Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

1979. augusztus 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 B iztosra vette, hogy ő tud leghosszabbat lép­ni a faluban. Ez így volt rendjén. Kopott tücsök­ként szökdösött végig a főutcán. Lépésenként leha­nyatlott és kinyúlott a nya­ka, szilvaformájú hegyes fe­jével át-átbökött a szeke­rek nyomán bokrosodó por- gomolyagon, kis híján a. fe­hér hasú felhőkig nyújtó­zott, majdnem az égig. Csak azért nem tovább, mert nem akarta. Rengeteg dolga akadt foly­ton, de szívesen vette a nya­kába a lábát akárki szavára, mert ahova csak ment. vi­dámság fogadta, a borostás arcú parasztok nagyokat ne­vettek. ha üzenetet adott át nekik, és cigarettát is kapott tőlük, és megbízták favá­gással, ami nagyon fontos, kivételes ügyességet kívánó munka. Nem értette ugyan, hogy mit tartanak rajta mu­latságosnak, de belenyugo­dott — ilyenek az emberek. Most különösen kellett sietnie, ezért még hosszabba­kat lépett. A vásártéren, a cirkuszosoknál lebzselő ré­szeges Szabó küldte, aki a legkedvesebb ember volt a faluban, számtalanszor fi­zetett már neki sört meg egy-két kupica pálinkát. Szóval ez a Szabó bízta meg, hogy hozza el a Komáromi- éktól a múlt keddet. mert egyébként elmarad az elő­adás, anélkül nem tud tán­colni a medve. Azt pedig csudára szerette volna látni. Nagyon igyekezett. Egy cso­mó gyerek rúgta a port mö­götte zsivajogva, igyekeztek utánozni a járását. Nem ért rá mosolyogni rajtuk. Néha azért hátrapillogott, megnéz­ni, hogyan csinálják. A srá­cok ilyenkor hátráltak két lépést, aztán vonult tovább a menet. Szerette őket, azok is sze­rették, csak hát mindenki a maga módján mutogatja az érzéseit. Vörös Annáék ablaka előtt még nagyobbakat ugrott, és a szeme sarkából bekancsa- lított a függöny mögé. Pan­nika szokása szerint kint ült most is, és amikor látta föl­tűnni a képét a keretben, hátrarántotta a fejét. Minden este azzal feküdt le, hogy holnap meg fogja szólítani. Odasétál szépen az ablaka elé. komótosan rákö­nyököl a párkányra, ahogy a legények szokták, és azt mondja: „Szép este van ma, ugye, Pannika?” Erre Pan­nika majd azt mondja: „Csudaszép!” Ennyi lenne az egész. Aztán nézegetnék el­mést, a csillagokat, és ő érezhetné a szoba illatát. Nagyon szeretett beszagolni az ablakokba, semmihez sem hasonlíthatók, egészen más szaguk van, mint a pajták­nak és az istállóknak. Titok­zatos. Ismeretlen tárgyakból árad, meg nagy, fehér pár­nákból, a szekrények tetején sorban álló almákból — ki tudja, miből még. egyiket sem lehet elválasztani a töb­bitől, nem úgy, mint a me­zőn, ahol külön érzi az em­ber a föld meg az állatok il­latát. Csukott szemmel meg­ismerte az összes ablakot a faluban, legkivált Pannikáét; egyszer, a mozi előtt, meg­szagolta a lány nyakát egé­szen közelről. Napjában hússzor is el­ment a ház előtt, véletlenül, mintha csak a másik sarok­ra kellene igyekeznie, aztán Czakó Gábor: Jóski visszafordult, mintha elfe­lejtett volna valamit. Valamelyik este kis híján sikerült is a beszélgetés; meg­állt az ablak előtt! A lány ott ült a párkány mögött, nagy, kék szemei rávilágí­tottak ~a félhomályból. Rá- masolygott, és azt mondta: „Sssszeééé!” A járókelők mind megfordultak. Pannika eltűnt a függöny mögött. Sietett tovább. Megpróbált a medvére gondolni, akinek ő fogja odaadni a múlt ked­det. A behemót. barna állat majd két lábra áll, a feje egészen a ketrec tételéig fog érni, kikapja kezéből a keddet, és már táncol is, és az emberek majd nagyokat nevetnek, és ez is miatta lesz. A Szobornál szaporán áttal- palt a túlsó oldalra. „Prü! Prü!” — utánozták a gyere­kek a rossz cipője hangját, amely leffegő talppal prüsz­költe ki magából az utca po­rát. Az út közepén megállt, hátrafordult, az aprónép is megtorpant. aztán együtt kiabálták: ’„Prü, prü!” Fü­léig eresztette a száját, föl­ugrált a levegőbe, hogy még jobban szálljon a por. Teljes egyetértésben ma­síroztak be Komáromiék ud­varába. Néhányan előresza­ladtak a kerten átvezető ös­vényen, a dáliák alatt, és énekelve harsogták: „Eljött a Jóski a múlt keddért. el­jött a Jóski a múlt keddért!” A tornác előtt ült az öreg­asszony. A gyerekek láttán föltápászkodott, megpróbálta útjukat állni, miközben vij­jogó hangon rikácsolt: „Csönd legyen, csönd legyen!” Még nagyobb lett a zaj. A gyere­kek körülugrálták és tovább énekeltek. „Megint az a ré­szeges Szabó küldte, mi? Nem megy a fiam sehová.” Egyszer csak kinyílt az aj­tó, és kilépett rajta a fiatal- asszony. „Mentek innen, csirkefogók!” Sötét bőre pi­rosán csillogott a napfény­ben. Meztelen karjával hát­rasodorta a homlokába hul­ló haját. Jóski rábámult, és egy hang se jött ki a torkán. A menyecske kést tartott a kezében és egy darab tor­mát. Egy ideig ő is kiabált de amikor látta, hogy nincs foganatja, a lármázok közé vágta a tormagyökeret. El is talált valakit. A gyerekek el- csöndesedtek, aztán az egyik fölkapta a .gyökeret: „Itt a múlt kedd, Jóski, viheted!” Gépiesen megfogta a tor­mát; muszáj volt, a marká­ba nyomták. Belekapaszko­dott. mert a fiatalasszony el­tűnt a légyhajtó függöny mögött. Visszafelé a Malom utcának került, nem volt kedve benézni Pannika ab­lakán. Igyekezett rendbe szedni a lépéseit, a kísérete is hozzá igazodott. A bolt előtt eszébe iutott a narancs. Dühös lett. A bol­tos Bözsikétől kapott egyszer egyet. Csudálatosnak képzel­te a szaga után. Nem is et­te meg nyomban, hanem hazavitte a Bónáék pajtájá­ba, ahol éjszakánként meg­húzta magát, és szagolgatta jó sokáig. Azt hitte, tele van minden jóval. Ehelyett ke­serű vízíze volt. Pfuj! Hát­raköpött a gyerekek irányá­ba. A cirkuszosok a vásártéren ütötték föl a tanyájukat. A nagy sátor már készen is volt. Amikor odaértek, a bo­hóc a majommal éppen föl­felé kászálódott a dzsipre, hogy elinduljanak a faluba kihirdetni az előadást. „Elhoztad a múlt keddet?” — röhögött a képébe Szabó. Alig állt a lábán, teljesen megtelt már pálinkával. Közelülő, véres szemei az orra tövéből lestek rá. Utálta a röhögést. A neve­tést szerette, amely megiga­zítja az emberek arcán a ráncokat. Szabó orra alá dugta a gyökeret. „Akkor add oda neki!” A cirkuszosok is randán röhög­tek körülötte. Elindult a ket­rec felé, a többiek mentek utána. Erősen szorította a tormát, és nagyon akarta, hogy most táncoljon a med­ve. Szabóval táncoljon úgy. ahogy a legények szoktak a bálban Pannikával. Szépen odamegy majd hozzá, meg­hajtja egy kicsit a fejét, az­tán derékon kapja, megfor­gatja. hogy csak úgy dől majd a nép jobbra-balra. Bedugta a tormát a ket­recbe. A medve a hátsóián ült, unottan szaglászott a vi­lágba. Bökdösni kezdte az orrát. A faluban megszólalt a bohóc trombitája. „Trallala, trallala!” Tisztán hallatszott idáig. Is­merte ezt a nótát, gyakran húzták a bálban. Erre fog majd táncolni a medve Sza­bóval. Aztán nem hallotta to­vább, olyan ricsajt csaota.k a körülállók. Valami különö­set érzett a kezénél. Kirán­totta a ketrecből, de mégsem látta sehol. Ég a medve is csupa piros lett. és hirtelen rettentő rossz szag támadt. Tóth-Máté Miklós: A LÓCA ladták a régi házat a portával együtt, és a mérnök fel­költöztette az apját Pestre. — Jobb itt már, édesapám — mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül. — Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok. — Lehet. De azok mégis­csak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is. A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkom­fortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezték be azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá ko­pott, aranyozott betűs házi­áldás. Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most’ már csak lakni kell. Pedig a fia­talok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze ma­gát, és megszokja a pesti éle­tet. — Hát ha az olyan könnyű lenne — zsémbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most meg akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek. — Ügy vesszük hasznát — mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem? — Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka. Az öregember csak a fejét csóválta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiata­loknak. Öntözte a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le bevásárolni a közértbe. — Az a baj ezen a Pesten — mondta —, hogy itt min­denkinek sietős a dolga, sen­kivel sem lehet amúgy iga­zán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az ember­nek, aztán már ugranak is, mint macska az egér után. — így igaz — bólintott a fia —, itt gyorsabban élünk édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában. Napközben egyedül tartóz­kodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincébe. Először nehezen ta­lált rá a sok egyforma ka­litka között a fia rekeszére, de később már pontosan tud­ta, hogy melyik kanyarodó­ban van, és behunyt szem­mel is meglelte volna. A mérnökéknél központi fűtés volt, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet felhordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarította, és az összehányt kacatokat ka­tonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány száll desz­kát talált. — Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne. Nem szólt a fiának a desz­kákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de- hát volt már ott könyvespolc tele könyvekkel, egy újabb el te fért volna. Aztán az unokájának akart egy ap­rócska íróasztalt, amin a lec­kéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodáskorá­ban megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a he­lyük, a konyhába meg iga­zán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szab­ták az egészet. 1 Az öregembert (izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még' majdnem telje­sen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba. Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, any- nyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe! Hiszen erre kellett volna legelőször gondolnia! mint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát. Formára pontosan olyat, amilyen ott­hon volt a régi ház előtt és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, ké­sőbb már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, is­merőssel, aki megpihent mellette. Este megmondta a fiának, hogy a pincében talált desz­kákból csinált egy lócát. — Lócát? — képedt el a mérnök. — Minek? — Hát aminek a lócát csi­nálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta. — De hová akarja tenni, édesapám? — Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfe­lejtetted már? — Dehogy felejtettem, de áz régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás ló­cát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég. — Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember ki-ki- megy, aztán elüldögél rajta egy kicsit. A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öreg­ember kivitte a lócát a bér- ház elé. Ügy helyezte el, hogy fentről, az ablakából éppen rá lehessen látni. Jó ülés van — állapította meg elégedetten, és a kora­őszi napsütésben elnapozga- tott ott egy -órát. Pipázott, nézegette az embereket;. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballa­gott. És aztán mindennap délelőtt-'és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő. lyenkor megszólí­totta az embereket is. Megkérdezte honnan jönnek, ho­vá mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyi- ket-másikat maga mellé. — Üljön már le, no, ne si­essen. Fújja ki magát egy ki­csit. A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszél­getni vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy érezte, új­ra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök kö­zött, és a háta mögött tor­nyosuló nagy betonkocka csak valami nyomasztó álom. csupán. Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik eme­leti lakásban, és várta a ta­vaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé.-----Tudod — mondta egy­szer a fiának —, sokszor el­gondolkozom azon, hogy nem elég nagy az a lóca. Hárman ha elférünk rajta szűkösen. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélget­ni, dehát ahhoz nagyobb ló­ca kéne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit összébbszorul­nánk. Hidd el, még az se len­ne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony csinálok egy na­gyobb lócát! D e már nem csinálhatta meg. A tavasz már nem ta­lálta ott a lócán ülő öreg­embert a ház előtt. Azóta a mérnök gyakrab­ban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet -rakni sem Ikell. És amikor a lomok között meg­látja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni, és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá. összeállította: Rékasy Ildikó Reich Károly: Nyár Gonzalez Púig Ernesto; Fa nappal és szárnnyal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom