe vetett hitem észrevétlenül, magától értetődően szűnt meg a gyerekkorom végén, azóta sem éltem egyetlen percig se valamilyen sorsomat irányító erő képzelete nélkül. Ez a képzet mindig emberekhez kötődött (kamaszkoromban például távoli rokonomhoz, szülővárosom tűzoltóparancsnok-helyetteséhez, aki egyszer-kétszer jóindulatot mutatott irántam), a várakozás azonban, amelyet hozzájuk fűztem, a hatalom, amelyet egy-egy kiszemelt „sorsirányítómnak” Tulajdonítottam, mégse volt teljes egészében észszerű. Nem tudom, éreznek-e mások is hasonlót. Nekem, egy háromgyerekes, iskolázatlan özvegyasszony fiának, aki mélyről jöttem, küszködve, és még följebb akarok jutni, föl, ameddig csak lehetséges, szükségem volt rájuk. A kiválasztott személyek (miután a tűzoltóparancsnok-helyettes „birodalmának” határait átléptem) aszerint változtak, hogy éppen hol jártam életem kapaszkodóján. Egy ideje azonban megváltozott valami. Már nem egy személy „intézi a sorsom”, hanem többen vannak. Egyeseket meg tudok jelölni közülük, másokat nem. Régen sokkal könnyebb volt a dolgom: elrejteni, megőrizni azt a területet, ahova senki se léphet be, ahol már csak én vagyok. Most, amióta egy egész hálózat működik. egyre nehezebb. Márpedig nekem kell megalkotnom a képet magamról, a lehető legaprólékosabban, mert az a legbiztosabb, ha én teszem, méghozzá látszólag akaratlanul, öntudatlanul, mintha „ők” csinálnák. Csak így előzhetem meg a kiszámíthatatlan szemek pásztázásait. Kirúgtam magam alól a széket, de a szoba puha szőnyegén végzett pár percnyi séta közben sikerült kissé megnyugodnom. Néha, amikor nagyon részletesen végiggondolom ezt az egészet, egyszer csak kezdem magam kívülről látni. És ilyenkor nevetek. * * * Odaintettem a pincért, fizettem. Lábaim rövidek ugyan, a combjaim viszont annál vastagabbak. Mindig bajom van velük bizonyos fajta éttermek szűk rekeszeiben. Most is, ahogy próbáltam kioldalazni a mozdíthatatlan és az ugyancsak rögzített asztal között, a térdemet megroggyantva, a terítő a combom és az asztallap közé szorult. Szerencsére oly hirtelen álltam föl, hogy a pincér még a közelben volt, s elkapta a dőlő vázát, benne az ilyen helyeken szokásos egy szál szegfűvel, másik kezével pedig rátenyerelt a hurkába gyűrődött térítőre, mely tányért, poharat, fűszertartót magával húzva jött utánam. Verejték lepett el. Kinn a friss levegő azonban gyorsan lehűtött. Visszamegyek a minisztériumba és a mukámba temetkezem! Csakhogy nem mentem vissza. A fülke, mely mellett gyakran elhaladtam előadó koromban, amikor még nem állt rendelkezésemre hivatali autó, eléggé félreeső helyen volt ahhoz, hogy senki se lásson meg, aki föltehet- né a kérdést: miért telefonál egy osztályvezető a munkaideje alatt utcai fülkéből? Azonnal eszembe jutott a szám. Nem kellett több nekem, csak az a szájcsü- csörítéssel leplezhető fél perc, míg a papírlapot a kezemben tartottam. bban a pillanatban, amikor a tárcsa hatodszor is vissza- tekeredett az ütközőig, beleszólt a fülembe egy mély. energikus, de izgatóan fölfelé tartó, lágyuló női hang: — Bodor Hajnalka. — Doktor Kasucz Endre beszél. Valósággal megdermedtem, amikor újra hallottam a hangot, mely szinte sértően csalódott lett: — Á, maga az. — Ügy tájékoztattak, hogy ön visz- szahívást kért. Ideges sóhaj volt a válasz. — Megtaláltam az irattárcáját. — Az irattárcámat? — Benyúltam a zakóm zsebébe. Üres volt. — Tegnap • este. A rakás névkártyáján csak a minisztériumi száma van. A Köröndön. Járt ott? — Lehetséges, hogy amikor a taxiból kiszálltam... — Uram! Nekem perceken belül indulnom kell a repülőtérre. Mondom a címet, ahol átveheti. Mondhatom? — Igen. Tessék. — Vándor utca 8. Tudja, merre van? — Tudom. — Ez egy fényképészüzlet. Hatig vagyunk nyitva. Addig bármikor jöhet, az emberém itt lesz. Minden jót! Letette. Kiléptem a fülkéből. A feleségemre és a kislányomra gondoltam. Üjra nyugodt voltam, büszkeség töltött el. Ismét sikerült megakadályoznom, hogy a pásztázó szemek betekintsenek oda, ahova senki se láthat be.
