Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. július 8. CHILÉVEL EGY VOLT A SORSA Pablo Neruda emlékezete Hetvenöt éve született Pab­lo Neruda, a latin-amerikai kontinens egyik legnagyobb hatású költője. Két héttel sem élte túl a népi egység­kormányt megdöntő fasiszta puccsot, barátjának, Salvador Allende elnöknek a meggyil­kolását; 1973. szeptember 24- én hatvankilenc éves korá­ban meghalt egy santiagói kórházban. Halála után a junta barbár katonái ottho­nát feldúlták, kirabolták, könyveit elégették. Halála egyéves évfordulóján minden megemlékezést könyörtelenül betiltottak. Miért fél a fasisz­ta erőgépezet egy halott köl­tőtől? Van oka rá. Pablo Ne­ruda neve egyet jelent a ha­ladással, a forradalommal, nemcsak szűkebb hazájában, Chilében, hanem az egész vi­lágon is. Forradalmár költő volt — költő-forradalmár. Politikus­ként költő volt: a latin-ame­rikai kultúra nagykövete nemcsak képletesen, de tény­legesen is, hazája konzulja­ként távol-keleti és európai országokban. Utoljára az Al- lende-kormány nagykövete volt Párizsban. S költőként politikus volt. Bár egyik nyi­latkozatában azt mondta, hogy közvetlen politikai té­májú verset alig írt, költésze­te egészében azonban nagy politikai mozgósító erőt je­lentett. A hódítókkal szemben az őslakossággal és Latin- Amerika szegényeivel vállalt közösséget a költő, poémái­ban és ódáiban az egész föld­rész forradalmi hagyománya­it, múltját, jelenét hatalmas költői látomásokba foglalta. A Nobel-díj odaítélését 1971- ben a Svéd Akadémia ezzel indokolta: „költészete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait”. Szemléletére döntő hatás­sal a spanyol polgárháború volt. Lelkesedéssel töltötte el az az elszántság, amellyel a kis nép — a nemzetközi bal­oldal támogatásával — szem­beszállt a világhódításra ké­szülő fasizmussal. Diplomá­ciai küldetéséből hazatérve 1945-ben belépett a Chilei Kommunista Pártba, és párt­ja jelöltjeként szenátorrá vá­lasztották. Az 1948-as jobb­oldali fordulat után emigrá­cióba, majd száműzetésbe kényszerült. Bejárta az egész világot, többször járt Ma­gyarországon is. A' Béke Vi­lágtanács tagjaként aktívan küzdött a félgyarmati sorban élő dél-amerikai népek gaz­dasági és szellemi felszabadí­tásáért. Ahogy költészetében is a teljességre törekedett — esz­ményképe mindenfajta izmus vagy iskola félretolásával az eleven líra volt —, egyénisé­ge is a teljes élet jelképe le­hetne. Nem állt tőle távol a költői magány és az élet sű­rűje sem. Szenvedélyesen sze­rette az életet, nem vetette meg a gasztronómiai örömö­ket sem. Költőbarátjával, Asturias-szal közösen köny­vet írt Megkóstoltuk Magyar- országot címmel, amely azt bizonyítja, hogy az ételek, az' étkezési szokások megismeré­sén keresztül is közelebb le­het jutni egy más nép kultú­rájának megértéséhez. Élete utolsó éveit Isla Neg- rán, tengerparti otthonában töltötte. A politika azonban ismét kiszólította békés ma­gányából. önéletrajzában így vall erről: „A politikai élet, mint egy mennydörgés szakított ki a munkámból. Ismét visszatér­tem az emberi sokaságba. Az emberi sokaság volt számomra az élet leckéje. Le­het, hogy amikor közelítek hozzá, bennem van a költő vele született félénksége, a fé­lénkség riadalma, de ha egy­szer már belemerültem, úgy érzem, átalakultam. Része vagyok a lényegi többségnek, egy levél vagyok én is a ha­talmas emberi faóriáson. A magány és a sokaság to­vábbra is elemi kötelesség korunk költője számára. A magányban életem a chilei tengerpart hullámcsatáitól gazdagodott. Kíváncsiságomat izgatták és szenvedélyemet tüzelték a harcos vizek és a megtámadott sziklabércek, az óceáni élet megsokszorozódá­sa, a költöző madarak töké­letes alakzata, a tengeri taj­ték tündöklése. Ám sokkal többet tanultam az életek nagy árapályából, az egyszerre rám tekintő sze­mek ezreiben látott gyöngéd­ségből. Lehet, hogy ez az üze­net nem jut osztályrészül minden költőnek, de aki egy­szer is érezte, őrizni fogja szí­vében és kibontakoztatja a műveiben. Emlékezetes és szívet tépő a költőnek, hogy ha csak egyetlen percre is, sok ember számára ő testesítette meg a reményt”. Az 1969-i chilei választáso­kon elvállalta a kommunista párt jelöltjének szerepét, s szavazatszerzésével a baloldal megerősítésére törekedett. A népi egység érdekében öröm­mel mondott le az elnökje­löltségről Salvador Allende javára, akit teljes költői és politikusi tekintélyével támo­gatott. Élete utolsó évében betegen írt emlékiratainak (magyarul is megjelent Be­vallom, életem címmel) utol­só sorai a nagy államférfit siratják el. Pablo Neruda könyveit el­égették, de utolsó műve, ön­életírása számtalan nyelven kinyomtatva szenvedélyes vádirat a fasiszta junta ellen, és életműve továbbra is élte­tő reménye a demokratikus Chiléért, a független Lafin- Amerikáért harcolóknak. Angyal János Pablo Neruda : Emberi sors Mögöttem lent a Délen a tenger törte-zúzta nagy jeges pörölyével a végső partvidéket,- a zsugori magányban hirtelen szigettengerré változott a csönd, s zöld szigetek övezték körül hazám határát, mint egy tengeri rózsa hímpora, szirmai, s milyen mélyek is voltak a szentjánosbogártól fellángoló nagy erdők, foszforeszkált a sár, hosszú, száraz liánok csüggtek alá a fákról, mint valami cirkuszban, és a fény szökdelt [cseppről cseppre] mintha a sűrűségnek zöld táncosnője volna. Egy néma, hallgatag faj között nőttem fel én, fadöntő fejszék átható zajában, föld, tőgy és bor rejtélyes illatában, vonatok közt megbúvó, nagy pince volt a lelkem, ahol ottfejlődtek az alvók és a hordók, drótok, zab és búza, deszkák és moszatok, és a tél, minden sötét portékáival. A testem így kitágult, hóból volt a karom, ha jött az éjjel, a lábaim orkánseperte földek? dagadtam, mint záporban a folyó, és megtermékenyültem mindentől, ami belém hullt: csíráktól, két lomb közti daltól, a párzó rovaroktól, a harmat felé tülekvő új gyökerektől, a borostyán tornyait is ledöntő viharoktól, a mogyoróbokor vörös fürtjeitől, szent türelmétől a nagy vörösfenyőknek, és így lett ifjúságom egész földdé, amelyen szigetek, csönd, hegy és növekedés volt, tűzhányók fénye, sara az utaknak, égett fatörzsek vad, keserű füstje. Visszatérek Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő s az óceán közt, a tajték viharzó ragyogásán. Itt keress, itt keress csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szívének dobogása legyek, itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé. Somlyó György fordítása em segített semmi, már csak istenhez fohászkodhatott. Aadi utoljára hagyta istent, mert nem hitt benne. De most, kétségbeesésében el­határozta, hogy hinni fog. A szállóban a szobájuk ateisták gyülekezőhelye, ott nem lehet imádkozni, így Aadi elindult, hogy alkal­mas helyet keressen. Elment a szálló mögötti fenyőfaso­rig, de itt még hangokat, magnetofonzenét hallott, messzebb kellett hát men­nie. Az élősövény árnyékában régi fürdőház állt. Aadi be­surrant félig nyitott ajta­ján. Hűvös félhomály volt odabent, későre is járt már — az alacsony ablakok előtt sűrű csalánbokrok nőttek. A fürdőben kátrányszappan illata terjengett, a gerenda­falak átitatódtak füsttel. Aadi leült a lépcső alsó fokára, és gondolkodni kez­dett, vajon hogyan kell imádkozni- Nem volt hatá­rozott elképzelése, hát gé­piesen térdre ereszkedett, s karjait összefonta a mellén. — Uramisten — suttogta — szabadíts meg a bűntől, mentsd meg a lelkemet a kínzó ocsmányságtól! Ügy érezte, jól indul a dolog, most már bátrabban folytatta. — Hisz nem azért nevelt, gondozott az anyám, nem azért engedett ilyen messzi­re dolgozni, hogy egy szaj­ha csapdájába essem. Aadi megkönnyebbülten sóhajtott: a legfontosabbat kimondta. Újra leült a lép­csőre, rágyújtott, és arra gondolt, hogy istennek se­gítenie kell rajta. Hiszen valóban kelepcébe került. Leili Luksepp állította neki a kelepcét. Eleinte a kíván­csiság hajtotta bele Aadit, de most már torkig volt Leilivel. A munkatársai már régen nevettek rajta, mások hívták, hogy velük menjen, ö azonban már nem röp- labdázhatott esténként a brigádbeli fiúkkal, a könyv­tárba sem mehetett, Leili felkutatta mindenütt, és magával cipelte. Borral itat­ta, Aadi fizette a számlát. Éjjelenként nála aludt, reg­gel gyakran késve, éhesen ment be dolgozni- Még arra sem maradt ideje, hogy le­velet írjon a hazaiaknak. Aadinak minden nap el kellett kísérnie Leilit a te­lepen túlra — a lány a tő­zeggödrökben szeretett fü­rödni. ö csak ült, őrizte _a lány ruháit, nem volt ked­ve megmártózni a zavaros vízben. Eleinte vágyakozva, később azonban már tökéle­JÉ Jaan UUSVi mm Könyörgés tes közönnyel nézte, amint Leili kiskacsa módjára lu­bickol a gödörben, barna testére békalencsék tapad­tak. Utána hazamentek, Lei­li becipelte az ágyba, Ő meg eloltotta a villanyt. Néha, munka után, Aadi­nak sikerült elkerülnie a lányt, ilyenkor kicsit egye­dül maradhatott. De mire sötétedéskor a szállóhoz ért, Leili már a bejáratnál vár­ta, átölelte, és vitte magá­val. Aadi legyőzötten követ­te, s fekhelye a szállóban ismét üresen maradt. S íme, most istent hívta segítségül. — Jóságos isten — mond­ta Aadi, s ujjai közt jelző­fényként világított a cigaret­tavég — segíts, hogy vissza­térhessek a rendes emberek közé, add, hogy Leili békén hagyjon, különben végem! Elutaznék innen, akár hol­nap, de a szerződés októ­berig szól, szabadíts hát meg ettől az ostoba nőszemély­től. aki idő előtt tönkrete­szi az életemet, a fiatalsá­gomat ! Ismét szünetet tartott. Mély lélegzetet vett, azután folytatta: — Jóságos istenem •.. Ekkor megnyikordult a fürdőház ajtaja, s egy alak jelent meg a küszöbön. Aadi eltaposta a csikket. — Mit csinálsz itt, te kis csacsi? — kérdezte valaki kedvesen aggódó hangon. Aadi figyelmesen odané­zett, s összeszorította a fo­gát, Leili lépett be, a sze­retője, ez a könnyelmű és telhetetlen boszorkány. — Mit csinálsz itt, te kis csacsi? — kérdezte újra, s leült Aadi mellé a lépcső­re. Kezét a fiú vállára tette, azután megsimogatta az ar­cát. — Kelj fel, menjünk! — suttogta. — Egész este vár­talak. Gyere! — Megcsókol­ta a száját, de Aadi elfor­dult. A lány behunyta a szemét, fázósan megborzon­gott, a fiú az arcán érezte a leheletét. Majd Leili ki­nyitotta a szemét, s reszket­ve mondta: — Hideg van,, vigyél el innen! ölelj át! — Megfog­ta a fiú kezét, és a dereká­ra szorította- — Gyerünk, miért fagyoskodsz itt, fél tizenkettő van. Hazame­gyünk, iszunk teát... Adj egy cigit, — mondta, már hangosabban, mert Aadi ko­nokul hallgatott. Valóban hideg volt a für­dőben: köd ereszkedett le odakint, harmatos lett a föld. Leili vékony karton- ruhát viselt. Keze lába li­babőrös volt. — Ez az utolsó, az utolsó — dörmögte Aadi. Az utol­só eset. — Felállt, érezte, hogy a lány hozzásimul a vállával. I gész úton az járt a fejében, hogy mégsem megy Leilivel, vissza­tér a szállóba, de i lány kézenfogva vezette, ihogy a részegeket szokták- lem kellett sokáig menni a' íarmatos füvön. Az abla- :on másztak be, nehogy a alépcsők nyikorgása felver- e a háziakat. Leili pana- zosan azt mondta, hogy az lyen hideg éjszakákon na- ’yon könnyen náthát kap­tat az ember, s hogy máris ilyanformán szipog, mintha — ördög! -— szitkozódott magában Aadi, s lerúgta a tornacipőjét. Rájött, hogy is­ten nem segített. Fordította: Pethő Eszter Pablo Neruda portréja Kovács Imre: Változatok egy Picassó-képre

Next

/
Oldalképek
Tartalom