Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 19. SZOLNOK MEGYE múltjából II magyar föld robotosaihoz Földmunkás szervezkedés 1926 őszén 1926-ban a Szolnoki Törvényszék a következő ítéletet hozta. Tisza Antal 32 éves vagyontalan földművest, két gyermek apját, három heti fogházra és há- rommilió korona pénzbüntetésre, Ragó Antal 28 éves vagyontalan földművest, két gyermek apját, két heti fogházra és kétmillió korona pénzbüntetésre ítélte. Megjegyezve, hogy „pénz- büntetés egyszázezer korona értékben egy napi fogházra átváltoztathatok”. A hatóság így akadályozta meg, hogy a Tisza Antal az ellenforradalmi nemzetgyűlés által 1926. december 8—15-re kiírt választásokon a Magyarországi Szocialista Munkáspárt képviselőjelöltjeként indulhasson. Tisza és Ragó a Magyar- országi Földmunkásók Országos Szövetsége szolnoki csoportjának jeles vezetői voltak, akik 1924-ben a szövetség országos vezetőségében is helyet kaptak és az ott szerveződött balszárnyhoz csatlakozva (ide tartozott Hunya István és Polá- nyí Máté is) kapcsolatba kerültek a Kommunisták Magyarországi Pártjával. 1925 áprilisában az MSZMP megalakulását követően Tisza Antal és hét társa,, azonnal átléptek a KMP vezetése alatt álló új legális munkáspártba, s megkezdték oda a földmunkások szervezését. Tisza 1926 júniusáig volt a szolnoki földmunkáscsoport elnöke, ekkor Ragó Antalnak, legmegbízhatóbb segítőtársának adta át a helyét, aki csak taktikai okokból nem lépett át az MSZMP-be. Tisza Antal és Ragó Antal agitációs munkája nyomán nemcsak a szolnoki — „a túlnyomó részt Tisza Antal a Vági-féle eszmének, illetve pártnak megnyerte és azok oda léptek át” —, hanem a rákóczifalvi és Tö- rökszentmiklós környéki földmunkások közül is nagyon sokan beléptek az MSZMP-be. A szervezkedést 1926 első felében némileg megkönnyítette a Belügyminisztérium körlevele, amely utasította a helyi közigazgatási hatóságokat, hogy a lakosság engedélyezett egyesületeinek „politikától mentes” rendezvényeit ne tiltsák meg. Ez lehetővé tette, hogy a helyi földmunkás csoportok szakszervezeti helyiségeit az MSZMP tagjai agitációs célra jobbon kihasználhassák. Mint egyik detektív jelentése tanúsítja: Tisza és Ragó agitációs munkája azért járhatott eredménynyel, mert a rákóczifalvi ku- bukosok és napszámosok egy egysületben, a rákóczifalvi Független Munkáskörben tömörülnek, ahol főleg a szombati és vasárnapi napokon összejöveteleket tartanak. Tekintettel arra, hogy ebben a körben, amelynek kb. 300 tagja van, akik legnagyobbrészt kubikosok és napszámosok, az összejövetelek ellenőrzése igen nehéz, ezért kívánatos lenne a kör működésének beszüntetése.” Ragyogó agitációs és szervezési lehetőséget jelentéit Tisza és Ragó számára és egyben munkaalkalmat is a Szolnok—szajoli vasúti töltés erősítése. A munka 1926 májusától szeptemberéig tartott. A munkában több mint 100 kubikos vett részt, akik a munkahelyen laktak üres marhavagonokban. „Tisza Antal állandó ösz- szeköttetésben állott a Vági- párt (MSZMP) budapesti központjával, s mint a központ megbízottja, az ott kapott utasítások szerint megkezdte a földmunkán dolgozó kubikosok megszervezését. Mindent elkövetett, hogy a Vági-párt részére minél több tagot nyerjen meg, illetve szervezzen be.” Ahogy a bírósági ítélet indoklásában olvasható, az egyik napon — „egy lassan haladó vonatról 300 röpcédulát adtak Tisza Antalnak, aki a földmunkások országos szövetsége Szolnok megyei osztályának a szervezője. Tisza és Ragó terjesztették a röpiratokat. Ebéd alatt fel is olvasták.” A kérdéses röpiratok a Hunya István által kiadott „Nyílt levél a földmunkásokhoz” és „A magyar föld robotosaihoz” címűek voltak. Tisza és Ragó megmagyarázták a földmunkásoknak, „hogy a sorsuk jobbraforTisza Antal dulasat csuk askui várhatják, ha egységesen tudnak fellépni, ehhez pedig az szükséges, hogy meg legyenek szervezve. Állandóan hangoztatta azt is,' hogy a magasabb munkabéreket is csak szervezettséggel tudják kivívni, tovább, hogy a Vá- gi-párt védi meg legjobban a munkások érdekeit, s ezért nekik, mint kubikos napszámosoknak egyedül a Vági-pártban van a helyük.” Mindez azonban a korabeli törvények értelmében legális tevékenység volt, hiszen az MSZMP működését engedélyezték. Mégis, miért hát a letartóztatás és az ítélet? Amint említettük, az a nemzetgyűlési választásokkal volt kapcsolatban, ugyanis Tisza Antalnak reális esélye volt a szolnoki választókerületben a szavazatok többségének megszerzésére. Választási előkészületei annyira sikeresek voltak, hogy a szolnoki polgár- mester a földmunkásokat azonnali adóvégrehajtással fenyegette, ha Tisza választási íveit aláírják. Tiszát a hatóságok szintén megfenyegették, hogy ha nem lép vissza, akkor agyonverik és holttestét a Tiszába dobják. Ennek ellenére Szolnok földmunkássága egyértelműen felsorakozott Tisza Antal mögött. A hatóságok ezekután Tiszát és Ragót börtönbe vetették, és Tisza Antal választási íveit megsemmisítették. S ezzel együtt megindult a rendőrségi hajsza a szolnoki és Szolnok környéki földmunkáscsoportokkal szemben is. Ludas Matyi cimborája Csere Ferke nevét említem talán elsőnek. Na, ezt a legényt se lehetett csak úgy a maga hamvába halasztani — azt mondja róla a hagyomány. Én el is hiszem. A Tisza mentén ma is emlegetik, ki volt, mi volt. Ott élt azon a tájon, valamikor a múlt században, fekete kenyéren, zsellér sorban. Viselt dolgait vigasztalóul me- sélgették jobbágyi sérelmekre. Apró házak, füstös ólak padkáin hosszú téli estéken történeteket fontak neve köré. Egyszer pogányui megbo- toztatta földesura, mert szélcsendes idő lévén, nem járt a szélmalom, s liszt helyett a búzát hozta vissza. Szegény Ferke a derest hasalván úgy érezte, hogy a botok ^helyére az lesz az igazi gyógyír, amit majd ő a földesúrra ráken. Egy alkalommal aztán megleste, midőn ura tele ette, itta pocakját és delelni a méhes hűvösébe tért. Éppen alkalmatos fekvésben szundított el egy nagy, súlyos tölgyfalócán. Besittyenvén Ferke, hamar is, jól is lekötötte derekát, bokáját és úgy eldöngette egy jókora fütykössel, hogy jobban már nem lehetett volna. — Valamelyik versfaragó régi kántor szerint: Hogy ne legyen hamar mersze. Botozáshoz könnyen kedve. Kétszeresen visszaverte Fenekére Cserke Ferke. Fáj a bot nyomán nőtt hurka. Megpróbálván jól tudhatja, így eszében megíorgatja. Jobbágyát ha botoztatja. Bár kedvelték a régiek a rigmust, ez a ikádencia, úgy látszik, még se jutott el idejében ahhoz a füredi földesúrhoz, akinek udvarába az eset után Ferke bevette magát. Mertha fülébe jut, bizonyosan nem kívánta volna tőle, hogy a nyári tűző napion, a szérű közepében, nyomtató lovak kötele végén még a karcagi káplár táncát is járja el az ő mulat- tatására. Járta Ferke a parancsra, járta, de csak im- mel-ámmal. Nem igen cifrázta a figurákat. Nem is tetszett az úrnak a lassú móka. Léhűtőivel iziben egy fához kötöztette Ferkét és égő kanócot húzatott a láb- ujjaközé. „Most nézzétek meg az álomszuszék fattyút, ni, hogy szaporázza!” De szaporán bokázott ő is negyednapra! - Történetesen ugyanis esti csizmahúzásra Ferkét vetette ki. Annak meg éppen tervébe illet ez a munkabeosztás. Szépen le is húzta nemzetes ura sárga sarkantyús csizmáját, de mihelyt elszenderedett. a Piszra meg a Kesely fék- szárávai pászintosan le is kötözte a mennyezetes, tornyos nyoszolyába. — „No még ezt az öklömnyi jóféle diófataplót ide madzagolom a lába ujjai közé. belecsiho- lok, hadd sziporkázzék, azután pediglen én elballagok, hátha véletlenül olyan úrra találnék, aki nem táncoltatja a cselédjét. Szerencsét próbálok!” Eképpen szólt és cselekedett Ferke. Nemzetes urán nem válaszolt erre semmit. Merthogy a sal- langos kostökzacskó, tele dohánnyal, gondosan bele volt illesztve a szájába. Rúgott- vágott csak, de így mégin- kább lobogott a tapló. Belátta hát. jobb, ha nem kapá- lódzik. mert kigyullad a strózsák meg a dunyha s elhamvad nyoszolyástól. így csupán csak a lába égett össze, mire rányitottak. Szűcs Sándor II kun divatról vallanak a sírok Gyöngyös pártát, üvegtükröt viselt a menyecske Farkasfogas csipkével díszített férfikabát Régészeti forrásanyagok Karcag kornyékéről A néprajztudomány által számontartott legnagyobb népcsoportunknak, a kunoknak, a 17—18. századtól «ismert népviselete, mint a magyar népi kultúra alkotórésze, viszonylag széleskörűen ismert. Nem állíthatjuk ugyanezt a kunok 1239. évi első beköltözésétől a 17. századig eltelt magyarországi történetük, korábbi századaira vonatkozóan. Tudvalevő, hogy ezen időszak anyagi kultúrájáról a történelem és a néprajz módszereivel, eszközeivel számottevő, új anyag feltárásán alapuló eredménnyel elérésnek igen korlátozottak a lehetőségei. A „forrásanyag” feltárása ezért a régészet feladata. A három fő népi komponensből (kun, szári-ujgur, kipcsak) kialakult kun törzs- szövetség népének, amely már a 11—13. században kapcsolatba került az orosz fejedelemségekkel, sőt portyázásai során Lengyelországba és a Balkánra is eljutott, viszonylag csekély töredéke költözött Magyarországra. A beköltöző néptöredék sem etnikailag (pl. hetedik nemzetségük a jászok voltak), sem kulturálisan nem volt egységes. Utóbbival kapcsolatban elég az orosz fejedelemségek népeivel való „együttélésükre” gondolnunk. Mindebből az következik, hogy a beköltöző kunok viseletének származástól és társadalmi helyzettől függően legalább két fő komponense volt: sztyeppei-no- mád és valamilyen szláv. A beköltözés után erre a korántsem egységes alapviseletre hatottak a magyarországi viseletek — se kulturális hatás eredményeként a feudalizálódással együttjáró életmódváltozással — átalakult a kunok viselete is. Az említett folyamat korábbi fázisában a kunok még úgv öltöztek, mint a beköltözés előtt, illetve közvetlenül azután, csupán a viselet díszítő elemei változtak, attól függően, hogy a magyarországi kereskedelemben mit lehetett vásárolni. Későbbi fázisában, a 16. századra kialakult az a kun viselet, amely már „divatját tekintve” (szabás, forma) közel állt a magyarországihoz. Módosulva továbbra is megőrzött több elemet a korábbi viseletből (pl. a párta), s maga is visszahatott a magyar- országi viseletre, melyben a számontartott keleti elemek feltehetően kun hatásra erősödtek fel. A korai magyarországi kun viselet egyértelműen nomád jellegű. Legfőbb jellemzője a veretes öv, s a mell magasságában a kaftánra varrt díszes fémkorong. Hasonló jellegű viselet jellemzi a korai női sírok egyrészét is. Például a Karcag határában fekvő Asszonyszálláson a 239. sírban két csatot és a koponyán gyöngyös párta maradványait találtuk. Az ezekből a leletekből rekonstruálható viselet is kétséget kizáróan nomád jellegű. Az eltemetett kislány ruháját ékítő két öv csak akkor kap értelmezhető funkciót, ha az egyik nadrágját (bugyogó) erősítette valamikor testére, míg a másik kaftánszerű kabátját fogta akkoron össze. Keleti kulturális hatásokat őriztek meg számunkra a másik Karcag környéki temető, Orgondaszentmiklós. korai sírjai is. Az 59. sírban átfúrt pénzdarabot és attól jobbra és balra a mellkason egy-egy kerek ún. üvegtükröt találtunk. A pénzdarab nyakékként szolgált, míg az üvegtükrök valamikor a mellek tájékán a ruhát díszítették. Orgondaszentmiklós temetőjének 41. sírjában feltárt viselet rekonstrukciója pedig a pogány litvánokig vezetett el bennünket. — A sírból ugyanis három gömbbel tagolt karikájú. nagyméretű ezüst fülbevaló került elő (fényképe megjelent a Szolnok megyei Néplap 1979. január 28-i számában). Ez a Veretes öv maradványai, Karcag-Orgondaszentmiklós sajátos ékszer és viselési módja a pogány litvánok kurgánlemetkezéseiben fordul elő. Ez a példa azt is bizonyítja számunkra, hogy milyen bonyolult hatásokkal kell számolnunk a viselet elemzésekor. A 16. századra kialakult „népviselet” egyes elemei régebbről is ismertek, de maga a viselet, összehasonlítva a fentebbi típuspéldákkal, szembetűnően más. A női ruhatárnak szerves tartozéka volt a gyöngyös líárta, amely felett esetleg kendőt viseltek. Az egyetlen hajmaradvány arra utal, hogy a nők a hajukat befonták. A ruhát gyakran bronzcsatban végződő öv rögzítette, s pityke díszítette. A férfiak süveget hordtak. A férfi felsőkabát gallérja általában díszes, elől nyitott. A kabátot vagy a mai párizsi kapcsokkal azonos formájú kapcsokkal, vagy pity- kévei gombolták be. A kabát válla farkasfogas csipkékkel díszített, háta a váll alatt vízszintesen, eleje a mellkason jobbról és balról két-két vízszintesen fekvő, csúcsával egymás felé forduló „V”- alakban farkasfogas csipkével díszített. A nadrág, esetleg zsinórozott. A lábbeli puhatalpú, vas nélküli csizma. A 16. századra kialakult viselet megfelelő korabeli régészeti párhuzamanyag híján ma még sajnos egyedülálló. Ezért bármily csábító is a gondolat, nem tarthatjuk egyedül a kunokra jellemzőnek azt, természetesen nem tagadva, hogy az egész késői leletanyag mindenestől a beköltöző kunok leszárma- zoltainak kulturális hagyatéka Végső soron ez az utóbbi viselet ment át a későbbi századok során azokon a változásokon, melyek az általunk jól ismert kunsági jelzővel meghatározott népviselet kialakulását eredményezték. S. L. Gyöngyös párta röntgenfelvétele, Kareag-Asszonyszállás Összeállította: dr. Selmeczi László Hímzett gallér, Karcag-Orgondaszentmiklos
