Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

1979. június 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Bényi László: Szolnoki Tabán lejtődni, ha magam is nyug­díjba mentem, és valaki nagyokos közben egy újabb csodaliftet rendel, ami még ennél is többet tud, noha azt sem tudjuk, hogy ez mit tud, hiszen mi mindenre nem szánták, hogy ez helyettesíti majd a siklót, de hogy még­sem, hanem a könyvtárat szolgálja ki teljesen ... — Jöjjön, kolléga úr, igyunk még egy kávét! Mit is reméltem? Szeret­tem volna minél előbb eltá­volítani, hogy elfelejtse, amit látott. Hová vigyem, egy má­sik luxuskocsmába? Lakásom ablakaiból éppen ide látni. És onnan mennyire más! Ami közelről elretten­tő, onnan a világ legszebb, legérdekesebb panorámája. Itt minden gyönyörű, csak nem szabad közel hajolni hozzá. Reméltem, hogy abla­kunkból eltörpülnek a részle­tek, és feltárul a nagy össze­függések harmóniája. Szép a lakásom. Nem mert építészek vagyunk, hanem mert hivatásunk a környezet megszépítése, és ez nem csak pénzkérdés. Még mindig iga­zolni akartam magunkat, és reméltem,: hogy ezt 'némán elvégzik helyettem a köny­veim, a képeim, a régi búto­rok, szőnyegek, a lakásunk­ban szétáradó zene, a virá­gok, a panoráma. Mikor Bachman belépett az öreg bérház előcsarnoká­ba, és meglátta a liftünket, felcsillant a szeme. Talán csak liftben tudott igazán gondolkodni. — Jugendstil! — El sem tudta képzelni, hogy ilyen öreg, a szecesszió korából ittmaradt jószágok még működjenek. Igaz, gyö­nyörű darab volt, békebeli háztulajdonosok büszkesége, mahagóniból, gyöngyház-be­rakással, csiszolt és maratott üvegtáblákkal. Valahogy a háború és a sok tüzelőfuvar is megkímélte, pedig a teher- lift már a háború óta nem működött. De ez, ez még mindig járt! Aztán mikor elhagytuk a második emeletet, nyekkent egyet és kemény zökkenéssel megállt. Messze a magasból a motor keserves hörgése hallatszott. Legalább két éve nem volt vele semmi baj, már el is felejtettem, hogy időnként bedöglik. Bachman, a világ legjobb liftgyárának legjobb szakembere, azonnal felmérte a helyzetet, de ajtó- lökdösés, vészcsengőnyomás, gombráncigálás itt semmit sem ért. Még ez hiányzott! Nálunk |már nincs házmester, csak valahol a harmadik házban egy tömbfelügyelő, az se is­meri a liftünket. De most még csak én tudtam, hogy Bachman, ez a sietős, elfog­lalt ember, akivel négy napot lopattunk el semmiért, mert nem akadt, aki meg merje mondani azt a képtelensé­get, hogy a méregdrága lift­jükre valójában nincs is szükségünk, ez a kiszámított idejű ember ma már nem fog hazarepülni, mert órák kelle­nek, hogy valaki, ha hallja is a dörömbölést, rászánja magát a segítségre, és idehív­ja a tömbmestert, aki azt se tudja, hogy a pincében mifé­le kurblival kell feltornázni bennünket egy olyan pontig,' ahonnan ;majd létrával ki­mászhatunk. De ez még messze van, ret­tenetesen messze! Az első ütéseket higgadtan, sőt bizonyos rutinnal mértem a szép, intarziás mahagóni­falra, hiszen nem először tör­tént ilyesmi velem életem­ben. Rekedtem én már légó- pincében és páternoszterben, földalatti vasúiban, és zártak már rám irodát feledékeny takarítónők. Tudom jól, ho­gyan kell kiabálnom, riká­csolnom és döngetnem ajtót- falat. e tudtam azt is, hogy akkor többé nem va­gyok önmagam, nem lehetek az a tökéletesen civilizált, ápolt, önérzetes, választékos ízlésű asszony, aki még percekkel ezelőtt voltam, mert a helyzet fúriá­vá vadít, a kényszer termé­szetemmé válik, hogy most még higgadt vagyok, de per­cek múlva már tombolni fo­gok, és szorongatott helyze­temben még a kézigránátot is elhajítanám, boldoggá ten­ne, ha látnám összedőlni a világot. Bachman riadtan, s sarok­ba húzódva leste, hogy lerán- cigált cipőm sarkával hogyan püfölöm a lift oldalát. Ze/e# MUtiós: Menjünk hát! E zt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás fele­ségét, de Étiké néni Sződli- getről még egyszer visszarán­gatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ami az általa is­mert kávéfőzők közül a leg- kávéízűbb kávét főzi, ami a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyon- tömködésből és a nem túl laza belehelyezésből adódik. De az istenért, nehogy meg­várjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azonnal ve­gyétek le a gázról, nehogy kifőjenek belőle az illóola­jok. De itt még csak kezdő­dik a kávéivás technikája. Mielőtt kitöltenétek a kávét, a csészébe feltétlenül előre tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyorsan olvad. De nagyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz. nem kávéízű kávé Keverjetek a cukorhoz két- három kávéskanál teiport. s csak ezután töltsétek rá a kávét. Töltés közben kavar- gatni kell. Ezzel kész a kávé, de még mindig nem fogyaszt­ható. A kávé szürcsölése köz­ben feltétlenül tartsatok a szájpadlásotokon keserű cso­koládét. így kell! És megint jön a postás, ragyog a bol­dogságtól. „Utazzatok az eelet tengereen sok oeroemoet kí- vaanok een, akkor fordul minden joora, ha kisfiút hoz a gólya féri, vigyaazz. hogy a szaad ne taatsd ki, ezt ueze- ni miska baacsi, suerue el- foglaltsaagom miatt nem utazhatok, de leelekben ve­letek vagyok jozsef. sohase hagyjaatok abba nagyon oeruel kata. elveszted, de van meeg remeeny beelus”. Vonuljunk hát oda. vidá­man és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, bu­szon, mindegy, amibe férünk, menjünk, ahogy illik, felvi­rágozva, most aztán kifénye­sítve és csillogó fogakkal es­sünk neki az életünknek. Nem kell megrémülni: süket­néma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mo- satlant. A süketnéma pincé­rek máskor egészen olyanok, mint mi vagyunk ilyenkor, de most ők vannak szolgálatban, máskor mi vagyunk — és a szolgálat az szolgálat. Utána nekünk is ugyanilyen jópo­fán nyomják a kezünkbe a baksist, hiszen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, ami­re illik. Mindenki ragyog a boldog­ságtól. Zoltán kicsit ingerlé­keny, de most nem veszi ész­re senki. Ö meg nem mond­ja. betömik a száját a papí­rok. első oldalukon halvány­kék vőlegény a menyasszony­nyal, s az erre nagyot fogok inni, dini, üdvözlő szöveggel a másikon. Pedig hát mi­lyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-mennek a legkülön­bözőbb menetek. Most pél­dául egy esküvői menet Zol­tánnal az élen, aki most in­gerlékeny egy kicsit. Sőt, in­gerült, Régóta ingerült már. Az unokatestvérének, aki most a menet végén kanya­rog, egyszer elmondta egy kocsmában, hogy tudod., ne­kem is volt egy első szerel­mem. Az első szerelem ... folytatta volna, de az elfo­gyasztott sörmennyiség elál- mosította, s inkább megint egy kortyot ivott, nehogy el­aludjon. Falnám az izzó port a f laszterről, hogy egy ilyet ki­tudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugo­rodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fé­nyes menet végén, Zoltán meg azt, hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgyis úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az el­fogyasztott sörmennyiségtől, hanem már akkor tudta. hogy ide fog állni a fényes menet élére, felvirágozva, ki­fényesítve. s azt fogja majd mondani magának, hogy az tán úgyis azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unoka­öcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unokaöcsi már tudja, és Zoltián is tudja, hiszi nem esett a fejére, csak még hite­geti magát, hogy aztán úgy­is, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egy­szer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fog­ta fel e mondat mély értel­mét. mindig csak most van. s Zoltán már tudja, hogy egy­re ritkábban lesz ingerlé­keny. Ö lesz mindnyájunk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — ö lesz a kiköpött ők, hisz már el­indult a fényes menet élén, mostantól kezdve tulajdon­képpen ő is szolgálatban van. nemcsak a pincérek, de a pincéreknek majdcsak lete­lik a műszak, Zoltánnak mi­kor? ­Sejde ő lesz a mi fiunk, mondja a Laci bácsi, és va­lami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az' adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki kicso­magolni, segít ennek a fiatal­embernek. hiszen a mi fiunk, nem különbözik tőlünk, se­gítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most tele­fonáltak. kérem, ne várakoz­tassa ezt a fiatalembert! Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Be- lerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpaszta­mosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiunk! Nahát, fiam. nézd csak, nem olyan ez. mint egy ócs­ka magyar gyártmány, ame­lyik kilövi a pirítóst az ab­lakon. Valódi angol. Én hoz­tam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyez­ni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, magától kikapcsol. És nem sárgul meg, mert speciális angol króm ozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reggelit pirítós nélkül, mondja Laci bácsi, én se. mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apróságok­kal kezdődnek a dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem. Laci bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reggelit. Milyen humora van ennek a gyerek­nek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beillesz­kedést, fojtogatja félórás fe­lesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyá­ri zivatarban a ménkű. Siet­ni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pi­rítós az égen, a speciális krómozású angol pirítós-sütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg sem szület­tem volna, ha nem lenne pi­rítós. Bruhaha, mondja Zol­tán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Telje­sen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a bo­rotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsiszerű röhögésben. Szer­vusz, Laci bácsi! (Belecsap­hat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhö­günk. röhögünk bele a világ­ba. egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csök­ken közöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymás­ba folyunk, eggyé válunk, egv darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egé­szen enyhén megvajazott pi­rítóst egyensúlyoz. De ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késlekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják a hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás fele­sége az ajtó mögé bújuk, az ajtó mögé. amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt. nagyon jó itt. és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek, pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, mennek a dolgok maguktól, csak be­léjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én. hogy nincsenek csetepaték. Vannak. De van­nak várak is. És a lövöldö­zés a várak között? Menet- rendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál bizton­ságosabbnak érezze a maga várát. Kis csetepaték, so­sincs halottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is, fiam, az is a vár. Meg az ebéd utáni feketéd is. A csészében a kiskanál, az is a v.ár, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket. vagy nagyon ügyetlen. Te nem le­szel az. fiam. És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell. mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rá­tesz valami kis apróságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életü­ket már nyugodtak lehe­tünk, gondolja. oltán a fényes me­net élén, ami végre elindul a zöld étterembe a sárga szí­nű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalom­ra elképzel az ember. Ami­lyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemon­dani a számát, ahogy az len­ni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiunknak, mi lá­nyunknak. ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, so­hasem ér véget. Összeállította: Rékasy Ildikó s közöttük tétovázva töpreng a lélek. Borzongat a korai télnek hideg szele. míg kihajtok az ablak párkányán, ahol fagyban éled Hajnalpírja a napnak. Márványok, ágbogak­egy szélroham jön, s árokba a nyílsebes levelek keringve szállnak. Eltűnik az utolsó nyáj, ködében fuvallatának. BERTOLT BRECHT: A gonosz álarca Szobám falán japán fafaragás lóg, egy gonosz szellem aranyiakkal bevont álarca. Részvéttel nézem a kiduzzadó homlokereket, amint mutatják, gonosznak lenni mily megerőltető. Fordította: Kálnoky László FEDERICO GARCÍA LORCA: Üt Hova vágtat feketében száz legény a narancsliget szelíden szunnyadó egén? Sevillába, Córdobába gyors lovon nem hajtanak. Nem a tengerért esengő Granadába tartanak. Álomittas paripákon nyargalnak a fakeresztek sűrűjébe, hol az ének szava reszket. Hova tart, míg hét sikoltás tőre villan át szívén, narancsligeten át száz andalúz lovaslegény? EUGENIO MONTALE: Luccai fürdők Gesztenyék puffanása egyesül a patakmorajjal,

Next

/
Oldalképek
Tartalom