Szolnok Megyei Néplap, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

1979. junius 3.

Borsos Miklós: Leány báránnyal

Zelk Zolién:

Eljő

El jő az éjszaka mikor a vakok egy seregbe gyűlve fehér botjukat térdükön kettétörik s rakják halomba és fölgyújtják, aztán a tűz körül, a máglyára vetett vakság körül úgy ugrálnak, úgy hujjogatnak: recseg az égbolt, mint az ablak s a szilánkok fölvérezik az alvók homlokát!

S mikor a tűz csitul, apad és már csak parazsa hunyorog az ég parazsaira, ők elindulnak fölfedezni a gyermekek arcát, és a zöldet, az avart és a zúzmarát, s lábuk mellett mind addig, most is a rájuk fölnéző ragaszkodás, a fenyőgyanta tekintetű kutyák.

Mezei András:

T" ii I ii ff I ■

Tükröződni

Ügy tenni, mintha ott se volna a jelöltség az arcodon.

Viselni Isten vésetét is, mint a szobor '■— alakodon.

Tükröződni a holt anyagban, de mintha lennél láthatatlan, úgy menni át a városon:

mint aki útján el sem indult és máris hazaérkezett, mint aki nyilát ki sem lőtte, de a célban már ott rezeg —

Ellenséged, ha sose is volt, szívedben mégis ott a seb, a dobbanásnyi csönd a vérben e küldetés a küldetésben: Viselni Isten vésetét is, mint a szobor — alakodon. Ügy tenni, mintha ott se volna a jelöltség az arcodon.

pám szeme zöld volt. Én akkor a nagyanyámnál laktam — apám költöztetett oda. Nagyanyám eltörte a cocnb- nyakcsontját vagy comb- csontnyakát — azóta sem tudom, hogy kell mondani —, nagyon elesett volt, dur- cás, nehéz teremtés, kőkék szemekkel, széles szájjal át- kozódott. Szidott engem, pedig én szerettem. Hogy rendetlen vagyok, hogy rágom a körmöm, hogy ócska állásban dolgozom, egy pincében biciklialkatrészeket rakosgatok havi ezernyolcszáz forintért, pedig többre vihetném, mert eszem van, de makacs vagyok, és csak a magam élvezetét keresem (egy kórusban énekeltem, igaz), és hogy nem lesz belőlem ember. Alig tudott fölkelni az ágyából, de a botjával fenyegetett, hogy élek, hogy kevés parizert vettem a vajas kenyérre (ami egyébként nem volt igaz, minden reggelire tizenöt de-1 kát vásároltam a saját pénzemből, mert ő eldugta a magáét, de féltem, hogy éhen hal, nem is tudtam pontosan, mennyi kell egy embernek), szidott, hogy későn járok haza, hogy barna a hajam.

Vasárnaponként fölbukkant az apám, teli lábasokkal, madártejjel, paprikás csirkével, rántott szeletekkel, hogy megetessem a nagyanyát, az anyját. Megsimogatta a fejemet, hogy ki kell bírni, tudJ ja, hogy nehéz — zsörtölődött és kedveskedett nagyanyával és elviharzott.

Nos, karácsonykor is ottjárt. Később tudtam meg, telefonon. Ilyenkor karácsonykor elindult, volt egy budai otthona, onnan indult el, jóJ kor, délelőtt. Fölrohant a nagyanyámhoz háromnegyed tizenegykor, májgombócos levest vitt, meg rántott pulykamelleit, mákos gubát és narancsot, ételhordóval jelent meg, hozott ajándékokat, egy flanell hálóinget, egy lengyel sótartót, citromos tortát, két kék teáscsészét, a csillárra akasztható ünnepi szalma-1 gömbvirágot; és a tizenöt centiméteres karácsonyfán, melyen volt két kék szaloncukor meg egy habkarika, s a régi díszekből egy törött ezüst templom lógott, meggyújtott két gyertyát, s kicsit elbeszélgettek.

— Nem szeretem a lányodat — mondta a nagyanyám.

— Anya, anya. Tudod, hogy ő segít rajtad.

— Köszönöm ezt a segítséget.

— Most is idekészítette neked a vajas kalácsot, a sajtot, a kávét, a sonkát, a leves a tűzhelyen . ..

— Most is elment.

— Hazament a testvéreihez.

— Nézd meg a cipőit, szanaszét a szobájában.

— Anya, hát karácsony van .. .■ Próbáld megérteni te is...

— Nem akarom megérteni. Nem akarok karácsonyt.

Apám hátrasimította a haját. Összeszedte nagyanyám cókmókjait. felöltöztette, botosán kiba'ndukoltak a lifthez, és leszálltak a földre. Taxit kerített, és átevickéltek a városon. A járókelők boldog arccal rohantak ajándékok után, s a megritkult utcán utolsó kis karácsonyfát cipeltek magányos öreg férfiak.

A nagybátyámékhoz rohantak. Ott is karácsonyoz- tak, nagyanyám végre egy fotelben ült, mérges szemmel nézegette a rokonokat és apámat, aki zöld bársonyka-' bátban sürgött-forgott. Elénekeltek egy-két kis dalt, apám körszakállt hordott, egy kicsit Jézusra emlékeztetett. Alig evett a délutáni halból, rohant tovább.

Földalattira szállt. Ott állt magányosan a hazasiető utaJ sok közt, kezében a batyukkal, A táj havas volt, a föld peremén vékony fehérség húzódott, apám utazott.

Nem tudom pontosan kideríteni azt a délutánt. Apám rohant. Következtetésem szerint először egy nőhöz szaladt, akiinek fekete kardigánt vásárolt az ünnepre. Az Ulászló utcában lakott ez a nő, apám szerette. Ennek a nőnek volt egy gyereke — nem apámtól, egy svéd mérnökhallgatótól, aki aztán to- vábbállt a gazdag Svédiába. Apám fölszaladt a második emeletre, leadta a csomagját, a fiúnak is vitt egy játékautót, de azok már vidékre utaztak a nő szüleihez. így csak a házinénivel beszélt, aki szidalmazta a nőt, hogy ide szült neki egy gyereket, pedig csak albérlő. Apám kavargatta a teát az idegen idős asszony szobájában, aztán átjött a szomszéd öregasszony, konzervhalat bontottak, ittak egy korty vörösbort.

— Maga is mással adhatná össze magát. Ennek albínó gyereke van.

— Hát igen. Kicsit szőke.

— Igyon még egy teát. Maga komoly ember. Láttam egy-két írását a Tükörben.

Ne szeresse ezt a nőt. Nem méltó rá.

— Nem vagyunk méltók rá, hogy .szeressenek. Nem azért szeretnek.

— Maga így el fog veszni.

— De karácsony van, gondoltam egyedül vannak .. .

— Egyedül? Ezek — soha.

— Azért én szerethetem, nem? Én becsülöm. Igazi emJ bér.

Az öregasszony nevetett, apám szaladt tovább. Behúzott nyakkal törtetett a havas úton, köhögött. Mindig köhögni szokott. Az emberek utolsó bebugyolált csomagjaikkal siettek hazafelé.

— Hány karácsony van ? — néha azt kérdezem.

Ö egy budai villába ment, ha jól sejtem. Barátai gyűltek ott egybe, akik szerették. Előcsomagolta szerény ajándékait, melyek nagyon is gazdagok voltak, aztán megbeszélték a világ sorsát és a szakma gondjait. Azt hiszem, a palesztin állam sorsáról is szcSfl ejtettek, talán csak azért, mert Jézus is élt Palesztinában. Vagy ott nem volt állam? Már nem em-' lékszem. Apám ekkor már nagyon gyűrögette szakállát, ideges lehetett, még két karácsony előtte állt. Vagy három?

A BajcsyJZsilinszky útra tartott. Átjött a 49-essel a hídon, fölment az első emeletre. Vörösbarna nő lakott ott, egyedül. Plafonig érő karácsonyfát vásárolt, teleag- gatta díszekkel, csokoládés szaloncukorral. Apám egy aranyláncot vitt a nőnek, aki csinos volt, harisnyában jár le s fel, valószínűleg arra számított, hogy apám agyoncsókolja, szeretgeti. A nő harisnyás lábát az ölébe tette, már háromnegyed hat volt, apám mosolyogva nézte.

— Szép fát vettem?

— Szépet.

— Neked.

— Nekünk.

— Ugye, szeretsz?

— Mindenkit szeretek.

— De ne így ... Mondd, hogy szeretsz.

— Persze, tudod.

— Akkor csókolj meg.

— Megcsókollak, de mennem kell.

Körülbelül így jutott apám hozzánk. Agyonszeretve, csomagokkal a kezében. Mi is ünnepséget tartottunk, mi, az ő három gyermeke, rengeteg ajándékot hozott, két kofferra valót. Néztük arcán a gyertya visszfényét. Kör- szakállán csillogott az ezüst. Elénekeltük. a Kis karácsonv. nagy karácsonyt, töltött tojás volt, főtt sonka — még osodál'kozttfetn is| hogy fér be apámba ennyi étel, ennyi ínyenc szeretet? Hogy győzi? Még az ételeket csak letukmálja magába, de a szereteteket? Hova fér? Nem fél attól, hogy belehal ennyi szere- tetbe?

Mi, mint egy elhagyott család, körülvettük őt. Nem a szemrehányásunkkal — bár arra is lett volna okunk, hiszen kisgyerekek voltunk, amikor elhagyott bennünket. Magunk maradtunk anyánk-' kai, négy nő-leány, akik áhítozták a férfiszagot, az emberszagot. De gondoskodott rólunk, és sűrűn megjelent, és itt volt ez a karácsony.

Ahogy ette nálunk a kis- kanállal a majonézt — két kisebb testvérem is figyelte őt — láttam, hogy siet. Tovább, siet. Még el kell mennie, újabb karácsonyt tartani, az előszobában kis batyukban újabb ajándékok várták, beteljesíthetetlen ígéretek — egy istennek is sok volna. Még játszott velünk, mintha ráérne. Pedig - már várták, este tizenegykor.

Nem tudom, miért jut mindez az eszembe. Haza-' ment akkori családjához, egy asszonyhoz és egy másik gyerekhez, akik nagyon szerették őt, és ő is nagyon szerette őket. Megkarácsonyoztak. Rengeteg színpompás ajándékkal, igaz, félig alvó szemekkel, már alig bírták ki-' várni. Villanyégők voltak a fán, karácsonyi lemezt hallgattak, apám még rendesen evett a rántott halból. Hogy hogy bírta? Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt.

pám akkor azt mondta, jár egy negyedórát, olyan szép, hav&s az idő. Csak úgy földobta magára a barna kord felöltőt, rövid csizmában ment ki a lejtős útra. Halkan fütyörészett, igaz, ott ivott még két pohár Tihanyi Carbernet-t. Azt mondják, a kis kerti vaskapuból visszaintett. A kutya a bo-' zontos havat rázta ki a bundájából. A lábnyomai meglátszottak a hóban, ameddig elkísérte.

Azért közlöm ezt az írást az ausztráliai,, dél-amerikai, új-feélandi, fokföld'i. párizsi, japán és budapesti lapokban, hátha valaki ráismer. Zöld szeme volt, erre minden bíróságon meg merek esküdni.

Gyurkovics Tibor:

Az utolsó karácsony

két formáló erejét is (például a magvetés mint jelkép, a tudás terjesztésének szép szimbóluma) stb. Ez a mozdulat ugyanis eltűnik életünkből, sok mással egyetemben (kaszálás, favágás, szántás, kalapálás, s jóformán az egész őskortól a mai napig alakuló mozgásrendünk, munkarendünk) s mindezt átveszi tőlünk a gép. Soha nem felejtem: egyszer belenéztem egy repülőgép kormányfülkéjébe, s ott kedvesen beszélgető pilótákat, szakembereket láttam, akik ujjaik finom mozgásával, erőkifejtés nélkül igazították, csavarták ezt vagy amazt, és a száztonnás gép engedelmeskedett nekik. Semmi erőre nem volt szükségük!

Igen, lassan már néhány száz méteres útra is villamosra, autóbuszra szállunk, vagy netán — akinek van — autóba ül. Izmaink, testünk építményének logikája lassan feleslegessé lesz, vagy annyira legyengül, hogy a betegségek végeznek vele. Nem véletlen a sok ezerre menő gyógyszer sem, ez is azt jelzi, hogy természetes védekezésünk gyöngül.

Most veszem észre, hogy belemelegedtem olyan dolgokba, amelyekhez nem értek, csak amelyek aggasztanak. Térjek vissza hát arra a területre, amelyben tapasztalatokat szerezhettem; a régészetre. Itt is vannak

aggodalmaim: egyre több olyan törekvés tapasztalható, hogy munkánk egy ié- szét gépesítsék, számítás- technika közbeiktatásával mentesítsenek a szellemi erőfeszítéstől. Persze, sok jó van ezekben, hiszen az ember agya véges, képtelen az adatok ezreit, tízezreit, fejben tartani. Mégis nagy az aggodalmam: vajon nem merévedik-e meg ismét a régészet, a múlt tudománya, s nem téveszti-e össze a múltat azzal, ami megmaradt belőle.? Ugyanis hiába készülnek pontos elterjedési térképek, pontos időrendi mérlegelések (természettudományi módszerekkel), ha az egykor élt élő ember kimarad belőle, hiszen ami egykor volt, azért hozta létre, hogy élete könnyebb lehessen. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha például a jövő régésze a századforulót ,,A Singer varrógépek” kultúrájaként jellemezné, vagy hogy még fokozzuk a szomorú humort. „A félkör alakú cipőveretek kultúrájaként” írná le fiatalságunkat, merthogy az maradt meg a sírban.

Bocsánat a kiélezett példákért, de abból indultam ki, hogy félő, hogy régészetünk beleesik a tárgyak csapdájába, és a múltat azzal téveszti össze, ami megmaradt belőle. minden olyant pedig, amely nem táplálható bele a számítógépekbe, mesének, képzelgésnek bélyegez, megmaradván amellett, ami bizonyos, és x elvetvén mindazt, ami életünkben éppen a lényeg és a szépség volt. Vajon megtalálná-e a falanszter végét, a kapcsolatot a cipővasalás, és mondjuk egy Rudnay-kép között? Vagy a ketőtt más körbe és más műveltségbe helyezné? Ez a játék akkor kezdene veszélyessé válni, ha kapcsolatot találnánk múltszemléletünk, jelen életünk és jövőnk elképzelése között, s egész társadalmunk és egyéni életünk úgy tűnnék számunkra. mint rajtunk kívül álló erőkötegek megvalósulása, amibe mi aligha szólhatunk bele.

Bizony, ha az ember önmagát. egyéni életét ilyen gépi objektivitás világába, amolyan Fernand Légei-fé- le festői világba‘helyezi, akkor éppen az veszne el életünkből, ami szén. ami felemelő. nagyszerű és vissza- hozhatatlan. Hadd idézzen: a Werner Heisenberg által szívesen használt példát befejezésképpen: két és - fél ezer évvel ezelőtt Cszsuan Czi kínai bölcs a következőképpen beszélt a gépekről származó veszélyről; ..Amikor Cssi Sung a Han-folyó- tól északra elterülő vidékre jutott. zöldségeskertjében dolgozó öregembert látott, aki öntözőárkokat ásott. Maga

szállt le kútjába, és karjában egy edény vizet hozott fel, amelyet kiöntött. A végletekig fáradt, mégis kevés eredménnyel.

Cssi Sung szólott: „Van egy olyan berendezés, amelynek segítségével egy nap száz árkot is meg lehet tölteni vízzel. Kevés fáradtsággal is sokat léhet elérni. Nem alkalmaznál te is ilyen szerkezetet?” A kertész felemelkedett, ránézett és így szólt: „Mi lenne ez a szerkezet?”

Cssí Sung így felelt:,.Veszünk egy faemelőt, amely hátul meg van terhelve, és elől könnyű. Ezzel úgy lehet vizet merni, hogy csak úgy buzog. Ezt nevezzük gémes- kútnak.”

Az öreg erre megharagudott és nevetve így szólott: „A tanítóm így tanítót.,: aki gépet használ, minden ügyét gépszerűen intézi, az ilyen ember gépszívet kan. Akinek meg gépszív dobog a keblében, annak számára minden egyszerű, romlatlan gondolat veszendőbb megy. Akinél pedig a tiszta gondolat elvész. az bizonytalanná válik szellemi indítékaiban. A szellemi indítékokban való bizonytalanság pedig valami olyasmi, ami az igaz értelemmel nem fér meg.”

Heisenberg még ehhez hozzáteszi: „Valamennyien

érezzük, hogy ez a régi mese igen jelentős részeiben igaz: mert a „szellemi indí tékáira vonatkozó bizonytalanság” talán egyike a legtalálóbb leírásoknak, amely- lyel az ember állapota a mi mai krízisünkben iell intézhető. A technika, a gép olyan mértékben terjedt el az egész világon, amelyről a régi kínai bölcsnek még csak sejtelme sem lehetett, és mégis. 2000 évvel azután is keletkezhettek szép műalkotások, s a lélek egyszerűsége, amiről a bölcs beszélt, sohasem ment teljesen veszendőbe . ..” Eddig Heisenberg, aki olyan erőkkel foglalkozott, amelyek mellett az ember jelentéktelen jelenség, de tudja., hogy mindennek értelme mégiscsak mi vagyunk.

Beszéljünk 2000-ről? Vigasztaló. hogy a félelmetes iramú technikai kibontakozással párhuzamosan egyre erősebben éled az élet sze- retete. a tiszta gondolat — vagy ahogy Bartók szállóigévé vált mondása mondja — . a „tiszta forrás” kívánsága. Egyelőre a technika feltartóztathatatlannak látszik, s az emberi találékonyság egész területét leköti (a minapjában láttam a nemzetközi vásáron egy kuglibábu-állító gépezetet — elképedtem, hát már azt a kis örömöt is el akarják venni a kölyköktől? Vagy félelmetes a' műtermészet,

ami az amerikai autósztrádákat kíséri, mert a szeny- nyezés megölné az igazi füvet és igazi bokrot). De vigasztaló jelenség, s talán a jövőben is még inkább az lesz: a művészeteknek és az irodalomnak fokozódó megbecsülése. Hagyjuk most a hírverésfelfújta átmeneti divatokat, de kétségtelen, hogy a művészet gépekkel ellentétes erőt képvisel, s éppen az emberiséget fenntartó művészi termékek iránt egyre nagyobb az érzékenység.

ehet, hogy e vággyal voltaképpen elhallgattatott képzőművész énem szólt bele oeszélgetésünkbe. De akárhogyan is van: minden ember él, míg meg nem hal. s életében az élet természete érvényesül, mindénnap- jaiban! Ezt hosszú időn keresztül elfojtani vagy félretolni nem lehet! Ezt mutatják a hétvégek természetbe zúduló tömegei, ezt a nyugdíjas kertészkedők. Ez élteti bennünk a hitet, hogy a gépkorszak félelmetes uralmán végül is életünk lesz a győztes.

Mai irodalmi összeállításunkat a könyvhét tiszteletére a leg- újabb verseskötctckbüi uovei- láskötetekbői és antológiákból válogattuk.