Szolnok Megyei Néplap, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

1979. július 29.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

F

él négy előtt elkezdődött az orrvérzés. Zsebkendők, majd eláll. Nem állt el. Vizes borogatás a nyakra, ecetszago- lás. Nem használt. Hanyatt fekvés, hányinger, szédülés. Négykor még mindig vérzett. Nincs otthon senki, üres a lakás. Telefon a körzeti rendelőbe. Nem vette fel senki. Űjra hanyatt fekvés, ecetsza- golás. Ismét telefon. Csöng, csöng, kicsöngött. Az orr egyre vérzik. Felvették a telefont. Tessék. Kérem, ez történt. Mi nem tudunk orvost küldeni. Telefonáljon a központi rendelőbe. Erős szédülés.

Halló, központi rendelő. Már több, mint egy fél órája vérzik az orrom. Tamponálja. Mit csináljak? Tamponálja és üljön taxiba! így, véresen? Kérem, én mindjárt elájulok. Hány éves? Hetvenhét. Szédülök. Sajnos, nem tudok mást mondani. ' Amire az orvos odaér, maga is beér a kórházba taxival. De nekem sürgősen orvosra van szükségem! Szétkapcsolt a vonal. Az idegességtől még jobban erősödik az orrvérzés. Halló, szomszédok! Hívjon mentőt!

Háromnegyed öt. Sok vér- veszteség. Hanyatt fekvés, vizes törölköző, félelem. Mi lesz velem?! Telefon. Süket volt. Várakozás a vonalra. A házban lakik egy orvos. Éppen elment üdülni. Megjött a vonal. Tárcsázás. Halló, mentők. Tessék itt mentők. Kérem, nekem. Szétkapcsolt. Tárcsázás. Kicseng. Halló? Mentők. Már több.

ORVOSI

ESET

mint egy órája vérzik az orrom. Nem tudok taxiba ülni. Nem venne fel! Szétkapcsolt.

öt óra is elmúlt. Halló, mentők? Mondja a címet! Első kerület, Mészáros utca tizenkettő, negyedik öt. Jer- ney. Intézkedek. Köszönöm. Kapkodás, rendcsinálás, erős orrvérzés, szédülés és hányinger. Kellett nekem megöregednem?! Várakozás, orrvérzés.

Megjöttek a mentők. Be kell vinnünk. Tessék ezt hozni, azt hozni, amazt hozni, a személyi meglegyen. Orrvérzés, az ájulás határa. Indulás lefelé a liften. Mi történt, mi történt?? Orrvérzés, ne tessék bámészkodni. Tessék fogódzkodni, indulunk. Szirénázás, előzés, rázkódás kanyarodás, orrvérzés. Miért nem állt el? Mit tetszett csinálni? Ecetet szagoltam. Hmm. A mentő megérkezett a kórházba. Tessék óvatosan kiszállni.

Hol a nővérke? Halló, nővérke. Itt vagyok, mi történt. Orrvérzés. Tessék leülni, hívom a főorvos urat. Eltelt egy félóra. Erős orrvérzés, szédülés, hányinger, idegbaj. Ne tessék izgulni! Köszönöm a segítséget. Borravaló. Orrvérzés. A főorvos úr rögtön itt lesz. Nem lett. Addig

fogja be az orrát zsebkendővel. Már elhasználtam. Nem kaphatnék valamit? Majd, ha a főorvos úr itt lesz. Ne tessék izgulni! Kérem, már két órája vérzik az orrom!! Az jó, ha kijön. Legalább nem kapott agyvérzést. Mindjárt azt kapok. Ugyan már! Egy kis orrvérzésből ekkora ügyet csinálni! Nézze meg azt az ember! Tegnap vették ki az orrsövényét. Elájulok! Ne tessék! Már itt is van a főorvos.

Tessék bejönni! Tessék leülni! Hol a nővér? Tessék várni, megkeresem. Erős orrvérzés, fekete foltok. Megjött a nővér. Na, most szépen megmérjük a vérnyomást. Nyújtsa a karját! De kérem, nekem az orrom!! Nyugalom, nénike! Hány éves tetszik lenni? Hetvenhét. Jó erőben tetszik lenni. Két órája vérzik az orrom! Hát bizony, ez a vérnyomás elég magas. A mentősök aláíratnak. Elmentek. Hol a főorvos úr? Ket- tőszázhúsz a vérnyomása. Már nem lesz semmi baj!

M

egvizsgálták. Tamponál- ták. Fél hat. Most már nem fog vérezni. Itt kell maradni egy pár napig. Hol a nővérke?! Megjött. Felvesszük szépen az adatokat. Mi történt? Miért tetszik rángatódzni? Fogja 'le kérem, nővérke! Ez a néni megőrült! Az orrvérzéstől ?! Nem tudom. Attól nem szoktak. Már harap is! Kísérje, kérem, az idegosztályra! Ilyen még nem fordult elő. Egy egyszerű orrvérzéstől?!

Tormai László

Tabi László:

Elegyes ügyek

Délelőtt 10 óra van, ülök a kávéházban és böngészem a sajtót. A napilapokkal már végeztem, ott hevernek az asztal bal oldalán, most már a hetilapok egyikét nézegetem.

— Jó reggelt, uram — riadok fel egy női hangra. Idős, szerényen, de takaré- ;j kosán öltözött hölgy áll velem szemben, legfeljebb hat—nyolc évvel lehet fiata- . labb, mint én. A kezében nem látok, lottószelvényt, sem eladó Marlboro cigarettát, ellenben az egyik szék karfája felé nyúl, nyilvánvaló, hogy mellém akar ülni. Legjobb meggyőződésem szerint sohasem láttam (de ebben siralmas arcmemóriámra való tekintettel nem lehetek bizonyos),

így hát zavartan hebegem:

— Miben állhatok a rendelkezésére, asszonyom?

— Ha jól tudom —- mondja ő fétszeg mosollyal az ajkán, — nekünk randevúnk van... — és a Magyar Hírlap aznapi számára mutat, mely az újsághalom tetején fekszik.

Megáll bennem az ütő; a hölgy — bizonyára apróhirdetés útján — találkát beszélt meg valakivel, ismertetőjel: Magyar Hírlap az asztalon. Ezt egy szempillantás alatt átlátom. Kínos.

— Asszonyom — rebegem még zavar- tabban —, nekem senkivel sincs randevúm. Ez a lap véletlenül hever itt. tetszik látni, itt van alatta a többi is, a Népszava, a Népszabadság, sőt még a Népsport is,

A nagyobb hatás kedvéért fel is mutatom mindet. A hölgy tekintete bizalmatlanságról tanúskodik. Még kínosabb; azt hiszi, hogy letagadom önmagamat, mert külleme nem nyerte meg a tetszésemet. Még néhány másodpercig néz — most már szomorúan —, aztán visszaindul a. bejárat felé. Néhány lépést tesz, megtorpan, visszajön és leül mellém.

— Rendelek egy süteményt, mert nagyon ég a gyomrom — mondja tárgyilagosan és már fordul is a kiszolgáló kislányhoz: — kérek egy mogyorótortát.

Szóval, nem hitt nekem. Egyre kínosabb; mit csináljak? Megbántani nem akarom, nőül venni még kevésbé. El nem szaladhatok, mert még nem fizettem. Segítségért nem kiálthatok, mert nevetségessé tenném magamat. Villámgyors haditervem: ha hozzák a tortáját, kifizetem a kávémat és elinalok. De nem hozzák. Nézzük egymást.

— Egészséges? — kérdi most a hölny az arcomat fürkészve.

— Legjobb tudomásom szerint igen — felelem —, de bizonyosat csak a boncolás után mondhatok.

— Szellemes, mint mindig.

Űristen, a hölgy megismert! Az az átkozott televízió! Már éppen újabb kísérletet akarok tenni a helyzet tisztázására, amikor — most már közelebbről — újra a Magyar Hírlapra mutat:

— Ez nem a Magyar Nemzet?

— Nem, asszonyom. Mint látni méltóz- tátik, ez a Magyar Hírlap. A fejlécük kissé hasonló, de ez mégsem a Magyar Nemzet.

— Akkor elnézést kérek.

És átül a szomszéd asztalhoz. A tortáját már ott eszi meg.

gyón még valamit, Kati — ahogy a férfi odafordult, szemében szűk zöld karikák ' ugráltak. Kedvesen, vadul nézett rá, mint egy tigris. Ki ez az ember? Félórája nem is ismerte. Megállt a teherautóval, kiszállt, bevágta a nagy bádogajtót, és leült az asztalukhoz. Pirivel üldögéltek itt, szombat délután.

— Á, a fejembe száll...

— Az a jó — nevetett a férfi, kinyílt a szája.

— Hagyd csak, Mikulás, rendes asszony ez. Ne bántsd.

— Dehogy bántom — töltött a borból, a sárga folyadék égett a kis napban, úszott a vékony talpas poharakban.

Ittak. Kati az ital fölött megint nézte a férfit, nem tetszett neki. Borostás volt, haja oldalt ősz. Nem csúnya, csak elgyötört. Mit akar ez?

Halászlét rendelt a férfi, még bugyogott, amikor kihozták a jénai tálat. Lassan szürcsölték. A kanál fölött egymásra néztek, a férfi zöld karikái ugráltak. Kata elmosolyodott. A fene egye meg, mit mosolygok?

— Kati ura nagyon féltékeny ám — sustorogta Piri, mint egy kerítő a megtört kenyér fölött —, igaz, hogy csak holnap jön meg Dorogról — nevetett.

Kati elvörösödött, mit hülyéskedik Piri. Eszébe jutott Sándor, a férje, amint a sáros barna buszon zötykölődik holnap hajnalban hazafelé, belép vörös szemekkel a konyhába, morog. Fáradt. Négy éve volt egy asszony, akit annyira szeretett, el is mondta. Feküdtek a kettős ágyban, nem aludtak akkor éjszaka. Szerették egymást, sose érezte annyira, hogy a férje szereti — kapaszkodott belé, mint egy nagy gyerek. A karjába, a hálóing kis kék batisztjába, a nyakába. Letépte róla a hálóinget, mert ő húzódzkodott. Aztán nézték a plafont. Érezte, a férje is fönn van, a kettős ébrenlét egymásba kapcsolódott, mint az áram. Egymásba találtak, eltűntek egymásban hosszan, passzívan. Aztán megint nézték a plafont. Ébren, élesen. Akkor mondta el a férje, hogy a buszon megismert egy asszonyt, szőke haja van. az adminisztráción dolgozik, özvegy, szomorú. Nem feküdt le (vele. nem, csak szereti. „Csak?” — gondolta Kati. Meg azt, hogy „végem van”. Férje csak beszélt, szerette volna mondani neki, „ne most, ne most, ennyi szerelem után, ne most, mikor így szeretlek, mikor már hajnal lesz...” — de a férje csak mondta, mondta, hogy szomorú, hogy szőke, kár érte, „nem nyúltam ihozaá, hidd el”, de beszélnie kellett. Azóta nem beszél. Ö nem kérdezte, azóta biztos, hogy van szeretője, ha nem is az, mondják, oda se figyel, nem keresik egymás kezét a lepedőn este, az biztos. Néha. Szépen, magányosan. Szótlanul, forrón, de kerülve egymás száját. Egyedül. Egyedül is lehet.

— Ábrándozik, Kati? — a férfi töltött még a sárga borból.

— Nem ... Nincs min ábrándoznom ...

— A boldogságra! — A férfi fölemelte a poharat, zölden nézte a száját.

— Boldogságomra? Nincs nekem olyan. Egy gyerekem van, meg egy férjem. Két szoba. Néhány szőnyeg, egy szép festmény, az unakobá- tyámtól. Az festőművész.

— Hogy hívják?

— Kollár Béla. Nagymaroson szokott dolgozni, átjön hozzánk olykor. Akkor boldog vagyok.

— Igyunk Kollár Bélára — mondta a férfi, kihajtotta a bort. Kati nevetett. Piri tárgyalt valamit a pincérrel.

— Tőle kaptam azt a képet ... Szép. kép ...

— Mutasd meg Mikulásnak a képet, Kati.

— Mi van rajta?

Piri fölállt, igazgatta a ruháját, nagy haját rángatta a fésűvel.

— Hát egy olyan alak — mondta Piri. — Nőalak. Egy

hálóingben áll a fák között.

— Dehogy hálóing. Rendes, könnyű ruha. Nyári kép — nevetett Kati, ivott.

— Most már igazán meg akarom nézni, hogy hálóing vagy csak egy kártonruha? — A „kartont” á-val ejtette, kedveskedve, odahajolt az asszonyhoz.

— Ö az — Piri rúzsozta a száját. — Csak nem meri bevallani. Szerelmes az a tag belé, annyit jár ide.

— Hülye vagy. Rokonom.

— Akkor is. Lefestett. Szeret.

Gyurkovics Tibor:

Ha ő is, én is

A városka végén laktak Katiék. Egy darabig Pirit is hozták, a nagy teherautó zötykölődött a falusias utcákon. Gödrök, sár. Piri elszaladt balra. Ketten maradtak a férfival, ő a műszerfalba kapaszkodott, billegett a nagy autó. Középen egy kis töl- csérnyi drótvázában két hűvös műanyag szegfű himbálózott. A bőrülésen színes hetilapok, félbehajtva nagy hajú nők a tetejükön. Meg egy csomag gyűrött Kossuth. Kati odanyúlt, kivett egyet a cigarettákból, meggyújtotta im- bolyogva. A férfi fogta a kormányt, oldalt rámosolygott. Lengtek a rossz kis utcákon, lassan. Kati nézte a saját városát, mintha idegenbe úszna el. A sárga töppedt házak idegen falura emlékeztették, mikor még nem kezdődött el az élete. Az út szélén sár, az ablakokon sűrű (fehér függöny. „Talán sokat ittam — gondolta —, azért megyek itt egy vadidegen férfival egy régi faluvégen. Nem szabad ennyit innom.” Lengett a teherautó, „Biztos szereti azt a szőke asszonyt, de nem is fontos.” Mélyen leszívta a füstöt, eltöltötte a nikotin kék íze, mintha a karjaiba, a vállába is belefolyt volna. Lebegett, A férfi rámosolygott nagykockás sapkája alól.

Jóval előbb álltak meg. Besötétedett. Kiléptek a nagy sárba. A férfi megfogta az asszony karját, segítette.

— Honnan ismeri Pirit? — Kati óvatosan lépett, fölnézett a nagy férfira.

— Honnan ... — nevetett, a hang mélyről jött.

— Szóval, értem...

— Nem. Ne gondoljon rosszra. Piri nagyon rendes lány. Sokat segített nekem, mikor kijöttem a börtönből. — Mereven, egyszerűen mondta.

Kati megállt, megint felnézett rá.

— Ne ijedjen meg. Gázolás miatt.

Kati nézte a férfit a félhomályban. Mindjárt hazaérnek. Mit jön ez vele?

— Meghalt?

— Az? A néni? Igen. — Egészen csendesen mondta.

— Milyen ruhában volt?

— Milyenben, milyenben. Fekete ruhában. Olyan falusi volt.

Továbbmentek. A férfi fogta a karját, kicsit odasímult.

— Nem érdekes. Tíz éve.

Lassan léptek a sötét házba. Szinte komoran, mintha idegenek lennének. Elfogó- dottan, csöndesen. A nagy férfi letette a konyhában a sapkáját a székre. Mosolygott, mint egy címszerepben.

— Na, jöjjön. Megmutatom a képet. — Kati kinyújtotta a kezét, hirtelen megsajnálta a tébláboló idegent. Az belekapaszkodott a kinyújtott kézbe, bementek a barna ajtón a szobába. Ott lógott a kép. Egy nő, lengén, távolról, fák közt, de kicsit fölis- merhetően, valahogy az alakja vagy a mozgása. Giccs volt,

— Maga az.

— Én.

Ügy mondták, mint egy bemutatkozást. Hogy teljesen fölismerjék egymást.

Aztán nyersen egymásba fordultak. A kék nikotin mindkettőjüket elöntötte, tüdőig, lábszárig. Remegve álltak. Az asszony nyaka megbicsaklott, hátra dőlt. A férfi úgy tartotta, mint egy babát. Érezte az asszony bukdácsoló térdeit. A dívány bordó, régies takaróval volt letakarva.

Később nagy csend ült a házon. A régi kis ablakkeretek alig eresztettek be világosságot. A padlóra beesett a távoli utcalámpa fénye.

— Anyu, itthon vagy? — fiúhang szólt be a konyhából.

Csönd. Torkában vert a szíve.

— Anyu! Anyu! — Lépések.

— Ne gyere be! Ne gyere be! — fölsikoltott az asszony, maga elé tartotta a blúzát.

— Mit csinálsz? — a fiú közelebb lépett.

— Én? Itt... jaj... rosz- szul vagyok kicsit. Pihentem. Ne gyere be, Béla, most... — haja lehullt a vállára. A férfi nem mozdult. Mintha meghalt volna. Az asszony összeszorította a térdét, ahogy felült. iLegörnyedt, melle a combjához ért.

— Beteg vagy? — A fiú az ajtó mellett állt. Fölgyújtotta a konyhai villanyt. Tizenöt éves srác rajzolódott ki az ablakkockákon.

— Nem ... Egy kicsit. Azt mondtad, elmész a klubba, a beat-zenekarra...

— Elmenjek?

— Béla, vegyél ki tíz forintot a fiókból. Menj el. Hát szereted. Annyira szereted.

A fiú ellépett az ablaktól, motozás hallatszott.

— Csak húszas van.

— Vidd azt. Csak már menj, késő van, elkésel...

— Tízre visszajövök. Gyógyulj meg. Csók.

Az asszony később is a díványon ült. összezárta a lábát, könyökére támaszkodott. Nézte a kis fényben a nyitott papucsba bújtatott lábujjait, a fölfénylő körmöket. Mint egy idegen láb. Fölállt. Kiment a konyhába. A konyha viaszosvászon térítőjén egy kis nyeszlett műanyag szegfű hevert.

A fiú szaladt, a központban volt a klub. Futott a rossz világításé utcákon, a nagy tócsákat átlós ugrásokkal kerülte. Jó kis szél fújt. Nagy messziről hallatszott már, hogy elkezdték a zenét. A kövezett járdán imbolyog- va futott a fiú, nagyokat dobbantott, hogy kikerüljön egy-egy elbámészkodó felnőttet.

enn a teremben zúgott a zene. Egy be- at-zenekar nyúzta a hangszereket, a gitár vijjogott, mint egy öreg madár. Olyan hangerősítőket állítottak be, hogy a székek is recsegtek a zenétől. A dorogi helyi zenekar jött át estére. Nagy hajú, falusias arcú fiúk kedves arccal üvöltöttek egy angol szöveget. A teremben vagy öt- venen ringatóztak lesütött szemmel, egymáshoz bújva, mint régi kis állatok. Szőrös- től-bőröstől egymáshoz szorultak, mintha félnének. Lengtek. Nagy pára lebegett a teremben. A fiú egy kislányhoz szaladt. Odabújt.

— Már azt hittem, nem jössz.

— Miért ne jönnék?

— Hogy nem engednek, vagy valami — odaszorította a fiú arcához az arcát, halkan ringtak. Szívták magukba az ordító hanganyagot, az elektromos gitárt.

— Te — súgta oda a fiú —, mit gondolsz, kik hordanak kockás sapkát. Nem a sofőrök?

— Ahá, lehet. Hagyj most, hallgassuk a zenét. Hát nem

érzéd ?

A fiú könnyen a lány melléhez ért.

— Na. Ne. Ne bánts.

— Dehogy, bántlak. Csak foglak. — Behúnyták a szemüket.

Összeállította: őri Zoltánné

Szerdahelyi Sándor: Vásár