Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 5. N. Teréz kilenc óra negyven perckor, az úgynevezett nagyszünetben a többiekkel együtt kiment az osztályból. Már reggel, tanítás kezdete előtt észrevette, hogy a hálójuk ajtaja nyitva van. A tantermek és háló egyazon folyosón sorakoznak egymás mellett ebben az intézetben. N. Teréz tizenhárom éves állami gondozott, magyar állampolgár minduntalan a nyitva felejtett hálóajtóra, egy ágyának szivacsmatraca alatt napok óta őrzött levélre és az otthoni látogatás alkalmával elcsent borotvapengére gondolt. A „nagyszünet” előtt már végképp nem tudott uralkodni magán. Egész óra alatt a padján rendezgette füzeteit, könyveit, ceruzákat, golyóstoliakat. Állandóan „rá kellett szólni”. Biológiaóra volt a „nagyszünet” előtt. Amikor kilenc negyvenkor N. Teréz becsukta maga mögött a háló ajtaját, senki nem ment utána. Ágyához sietett, kihúzta a levelet a szivacsmatrac alól, a címzés nélküli borítékból kirázta a borotvapengét, és az ágyára leülve, kapkodva, esetlenül belenyisszantott a bal, majd jobb alkarjába, csuklója és könyöke között. Nem érzett fájdalmat, csak apró tűszúrásnyit. Pár másodpercig vérző karját nézte, aztán vízszintesen lefeküdt ágyára. A címzés nélküli borítékba dugott levele az ágy mellett, a földön hevert. „Kedves Apu! Ne haragudj, hogy ezzel a hosszú levelemmel megzavarlak, de sok minden olyasmi összegyűlt, amit közölni akarok veled. Őszintén megmondom, vagyis írom, hogy nem örülök annak, hogy levelet kell írnom neked. De muszáj. Hiába, sok minden van, amit az ember nem úgy szeretne, de aztán mégis kénytelen megcsinálni. Ugye neked is ez a véleményed? És kíváncsi vagyok, hogy a többi dologra hogy fogsz nekem felelni, mert észrevettem már azt, hogy te is sokszor furcsán és hidegen viselkedsz velem. Hogy te is, magyarosan már tojsz a fejemre. Csak azt árulnád el, mi adott erre okot? Mert azért sose haragudtam volna meg, ha el tudtad volna mondani bizonyos dolgok okát. Nem azt mondom, hogy én nem bántottalak meg soha, de azért utána abbahagytam. Ti anyuval levélben úgy írtok nekem, mintha a kapcarongyotok volnék. Ha én néha rossz vagy durva voltam, repült érte a pofon. Ti meg jó nagy durvaságot adtok nekem. Csak az nem biztos, hogy egy gyereknek ezt tűrni kell, mert ő kisebb, mint egy felnőtt. A gyereknél sem egészen úgy megy ez!!! Mert, ha egy szülő olyan a gyerekével, ahogy ti csináljátok velem, akkor azért annyi joga neki is van, hogy visszaadja akár a rosz- szat, akár a jót. Csak a mai világban úgy van, hogy ha a szülőnek egy gyereke van, az Győrffy László: Nagyszünet már terhére van, de egy másik ezért mégis kéne neki. Aztán azzal is később azt csinálja, amit az elsővel. Hát igen, a legkönnyebb világra hozni: utána bevágni az intézetbe, aztán 5—6 évig feléje se nézni. Én is ugyanebben a sorsban vettem részt. És azt is észrevettem, hogy ha egy intézeti gyerekét hazavisznek, és otthon csendes, nem szól semmit, akkor rögtön ráordít az apja, hogy miért nem szólsz? Mintha éppenséggel ő tehetne arról, hogy elszokott az otthontól. Sajnos ez is a szülők hibája. Mert csak létrehozza, intézetbe adja, és egyszer egy hónapban hazaviszi. Azt hiszik, hogy így már a szüleihez is hozzászokik az a gyerek. De ez se így van!!! Most már térjünk a lényegre. Szóval nem tetszik a hazugságötok, és ezért nem írtam közben, ha már van képetek megkérdezni ebben az utolsó levélben, miért nem írtam. Innen is látszik, milyen kétszínű vagy!!! Azt is érzem még, hogy szeretnétek megtudni, miért nem örülök annak, hogy testvérem lesz. Egyrészt azért nem örülök neki, mert engem úgy élhanyagoltatok, és akkor azzal a gyerekkel is mi lesz ? ... Másodszor, mert terhetekre vagyok. Harmadszor meg azért, mert ő is intézetbe lesz vágva, és majd neki is az lesz mondva, sokszor már úgy örülök, hogy visszaviszlek. Szerintem felesleges ilyen apát meg anyát megismerni. Annak a csecsemőnek is, aki majd megszületik, ő még nem tudja, de én már tudom, neki is az lesz a sorsa, ami nekem. És én nem akarom tovább csinálni se az én sorsomat, se az övét!!! Apu előre is figyelmeztetlek, ne mondd, hogy vedd fel a kezedbe, ringasd, mert tényleg a falhoz verdesem. Még úgyis sokkal jobb lesz neki, mint nekem. Ha azt kérdik, van kistestvéred, azt mondom, hogy a gyereketek, én meg mostoha leszek. Apu, a fényképedet visszaadom!!! Mióta ilyenek vagytok, még az életkedvemet is elvettétek. Sokszor már azt gondolom, jobb lett volna ha kiskoromban meghalok. Ha tudtam volna, hogy ennyi bánat vár rám az életben. Csak amikor már ilyen nagy az ember, akkor nincs mindig mersze. De most van!!! Nagyon is van!!! Olyan kár, hogy így megnőttem. Már úgy rettegek az életbe is kimenni. Ebből, azt gondolom, mindent megérthettek!!! Tudom, hogy ezért a levelemért nagyon fogsz haragudni, de mindegy, most már kénytelen voltam egész őszintén minden bajomat leírni, mert minden kicsi öröm és jó elmúlik (visszaviszik az intézetbe, mint egy gyereket), és elkezdődik a rossz, ami sose múlik el, sajnos, nekem otthon is rossz, meg az intézetben is!!!! Ezzel zárom soraimat, ezt a nagyon rossz levelet, amit most már örömmel befejezek, mert tudom, mit kell csinálnom!!! Választ várok!!! Teri” * * * Személyi lap. N. Teréz szül. Esztergom, 1964. jan. 16. 1972- től van intézetben, 155 cm, 43 kg. Anyja: szövőnő, apja: lakatos. (Ritkán látogatják, nem viszik haza.) Adatai: koponya normálisan konfigurált. Arc: mélyen ülő szemek, laposabb orrgyök és orrhát. Fixálásból szemeiből hunyorít. Mozgásjárása normális. Testi és szellemi fejlettség korának megfelelő. Ped. vélemény: értelmes, kedves, barátságos, igényli a szeretetet, hálás érte. Hamar indulatba jön, ha nincs valami kedvére. Ilyenkor trágár. Sokat olvas, szépen kézimunkázik. A „nagyszünet” végén az ügyeletes Márta felügyelő benyitott a hálóba: — Üristen! Tériké! Tériké! — kiabálta — mit csináltál ? ... N. Teréz csukott szemmel feküdt az ágyán, vérző karját a föld felé lógatva, egyenletesen lélegzett, s akkor sem nyitotta ki a szemét, mikor Márta felügyelő az ágyához rohant. RADICS ISTVÁN: HOLLÓKŐI UTCA Mózsi Ferenc: félig kész ház a hegy lábánál feküdt: néhány méternyivel előtte ösvény húzódott. — Jó napot! — köszönt a fiatalember, amikor meglátta az embereket. Hárman dolgoztak a ház, körül. Egy negyven év körüli férfi, a felesége, aki harmincéves lehetett, és egy öregasszony. A férfi arca borostás volt, szemét majd,- nem teljesen letakarta az erős szemöldök. Válla, háta erős és kicsit hajlott. Vászonnadrágján lazán szaladt körbe a derékszíja. Régi, mészfoltokkal tarkított inge mögül előtűnt szőrös mellkasa. A felesége hosszú, öreg szoknyában dolgozott. Egészen a combjáig leért a használt zakó, melyet szorosra gombolt magán. Az öregasszony fejét sötét kendő borította, összeszorított, keskeny szája körül ezer ráncba szaladt a bőr. Amikor a fiatalember köszönt, a férfi fölnézett. Éppen friss habarcsot rakott föl a falra. Egy pillanatra megszakította a mozdulatot, alaposan szemügyre vette a fiatalembert, aztán dolgozott tovább. A két asszony is megbámulta az idegent, de ők sem köszöntek. A fiatalember megrándította a vállát, kezét zsebre vágta, és úgy nézte őket, Öltözéke vastag, erős talpú cipőből, farmernadrágból és khakiszínű ingből állt. Pulóvere lazán átdobva feküdt a vállán, batyuja a földön hevert. Letelepedett a fűre, és zsebéből kis rádiót húzott elő. A férfi kimért, alapos mozdulatokkal dolgozott. Széles hátán megfeszült az ing, ha új tégláért nyúlt. Az asszonyok nem beszélgettek. A fiatalabbik monoton ingázással hordta a téglát a fal alá. Néha megtorpant a jói megrakott talicska és ilyenkor az asszony egész testében megfeszülve, két vállát feszesen előredöntve hozta mozgásba a síró kereket. Amikor az öregasszony téglát nyújtott a férfinak, mindig úgy tűnt, hogy vékony csuklója nem képes megbirkózni a nehéz súly- lyal, de az utolsó pillanatban megfeszítette az ujjait, és egy lendülettel adta kezébe a téglát. A fiatalember bekapcsolta a rádiót. Harsány, vad ütemű tánczzene hallatszott. Elsőnek a férfi pillantott föl. összevont szemöldökkel figyelte a fiatalembert, aztán feleségére, majd az öregasszonyra pillantott. Az öregasszony kiegyenesítette derekát. A fiatalember fölhúzott térdekkel ült a füvön. Két kezét összekulcsolta a tarkóján, és fejét a térdére hajtotta A beatszám végén fölnézett, és lehalkította a rádiót. Az asszony elbukott a talicskával. Sziszegve tapogatta a térdét, de aztán fölállt. és összeszedte az elgurult téglákat. — Valami baj van? nézett feleségére a férfi, — Semmi — mondta az asszony. — Azt hittem már, megütötted magad... — Ugyan — mondta az asszony —, még csak nem is fájt. .— Eszünk? — kérdezte a férfi, és összecsapkodta a tenyerét. Az asszony bement a házba és fehér kenyérruhával letakart kosárral jött vissza. A férfi néhány téglából széket csinált magának, és rövid, jóleső nyögéssel leült. — Alaposan megéheztem — mondta. Az öregasszony is odakuporodott a férfi közelébe. Egy pillanatra görcsösen megrándult, mert úgy látta, hogy a kosár fölbillen. De az asszony utánakapott és így nem veszett kárba egy fia morzsa sem. Csöndben ettek. — Ízlik? — kérdezte az asszony. A férfi bólintott. A fiatalember is evett. Végzett a sültzsíros kenyérrel, és a termoszból meleg teát töltött. Csukott szemmel szürcsölte. Amikor fölpillantott, a férfi épp cigarettára gyújtott. A sűrű füst körüllengte borostás arcát és cigarettát tartó kezét. Az öregasszony a kendője csücskével babrált, és bámult maga elé. Az asszony, mintha csecsemőt tenne tisztába, gondos mozdulatokkal rakta el a maradékot. A fiatalember is rágyújtott. Az első szippantás után enyhe mámorban nézte a cigarettát. Ahogy magán érezte a férfi szemét, fölnézett. A fiatalembert meglepte a másik fürkésző pillantása. Egy darabig még bámulták egymást, de amikor egyszerre emelték szájukhoz a cigarettát, a férfi fölmordult, messzire hajította a csikket, és fölállt. Fölállt rögtön az öregasszony is, elfoglalta helyét a kis téglakupac mellett. A férfi markába kapta az első téglát, és panaszos nyikorgásba kezdett a talicska is. A fiatalember eltaposta a cigarettát. Leporolta a nadrágját, és nyújtózkodott. Aztán lassú léptekkel odasétált a férfihoz. A csomagját otthagyta a füvön. — Jó napot! — mondja a fiatalember. Barátságos mosoly volt az arcán, olyan, amelyet akkor használ az ember, mikor társaságban bemutatják valakinek. A férfi dühösen lecsapta a téglát, úgy hogy a habarcs bepöttyözte az arcát. Rögtön letörölte a karjával, és a fiatalember felé fordult. — Mit akar? — kérdezte. — Van két órám. Addig segítek maguknak. Eredetileg a hegyre készültem, de aztán megtetszett ez a hely — mondta a fiatalember. — Nem kell! — Szívesen segítek. És értek is valamit a melóhoz. .— Menjen innen! — mondta dühösen a férfi. — Takarodjék! Takarodjék! Csirkefogó! — rikácsolta az öregasszony, és rázni kezdte az öklét. Még a hátú is begörbült. — Nem értette? — kérdezte a férfi. — Nem értem... én... — A téglát még mindig a kezében tartotta. — Tűnjön el! — mondta fogai közt a férfi, és egyet lépet a fiatalember felé. — Nem! — mondta most már határozottan a fiatalember, és állta a férfi pillantását. — Miért nem segíthetek, hiszen maga is jól járna?! — Odalépett a falhoz, és a téglát a megkezdett sorba akarta helyezni a többi mellé. A férfi elütötte a kezét. Makacs düh szállta meg a fiatalembert. — Nem megyek el! .— mondta. férfi odalépett az A öregasszonyhoz, és a fülébe súgott valamit. Az öregasszony szoknyájában meg-megbotolva futni kezdett lefelé az ösvényen, ott, ahol a fiatalember is följött. Néhány pillanat múlva eltűnt egy bokorral övezett szelíd kanyarban. — Magyarázza meg, hogy miért nem segíthetek? — szólalt meg a fiatalember. — Miért nem megy el? — kérdezte most az asszony. Két kezét a hosszú, kopott zakó zsebeibe süllyesztve állt a fal mellett. — Hallgass! — mondta a férfi. Senki sem mozdult egy jó darabig. Amikor a férfi el akarta kezdeni a munkát, a fiatalember rögtön ott termet, és téglát nyújtott felé. — Barom! — tört ki a férfiból, és ütésre emelte a kezét. — Aki mondja! — vágta rá rögtön a fiatalember. A férfi mégsem ütött. — Ha egy lépést tesz, leütöm ezzel az ásóval! — mondta. ,— Nem teszek éh egy lépést sem — válaszolta a fiatalember, és leült egy téglára. Az asszony kérlelően nézett a fiatalemberre, de az gyorsan elkapta a pillantását. Húsz perc elteltével a kanyarban föltűnt az öregasz- szony. Mögötte egy erősen szuszogó, jól megtermett, pocakos rendőr lépkedett. Oldalán a gumibot átvette léptei ritmusát. — Jó napot! — köszönt a rendőr. Körülnézett, és barna zsebkendőjével végigtörölte a homlokát, —• Ez itt ni! — mutatott az öregasszony a fiatalemberre. — Fogja be a száját mert... — kiáltotta a fiatalember. — Nana! — mondta a rendőr, és odalépett a fiatalemberhez. Pillantása rögtön megakadt az átlagosnál hosszabb haján. — Maga mit keres itt? A fiatalember nagyot sóhajtott. — Kirándulok mondta. — Kérem a személyi igazolványát. Átlapozta, figyelmesen nézegette, aztán visszaadta. — Pont itt kell kirándulni? — A hegyre készültem, de aztán megláttam ezt az építkezést, tetszett, egy darabig néztem, majd tánczenét hallgattam, utána sültzsíros kenyeret ettem sok hússal, aztán teát hörpintettem, jó citromos teát, anyám készítette otthon, aztán cigarettára gyújtottam, odamentem a házhoz, és megkérdeztem, hogy segíthetek-e, és azt mondták, hogy nem segíthetek. .. — Gazember! — rikácsolta az öregasszony. Alig bírt magával, minden porcikája mozgott, a szája vonaglott. — Hazudik! — mondta a férfi, aki eddig némán nézte a fiatalembert, — hazudik! — Mit hazudik? — kérdezte a rendőr, és megvakarta a tarkóját. — Huligán! Huligán! — visított az öregasszony. — Lerombolja a házat, este visszajön, és lerombolja a házunkat 1 ,— Csöndbe marad már végre?! — kiáltott rá a rendőr, majd a férfihoz fordult. — Mi történt iitt? A férfi mozdulatlanul állt. Egyre csak a fiatalembert nézte. J— Na mi van? — kérdezte a rendőr. A férfi nem válaszolt. A felesége odasietett hozzá, és gyengéden megérintette a kezét. — Verekedtek? — kérdezte a rendőr? Az asszony megrázta a fejét. A fiatalember odament a batyujához, felemelte és hátára dobta. A férfira pillantott, és elhúzta a száját. — Mi a baj tulajdonképpen — kérdezte türelmetlenül a rendőr. — Semmi. Viszontlátásra! — mondta a fiatalember, és elindult felfelé az ösvényen. A rendőr dühös volt. .— Mi történik i.tt?! Tudni akarom! — Elszökik! Elszökik! Huligán ! — kiabálta az öregasszony. Fogja be a száját! — mondta a rendőr. — A gazember —, mondta maga elé a férfi. A rendőr rágyújtott, és mindjárt jobban érezte magát. — Ezért hívtak fel id,e? — kérdezte. — Gyújtson rá, jóember, látom, ideges — mondta, és cigarettával kínálta a férfit. — Köszönöm — mondta a férfi, és szájába tette a cigarettát. — Nna... adok tüzet is. — mondta a rendőr.-— Köszönöm — mondta a férfi. Szemét arra a pontra függesztette, ahol a fiatalember eltűnt. ocsák! Maga megN zavarodott? — nevette el magát a rendőr. Aztán néhány pillanat múlva már komolyan nézett rajtuk végig. — Tulajdonképpen mi bajuk van?! — kérdezte. ^Házépítés
