Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-10 / 134. szám
1979. június 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Bényi László: Szolnoki Tabán lejtődni, ha magam is nyugdíjba mentem, és valaki nagyokos közben egy újabb csodaliftet rendel, ami még ennél is többet tud, noha azt sem tudjuk, hogy ez mit tud, hiszen mi mindenre nem szánták, hogy ez helyettesíti majd a siklót, de hogy mégsem, hanem a könyvtárat szolgálja ki teljesen ... — Jöjjön, kolléga úr, igyunk még egy kávét! Mit is reméltem? Szerettem volna minél előbb eltávolítani, hogy elfelejtse, amit látott. Hová vigyem, egy másik luxuskocsmába? Lakásom ablakaiból éppen ide látni. És onnan mennyire más! Ami közelről elrettentő, onnan a világ legszebb, legérdekesebb panorámája. Itt minden gyönyörű, csak nem szabad közel hajolni hozzá. Reméltem, hogy ablakunkból eltörpülnek a részletek, és feltárul a nagy összefüggések harmóniája. Szép a lakásom. Nem mert építészek vagyunk, hanem mert hivatásunk a környezet megszépítése, és ez nem csak pénzkérdés. Még mindig igazolni akartam magunkat, és reméltem,: hogy ezt 'némán elvégzik helyettem a könyveim, a képeim, a régi bútorok, szőnyegek, a lakásunkban szétáradó zene, a virágok, a panoráma. Mikor Bachman belépett az öreg bérház előcsarnokába, és meglátta a liftünket, felcsillant a szeme. Talán csak liftben tudott igazán gondolkodni. — Jugendstil! — El sem tudta képzelni, hogy ilyen öreg, a szecesszió korából ittmaradt jószágok még működjenek. Igaz, gyönyörű darab volt, békebeli háztulajdonosok büszkesége, mahagóniból, gyöngyház-berakással, csiszolt és maratott üvegtáblákkal. Valahogy a háború és a sok tüzelőfuvar is megkímélte, pedig a teher- lift már a háború óta nem működött. De ez, ez még mindig járt! Aztán mikor elhagytuk a második emeletet, nyekkent egyet és kemény zökkenéssel megállt. Messze a magasból a motor keserves hörgése hallatszott. Legalább két éve nem volt vele semmi baj, már el is felejtettem, hogy időnként bedöglik. Bachman, a világ legjobb liftgyárának legjobb szakembere, azonnal felmérte a helyzetet, de ajtó- lökdösés, vészcsengőnyomás, gombráncigálás itt semmit sem ért. Még ez hiányzott! Nálunk |már nincs házmester, csak valahol a harmadik házban egy tömbfelügyelő, az se ismeri a liftünket. De most még csak én tudtam, hogy Bachman, ez a sietős, elfoglalt ember, akivel négy napot lopattunk el semmiért, mert nem akadt, aki meg merje mondani azt a képtelenséget, hogy a méregdrága liftjükre valójában nincs is szükségünk, ez a kiszámított idejű ember ma már nem fog hazarepülni, mert órák kellenek, hogy valaki, ha hallja is a dörömbölést, rászánja magát a segítségre, és idehívja a tömbmestert, aki azt se tudja, hogy a pincében miféle kurblival kell feltornázni bennünket egy olyan pontig,' ahonnan ;majd létrával kimászhatunk. De ez még messze van, rettenetesen messze! Az első ütéseket higgadtan, sőt bizonyos rutinnal mértem a szép, intarziás mahagónifalra, hiszen nem először történt ilyesmi velem életemben. Rekedtem én már légó- pincében és páternoszterben, földalatti vasúiban, és zártak már rám irodát feledékeny takarítónők. Tudom jól, hogyan kell kiabálnom, rikácsolnom és döngetnem ajtót- falat. e tudtam azt is, hogy akkor többé nem vagyok önmagam, nem lehetek az a tökéletesen civilizált, ápolt, önérzetes, választékos ízlésű asszony, aki még percekkel ezelőtt voltam, mert a helyzet fúriává vadít, a kényszer természetemmé válik, hogy most még higgadt vagyok, de percek múlva már tombolni fogok, és szorongatott helyzetemben még a kézigránátot is elhajítanám, boldoggá tenne, ha látnám összedőlni a világot. Bachman riadtan, s sarokba húzódva leste, hogy lerán- cigált cipőm sarkával hogyan püfölöm a lift oldalát. Ze/e# MUtiós: Menjünk hát! E zt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás feleségét, de Étiké néni Sződli- getről még egyszer visszarángatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ami az általa ismert kávéfőzők közül a leg- kávéízűbb kávét főzi, ami a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyon- tömködésből és a nem túl laza belehelyezésből adódik. De az istenért, nehogy megvárjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azonnal vegyétek le a gázról, nehogy kifőjenek belőle az illóolajok. De itt még csak kezdődik a kávéivás technikája. Mielőtt kitöltenétek a kávét, a csészébe feltétlenül előre tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyorsan olvad. De nagyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz. nem kávéízű kávé Keverjetek a cukorhoz két- három kávéskanál teiport. s csak ezután töltsétek rá a kávét. Töltés közben kavar- gatni kell. Ezzel kész a kávé, de még mindig nem fogyasztható. A kávé szürcsölése közben feltétlenül tartsatok a szájpadlásotokon keserű csokoládét. így kell! És megint jön a postás, ragyog a boldogságtól. „Utazzatok az eelet tengereen sok oeroemoet kí- vaanok een, akkor fordul minden joora, ha kisfiút hoz a gólya féri, vigyaazz. hogy a szaad ne taatsd ki, ezt ueze- ni miska baacsi, suerue el- foglaltsaagom miatt nem utazhatok, de leelekben veletek vagyok jozsef. sohase hagyjaatok abba nagyon oeruel kata. elveszted, de van meeg remeeny beelus”. Vonuljunk hát oda. vidáman és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, buszon, mindegy, amibe férünk, menjünk, ahogy illik, felvirágozva, most aztán kifényesítve és csillogó fogakkal essünk neki az életünknek. Nem kell megrémülni: süketnéma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mo- satlant. A süketnéma pincérek máskor egészen olyanok, mint mi vagyunk ilyenkor, de most ők vannak szolgálatban, máskor mi vagyunk — és a szolgálat az szolgálat. Utána nekünk is ugyanilyen jópofán nyomják a kezünkbe a baksist, hiszen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, amire illik. Mindenki ragyog a boldogságtól. Zoltán kicsit ingerlékeny, de most nem veszi észre senki. Ö meg nem mondja. betömik a száját a papírok. első oldalukon halványkék vőlegény a menyasszonynyal, s az erre nagyot fogok inni, dini, üdvözlő szöveggel a másikon. Pedig hát milyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-mennek a legkülönbözőbb menetek. Most például egy esküvői menet Zoltánnal az élen, aki most ingerlékeny egy kicsit. Sőt, ingerült, Régóta ingerült már. Az unokatestvérének, aki most a menet végén kanyarog, egyszer elmondta egy kocsmában, hogy tudod., nekem is volt egy első szerelmem. Az első szerelem ... folytatta volna, de az elfogyasztott sörmennyiség elál- mosította, s inkább megint egy kortyot ivott, nehogy elaludjon. Falnám az izzó port a f laszterről, hogy egy ilyet kitudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugorodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fényes menet végén, Zoltán meg azt, hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgyis úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az elfogyasztott sörmennyiségtől, hanem már akkor tudta. hogy ide fog állni a fényes menet élére, felvirágozva, kifényesítve. s azt fogja majd mondani magának, hogy az tán úgyis azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unokaöcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unokaöcsi már tudja, és Zoltián is tudja, hiszi nem esett a fejére, csak még hitegeti magát, hogy aztán úgyis, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egyszer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fogta fel e mondat mély értelmét. mindig csak most van. s Zoltán már tudja, hogy egyre ritkábban lesz ingerlékeny. Ö lesz mindnyájunk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — ö lesz a kiköpött ők, hisz már elindult a fényes menet élén, mostantól kezdve tulajdonképpen ő is szolgálatban van. nemcsak a pincérek, de a pincéreknek majdcsak letelik a műszak, Zoltánnak mikor? Sejde ő lesz a mi fiunk, mondja a Laci bácsi, és valami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az' adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki kicsomagolni, segít ennek a fiatalembernek. hiszen a mi fiunk, nem különbözik tőlünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak. kérem, ne várakoztassa ezt a fiatalembert! Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Be- lerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpasztamosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiunk! Nahát, fiam. nézd csak, nem olyan ez. mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a pirítóst az ablakon. Valódi angol. Én hoztam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, magától kikapcsol. És nem sárgul meg, mert speciális angol króm ozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reggelit pirítós nélkül, mondja Laci bácsi, én se. mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apróságokkal kezdődnek a dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem. Laci bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reggelit. Milyen humora van ennek a gyereknek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojtogatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári zivatarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pirítós az égen, a speciális krómozású angol pirítós-sütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg sem születtem volna, ha nem lenne pirítós. Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsiszerű röhögésben. Szervusz, Laci bácsi! (Belecsaphat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhögünk. röhögünk bele a világba. egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken közöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymásba folyunk, eggyé válunk, egv darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítóst egyensúlyoz. De ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késlekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják a hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás felesége az ajtó mögé bújuk, az ajtó mögé. amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt. nagyon jó itt. és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek, pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, mennek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én. hogy nincsenek csetepaték. Vannak. De vannak várak is. És a lövöldözés a várak között? Menet- rendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál biztonságosabbnak érezze a maga várát. Kis csetepaték, sosincs halottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is, fiam, az is a vár. Meg az ebéd utáni feketéd is. A csészében a kiskanál, az is a v.ár, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket. vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az. fiam. És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell. mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apróságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életüket már nyugodtak lehetünk, gondolja. oltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe a sárga színű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiunknak, mi lányunknak. ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, sohasem ér véget. Összeállította: Rékasy Ildikó s közöttük tétovázva töpreng a lélek. Borzongat a korai télnek hideg szele. míg kihajtok az ablak párkányán, ahol fagyban éled Hajnalpírja a napnak. Márványok, ágbogakegy szélroham jön, s árokba a nyílsebes levelek keringve szállnak. Eltűnik az utolsó nyáj, ködében fuvallatának. BERTOLT BRECHT: A gonosz álarca Szobám falán japán fafaragás lóg, egy gonosz szellem aranyiakkal bevont álarca. Részvéttel nézem a kiduzzadó homlokereket, amint mutatják, gonosznak lenni mily megerőltető. Fordította: Kálnoky László FEDERICO GARCÍA LORCA: Üt Hova vágtat feketében száz legény a narancsliget szelíden szunnyadó egén? Sevillába, Córdobába gyors lovon nem hajtanak. Nem a tengerért esengő Granadába tartanak. Álomittas paripákon nyargalnak a fakeresztek sűrűjébe, hol az ének szava reszket. Hova tart, míg hét sikoltás tőre villan át szívén, narancsligeten át száz andalúz lovaslegény? EUGENIO MONTALE: Luccai fürdők Gesztenyék puffanása egyesül a patakmorajjal,
