Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus (30. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. augusztus 19. Díjnyertes brigádok Az elmúlt napokban az ország számos vállalata, intézménye, brigádja és dolgozója vehetett át kitüntetést jó munkaja jutalmául. A Beton- és Vasbetonipari Művek kunszentmártoni gyárának Lenin Szócialista Brigádja a Szolnok megyei Tanács nagydíját, a jászherényi Hűtőgépgyár Hűtőgép nevű kollektívája pedig a megyei tanács gazdaságfejlesztési fl közös munkának köszönhetik díját kapta. Jegyzik a nevüket Az igazgatói irodába nem hallatszik fel a hatalmas csarnok zaja, Petróczki Károly nyugodtan gondolkodhat. — Miben különbözik a Lenin a többi szocialista közösségtől? — ízlelgeti a kérdést. — Nehéz válaszolni. Nálunk. Kunszentmártosban több mint negyven brigád dolgozik, és egyikre se lehet mondani, hogy rosszul. Ám van egy mag, amelyik még közülük is kiemelkedik. Tempót diktálnak, ötleteik vannak, tehát a többieknek hozzájuk kell igazodniuk. No, ezek közé tartoznak a lakatosaink is. Rájuk mindig lehet számítani! A paksi atomerőműhöz például nagyon gyorsan kellettek az egyedi jellegű betonelemek. Kikre bízzuk a sablonok elkészítését? Csak azokra, akiknek a nevét a gyáron belül is, kívül is jegyzik. Így kapta meg ezt a megbízatást a Lenin, így jutott a brigádnak több olyan munka, amelyiknél biztosra kellett menniük. — Már tíz éve együtt szenvedünk — mondja nevetve Imrei Lajos brigádvezető — ugyanennyiszer nyertük el a szocialista címet. Legnagyobb elismerésünk eddig az arany- koszorús jelvény, illetve a Vállalat Kiváló Brigádja kitüntetés ... Talán már korábban ds feljebb jutottunk volna, — no nem. mintha az előbbi címekre nem lennénk büszkék — de valami apróság mindig közbejött. A legutóbb például egy ötnapos baleset ütött el bennünket attól, hogy a hosszú évek óta érő gyümölcsöt leszakítsuk. Nagyralátás ez? Nem. hiszen Bállá László brigádve- zető-helyettes például arról szól, hogy amikor hozzálátnak valamihez, akkor nincs mellébeszélés. Mindenki tudja a dolgát, és csinálja is. Ha új ötlete, elképzelése van valakinek, az más! Azt megvitatja a brigád is, és ha fantáziát lát benne, akkor megvalósítja. No, így vannak a munkások az előbbre jutással is. „Ma jobban dolgozom. mint tegnap, tehát legkésőbb holnap észre kell. hogy vegyék: nem mindegy hogy én, vagy más valaki áll a helyemen. És ha tudják rólam, rólunk, hogy mit érünk, akkor nagyon bosz- szantó dolog, ha egy félretett védőszemüveg miatt Szikra patan valakinek a szemébe, és a baleseten .elcsúszik’ az egész brigád.” A gyáron kívül is együtt — De nem is kerülhet a brigádba akárki — bizonygatja Kovács Kálmán, és Solymosi Zoltán. — Eddig is megnéztük, hogy kit veszünk magunk közé. ezután viszont még jobban odafigyelünk, mert ez a kitüntetés-ismét erre kötelez. Újra a munka és a munka. Hát ez a brigád soha nem "szokott kirándulni, szórakozni? Jaj, dehogynem, derülnek. S máris véget nem érő történetek kezdődnek a Körös menti pecázásokról, sörmeccsekről, a társadalmi munka utáni dalolászások- ról. \ Imrei Lajos a tervrajz alapján adja ki a következő feladatot A brigád a legújabb hűtőszekrények sorsáról tárgyat Fotó: T. F, Ugyanerről beszélnek a jászberényi .Hűtőgépgyár reprezentatív irodaépületének negyedik emeletén egy másik brigád tagjai is, hiszen a mérnökök legalább olyan jókedvvel adomáznak a közös kiruccanásokról, mint a lakatosok. — Az az igazság, hogy a barátságok többnyire nem a munkapadok és az íróasztalok mellett kötődnek, ott arra nem igen jut idő — vélekedik Fekete Nándorné és Barabás Erika. — A kirándulásokon viszont az is kiderül, hogy a napközben mogorva kollega például nem azért morcos, mert ilyen a természete, hanem mert éppen nehéz feladat elé állította a soron következő feladat. S néha tényleg elég egy jó beszélgetés, és máris megvan az ötlet. Közben természetesen jóval közelebb kerülünk egymáshoz, és a munka is jobban halad. Mivel foglalkoznak a Hűtőgép Szocialista Brigád tagjai. A munkakörükre nézve gyártástechnológusok, de ha ez valaki számára nem sokat mond, akkor inkább gondoljon arra, hogy a konstruktőrökkel közösen őket dicsérjük,- ha nagyon tetszik, és őket szidjuk, ha egyáltalán nem tetszik a fridzsider működése. A piackutatás nyomán rajtuk múlik* hogy mikor milyen igényeknek megfelelő gépek jelennek meg az üzletekben, ők alakítják ki a gyártási technológiát, és az ellenőrzést, valamint a módosítás is az ő véleményüktől függ. Milliókat érő ötletek — A 18 tagú brigád egyetlen tagjának sincs ideje unatkozásra — állapítja meg Kármán József. — Állandóan járjuk az-üzemeket, tanulmányozzuk a legújabb dokumentumokat, anyag után talpalunk, újabb szervezési megoldásokon törjük a fejünket. — Szerencsésnek mondhatjuk magunkat — szól közbe Orosz Sándor — tudniillik a mi pozíciónkból lehet a legjobban áttekinteni a termelés egész folyamatát, így aztán rengeteg impulzust kapunk, és a megvalósított ötletek a vállalatnak is, az egyénnek is hasznára válnak. Mit jelent ez .a gyakorlatban? Azt, hogy a hazai körülmények között gyártani lehet a Bosch vagy a Sibir licenc alapján készülő hűtő- szekrényeket. Olyan nagy ördöngösség ez? Nem, azért megfelelő felkészülést, szervezettséget kíván, hiszen azt senki se vitatja, hogy a magyarországi viszonyok, ha mondjuk a precizitást vesz- szük alapul, sokban különböznek például a svájci körülményektől ... S amikór már úgymond sínen van az ügy, akkor is szükség van a finomításokra. És ezek a finomítások olykor nem is olyan csekélységek, hiszen különben nem takaríthatott volna meg a Hűtőgépgyár a sokszorosan kitüntetett brigád javaslatai eredményeként 425 ezer forint értékű anyagot, 11 ezer normaórát, és a tőlük elfogadott újítások gazdasági értéke se haladhatta volna meg az elmúlt évben a négymillió forintot. Braun Ágoston Váradi Zoltán nyolcvankét évesen is szellemi ereje teljében irányítja a szakkört Lékó József nyugdíjas tsz- tag, aki hat éve dolgozik a szakkörben, főleg a régi paraszti használati tárgyakat gyűjti. Az intéző bizottság tagjaként sokat segít a fiatalok nevelésében A „megtalált gondolat” Beszélgetés a jászjákóhalmi falumúzeumban — Valamikor réges régen arról ábrándoztam, hogy összegyűjtők mindent magam körül, ami a múltról beszél. Nem, nem akartam muzeológus lenni, kántortanítóként kezdtem, világéle- temben a pedagógiát éreztem hivatásomnak, inkább csak azért élt bennem a gyűjtőszenvedély, hogy a tanulóknak meg is tudjam mutatni, amiről beszélek. De aztán jött a háború, az első, a második. „Elveszett” valahogy ez a gondolatom. — A tények azt bizonyítják, mégsem. — Amennyit elvett az életemből a pedagógia, talán vissza is adott... Azt ugyanis, hogy az őszbe fordult éveimben mégiscsak megtaláltam azt a bizonyos „elveszített” gondolatot, hogy a szándék valósággá vált. egy volt tanítványomnak köszönhetem. Valamikor az 1960-as évek elején félrehív egy kis tanítványom: négyszemközt szeretne beszélni velem. Kiderült a „nagy titok”: a Bocskai utcában tálaltak valamit, nem tudják miféle szerszám, gép? Megnéztem, egy kézi őrlőmalom, úgynevezett „jajmalom” volt. Ennek múzeumban a helye. Igen ám, de az nincs, —tehát alapítani kell. 1963. november 14-én alakultunk meg, honismereti szakkör néven 14 taggal. Sajnos, az alapítók közül már csak hárman élünk. így kezdődött a Közművelődési díjjal most kitüntetett jászjákóhalmi honismereti szakkör története, amely elválaszthatatlan Váradi Zoltán nyugdíjas általános iskolai igazgatóhelyettes életútjától. — „Jákóhalmón” született? — Nem, hanem Jászárok- szálláson, tehát tősgyökeresnek számítok. Márhogy jásznak. Különben hatvan éve élek a híres jákóhalmi csizmadia és asztalosmesterek, illetve azok utódai között. A gyűjtéssel azért volt köny- nyű dolgunk, mert úgyszólván az egész falut tanítottam, ismerem. Az iskola a legnagyobb szervező erő. 1964-ben már kiállítottunk, majd megszavazták a falumúzeum céljaira a volt községi istállót. Egy kis pénz, egy kis társadalmi munka — 1970 óta állandó kiállításunk van: ösz- szegyűjtöttünk mindent, ami mond valamit a ma és a jövő emberének a község, a jászföld múltjából. — Ez a „minden”, biztos nem minden. Mit sajnál, amit szeretett volna megszerezni a falumúzeumnak — de nem sikerült. — Bizony, van ilyen. Egy faeke. Nekünk ígérte a tulajdonos, dehát pénzzel sok mindent el lehet érni, amit jó szóval, köszönömmel nem. Elvitték a faekét Pestre. — Milyen szervezeti keretekben működnek? — A művelődési ház szakköre vagyunk, de szuverének. öttagú intéző bizottság irányítja a munkát. Ez persze nemcsak gyűjtésből áll, hanem a tudományos feldolgozásból és továbbképzésből. Most negyvenötén dolgozunk a szakkörben, „fele öreg, fele gyerek” — ezt inkább csak kedélyességből mondom így — mindenki képessége, tudása szerint dolgozik. Igen sok a pályamunkánk — hogy lekopogjam — jóné- hány díjnyertes. Dé visszatérek az iskoláról- mondottakhoz: a falumúzeum legnagyobb érdemének azt tartom, hogy jól segíti az oktató, nevelő munkát. Ez nagyon fontos. Persze, az sem csekélység, hogy az állandó kiállításunk vendégkönyvébe eddig 12 ezer látogató írta be a nevét. Az éneklést nem lehet elég korán elkezdeni Erőss Lászlóné tiszafüredi karvezető beszél munkájáról Ha az ember felmegy Erőss Lászlóék tiszafüredi házának erkélyére, s túlnéz a Tisza-gáton, dalolni szeretne. Még csak a víz nyomát lehet sejteni, de a képzelet már látja a tavat — még most sincs neve?! — a Tisza II. tárolójának hatalmas vízfelületét a gyümölcsöskert végében. Erőss Lászlóné megmosolyog, amikor a hely varázsáról beszélek: — Én már akkor is szerettem énekelni, amikor még semmit sem tudtam a tájról, amikor még nyoma sem volt a házunknak. Különben pe- dagóguskölcsönnel építettük. — Nem tiszafüredi... ? 1— Debreceni vagyok, de Poroszlón éltem, onnan jártam át Füredre tanítani. 1976-ban épült meg a házunk — így kerültem a leendő tó partjára. — Magyar—ének-zene szakos a Kiss Pál Általános Iskolában tanít, de karvezetőként — érthetően — többen ismerik. — Ötödik éve vezetem a Hámán Kató Tsz parasztkórusát. Pávakörnek indultunk, de Vass Lajos egyszer meghallgatott bennünket, ő javasolta: legyünk parasztkórus. Mondhatom, velük tényleg öröm énekelni. A nagykórusban harminchétén dalolnak, természetesen két szólamban is — sőt citeraze- nekarunk is van. Nagyon fontosnak tartom a hagyományőrzést, s kórustagoktól sok szép, már-mái elfeledett népdalt tanultam. Ezeket mindig műsorra tűzzük. — A gyerekei újságolták: „anya esténként ritkán van itthon, próbál...” — Ez azért túlzás, hogy minden nap ... A pedagógus női kamarakórust is én vezetem, szeretnénk még ebben az évben minősítő hangversenyen részt venni. Nem könnyű, mert elég nagy a fluktuáció: a kórus tagjai többségükben fiatal óvónők, férjhez mennek elköltöznek. De azért szépen haladunk, Karai-, Bárdos-, Kodály- és Mozart-kórusművek vannak a repertoárunkban. — A gratulációnk mellé fogadjon el még egy kérdést: mik a tervei, milyen lehetőségeket lát a folklórban oly gazdag vidék dalkultúrájának további fejlődésére? — Az éneklést nem lehet elég korán elkezdeni. Kisdoboskórust szeretnénk alapítani, annál is inkább, mert Tiszafüreden még igen kevés a zeneiskolát végző gyerek. Utánpótlást kell nevelni a kórusaimnak, s most nemcsak az iskolai énekkarra gondolok, hanem kicsit távolabb is. Az a célom, hogy minél több emberben felélesszem az, éneklés örömét.' Természetesen nagyon fontosnak tartom, hogy a közönség elé csak olyan színvonalon éneklő kórusok kerüljenek, amelyek a művészi szép erejével képesek hatni. Ám nem minden a színvonal, a közönségsiker: A karvezetők és a jó szellemű kórusokban éneklő emberek tudják, milyen megnyugtató, felemelő érzés a közös éneklés. Egy-egy jól sikerült próba felér a szereplés sikerélményével. Arra . törekszünk — ez érthető —, hogy minél több és színvonalasabb fellépésünk legyen, de hangsúlyozom a kulturált együttlét hasznosságát, a „magunknak” dalolás szépségét, hiszen ennek óriási a harmóniateremtő ereje. Célom a zenéi nevelés kiszélesítése szűkebb környezetemben. S úgy hiszem — talán minden szerénytelenség nélkül mondhatom — ez sem kevés, méltó életcél egy zenepedagógus számára. Tiszai Lajos
