Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. május 27. desapja volt a fő bizodalma. Még csak akkora volt, mint egy növendék fogoly- madár, de azonnal megfordult a fűben, mihelyt az óriás bakancsok surrantot- ták, ugratták szét körülötte a szöcskéket, bogarakat. Eldobált mindent, boldogan törtetett a nesz felé, hogy először megkerülje az apja lábaszáirát, nagy varázskört írt a cejgnadnág köré, aztán a hurkot szorosan összezárta. Szembenéztek. — Egy kicsit oda voltam — mondta az apa —, de most már készülhetünk. __ Forró gyerefcmancsát kezébe fogta és ő mindjárt érezte: nem érheti semmi baj, semmi veszedelem. Ilyenkor a világ kétfelé, sokfelé bomolhatott, mégis agy volt. Csak az a baj, hogy az édesapja néha furcsákat mondott. Most is? Létra került a fél vállára. Egyenest néki a diófának. Honnan, honnan nem, már ott volt kezében a kisbalaska. — Most levágjuk a fejetlen ember fülét. Mit szólsz hozzá? Dermedten, tafcnyosan, kisingesen markolta a létra látót, hogy meg ne csússzon — ez már egy-két éve az ő dolga volt — viszont a tekintetével kísérte föl az óriási bakancsokat. Föl az ágak közé. Mi lesz ebből? Mi lett volna? A diófa vezérágán — de jó magasan — ott volt a fejetlen ember füle. Akkora tapló, mint egy szegett kenyér. Érett volt, sötétbarna volt, erősen odanőtt a fa kérgéhez. — Jó lesz a rezieknek. Azok még nem láttak gyufát, csak nem tudom, acéljuk, kovájuk van-e, mert az nekem nincs. De taplójuk lesz. Fölacsarkodta magát a létra leg- fölső fokáról, fél karja biztosan ölelt körül egy oldalágat — másik kezében a kisbalaska —, de két bakancsa ide- oda lengett, kotorászta a vezórág kérgét, csakhogy sehol sem talált támasztékot. A gyerek azonnal látta, mi a baj. Édesapja azt a két-háram kifomadást kereste bakancsával, ami a régi ágak karimája volt — ezeket az ágakat még Fodor nagypapa vágta le valamikor —, régen begyógyult, körbenőtt, mohás sebek. „De édesapám bakancsa mikor talál támasztékot?” A gyerek beleköpött a markába. Aztán le is törölte mindjárt. Foltos kis ingét belegyűrte a klottgatyába. „Fölmegyék én szárazon is.” Fölmegyek édesapámhoz, mondta a gyerék, de hogyan? A létra jobb szélén kepeszkedett a magasba, a kalimpáló bakancsokhoz, egyenest az apja két talpa alá. Mit látott? A spiccvasak félholdjait sarkon-orrhegyen, meg a rácsos fejű, fényes szegeket — a Dávid suszter verte végig három hónapja az egy pár bakancson, és már hogyan megkoptok a szegek!... Minél gyorsabban fölfelé! Hívták az elfényesedett bakancssaegek, meg a lengő lábszárak, amint keresték a kapaszkodót. Istenem, hiszen ott van mind a két göcsört! A gyerek egyre följebb nyomakodott a létrán. Már nem Nagyfülű a taplógomba, nem. Délelőtt tizenegy árakor nincsen Nagyfülű. Csak ez a keserves kapaszkodás. Lehet, hogy lesz taplójuk a -rezieknék, de ha mégse, talán akkor is akad náluk öngyújtó. Vagy jár ott valami idegen. Egyre följebb. Elveszett a Nagyfülű legendája. Segítség kell az apámnak, viszeím. Elhagyta a létrát, meztéllába szorosan tapadt a fa kérgéhez. Föllátott a magas égig a diófa ágai között. Egy óriás bakancs lengett a homlokánál, jobb-bal irányba. Na még egyszer. Még egy kicsit magasabbra. Még egy kicsit. Elkapta a bakancsot és fölsegítette a göcsört peremére. Az apja észre sem vette, mert a bal bakancsával éppen akkor találta meg a másik forradást. Mindjárt följebb is húzódzfcodott. A gyerek mászhatott utána. Méreg és keserűség vitte föl a kérgen: dühös volt a késedelem miatt, azért a két pillanat miatt. Ha kevesebbet tétovázott volna a létra tövénél! Ha nem feledkezett volna rá a fényes bakancsszegefcre! Mindjárt csúszhatnék le a földig, de Szabó István: Iskola magasban ha már iibt járok! Majdnem arcukba ért az óriási tapló: csakugyan domború volt,, mint egy fél kenyér, de igen sötétbarna, mintha megégett volna a kemencében. Apja odanyújtotta néki a kisbalaska: — Talán mádbízhaitom. Próbáld meg. A gyerek körbemászta az ilyen-olyan ágakat, kereste talpával a legjobb H masztékot. Már fölülről látta az apja kalapját — poros volt a teteje, karimája: éppen ideje a fához verni. Na, most igazán beleköpött a jobb markába — és oda is ragadt a kisfejsze nyele. Karjában megmozdult az erő. — Csak éppen válaszd el — mondta az apja —, ne sebezd meg a fát. A gyerek odasuttyantott hármat-né- gyet a tapló köré, csak a kéregnek, de elég volt az is. Ráütött egyet a kisfejsze nyelével, szépen levált az egész kerekség. Nézték mind a ketten, fönn a magasból, hogyan ér földet a reziek reménysége. Szép kerekesen fordult kettőt-hánmat, aztán elfeküdt a fűben. E pillanatban odadermedtek a diófa sűrű ágai közé, jöttt a gyalogúton egy kerékpáros ember. Házukat, telküket gyalogút vette fél- hurokba; ezen az ösvényen isten tudja mióta járt-kelt a hegyközség népe. Fontos kis út volt a gyalogosoknak, de a bicikliseknek még kiválóbb: egyetlen zúgással leértek a zsidi útra. Az apa egy néma jellel a fához ragasztotta a fiát, intett neki. hogy egy szót se, azitán elkiáltotta magát, vékony asszonyhangon: — Lajcsi! Megint nem zártad be a konyhaajtót! A biciklikoirmány jobbra vágódott, aztán balra. Megint jobbra. Tüske Lajcsi idegzete nem viselte el a villám- csapást — pedig szája sarkából igen hegyesen állt kifelé a fél cigaretta. Csak egy újabb rikoltás kellett: — Lajcsi! Tüske Lajost a kontrafék dobta ki a nyeregből. Féloldalt röppent a partoldal füvébe, félig előre. A gyerek úgy látta fönn a magasból, hogy nagy borulásában Lajos bácsi két lábaszára tovább biciklizik a földön. Hajtja a pedáit. Fölugrott a fűből Tüske Lajos és a biciklije után nézett. Siethetett, mert még arra sem gondolt, hogy fölfelé nézzen. Saját két lábán tántorgott föl a partról, egyenest a kerékpárjához. Fölrántotta, mint egy rossz cigánylovait, pördített rajta, és nyeregbe szállt. Elindult vissza, hazafelé, föl a dombnak. Oda, ahol laknak, hogy bezárja a konyhaajtót. A gyerek csak nézte az ágak közül, amint Lajos bácsi tiszta erővel tiporja fölfelé a biciklit. Hegybíróók háza mellett, széles háta jobbra-ballra dől. De azt már nem láthatta, hogy a kialudt fél cigaretta odaragadt a szája sarkába. Az apa így szólt: — Látod, némelyik ember hogyan fél a feleségétől? Pedig a Lajos bátyád is jól kilátszik a karók közül. Aztán mégis! Jobb bakancsával kotorászta a létra legfelső fokát. — Most azt se tudja, megint elindul- jon-e vagy otthon maradjon. Csak néz- gelődhet. De hát aki ilyen, az csak nézgelődjék. Ereszkedtek lefelé, a fa derekán; az apa egyszer csak megállt. — Lajcsi! Itasd meg a lovadat! — üvöltötte, föl a hegynek. Aztán visszakacsintott a gyereknek. — Most megint nézgelődhet. Te följebb vagy, nem látod, mit csinál? — Néz errefelé. — Erősen néz? — Mintha várna valakit. — Hát persze, se lova, se... De a Lajos bátyád jó, dolgos családból való. Tanuld meg. örült volna egy beszélgetésnek, megkínáltam volna. Tisztességes család. De ilyen lóról még köszönni se lehet! Nem csodálom! — Lecsússzunk? — kérdezte a gyerek. Meztélláb, klottgatyásan rágadt a fa kérgéhez, óriási durva testet ölelt a két karja. — Mert én... — Félbemaradt a mondat, mert az apja bakancsai most keresték lefelé a létra fokait, tapogatták az erős támasztékot. A gyerek? Elfelejtette a kisbalaskát, aztán a maga útján, egyenest le a diófa törzsén, csúszott le a mélységbe; tenyere-talpa hozzáragadt az öreg kéreghez. Csakhogy a bőr szinte füstölögni kezdett a markán-talpán, mire földet ért; — nézte, hogy az apja milyen szépen ereszkedik le a létrán. Jönnek lefelé a megvasalt bakancsok — Dávid úr fényes vasalásai. Találkoztak lenn, a létra tövénél. A gyerek már föl akarta segíteni az apja vállára a létrát. — Hát mit gondolsz te? — mondta az apa. — Mi lesz a reziekkel? És a taplógombára intett, oda a fa tövébe. A fejetlen ember fülére, — Mi lenne, ha most meg fölszegeznénk egy másik fára? Hadd száradjon. Szaladj be egypór közepes szegért. Meg kalapácsért. gyerek szeme fölemelkedett a csodálattól. Fönn a magasban huncut-kék szemek mosolyogtak — istenem, de ritkán látta ilyennek az apja tekintetét. Aztán fáradt-formán meg görbült, szőke bajúsza is mintha ... De az éppen olyan volt. mint régen. Űjira elfogta a véghe- tetlen bizalom. És szerette volna megint a bakancsát megkerülni. Bakancsát, cejignadnágját, és egyre szűkülő körbe zárni a látható istenséget. Villányi László: Vonat A fűtő Lapátol szenet unottan Catullus, és fordítja fejét az állomásra. a lányt jönni reméli, s mezítlen bőrén érzi is, hogy csókkal fakasztott •veríték vegyül áldott kedvesének forró nedveivel. Hiába néz, már indítják vonatát; kiköpve szénport, földhöz csapja a szívlapátot: „mozdonyt fűtöttem, de megint nem Lesbiának..’ Szürkebarát Ez nem pancsolt palackos, itt ám a bor, igyunk, súg i nevetve, és felém is nyújt demizsont: ki mondja magát Anakreonnak. Kirándulók Mártja ujját éjt takaró üvegnek pára-táblájába, ölelő rímek rózsa-lázát így magyarázva: Sappheo a nevelőnő, és betűk mögötti sötétre lesnek lányok összebújva, amíg a legszebb: lábamat szorítja magához, érzek tavaszi szellőt. Keresztúry Dezső: Idős néni Nehéz évek vájta önmagának árnya, húzza kicsiny kocsiját az az idős néni, csak az ösvényt nézi termékeny mezőkön át. Otthon vén ház várja, vára, palotája, népe patyolat libák, kerítése bokrok, asztalára csokrot csak az emlék keze ád. Mintha élő szobra jellé magasodna, csupa szépség, csupa vád. (Keresztúry Dezső: Így éltem. Magvető) Lakatos Menyhárt: Furcsa história kis, alacsony termetű Kakunda nem tartozott a legszebb lányok közé, valahogy mégis neki volt a legtöbb csodálója. Sok szóbeszédre, sok irigy vitára adott alkalmat, de ha megrakott batyujával ellépkedett a jobb sorsra áhítozók csoportja előtt, mindig rajta feledték a szemüket. Kakunda ügyességét, vagy ahogy a telepi cigányok mondták: hárnyékságát," hét falu ellen is megcsodálták. Sokan kétségbevonták a tisztességét, de azt vitatkozás nélkül elismerték, hogy amíg mások azon töprengenek, ho- vá-merre tegyék a fejüket, addig a kis Kakunda tér-for- dul, és mindig úgy megy haza, mint akinek valahol egy kifogyhatatlan éléskamrája van. Egyszóval olyannak nézték, hogy aki őhozzá köti a lovát, annak nem esik porba a kenyere. Büszke is volt Zoga a lányára, úgy járt-kelt a cigánysoron, mint a falusi biró. Ami igaz, az igaz, módjában állt. Két tőről-metszett lipicai kanca ott ropogtatott a putri végénél, olyan dorozsmai szekérhez kötözve, amilyen az igazi bírónak sem volt. Így aztán nem csoda, ha a többit megölte az irigység, hisz némelyiknek felkopott az álla az éhségtől. Zoga meg a ba- júszát is zsírral kente. No, menne már férjhez a lánya! óhajtották. Majd lejjebb adja ő is a nagy büszkeségét. És mintha az irigyeknek akarna kedvezni a szerencse, Zogáékhoz kérő érkezett. Hűűű az áldóját! örvendeztek a cigányok. Nemsokára nagykanállal eszünk! Aztán híva-hivatlanul ott tébláboltak a Zoga kunyhója körül, senki nem akart lemaradni a vásári ceremóniáról. Kakunda irulva-pirulva végigmérte a legényt, majd ott hagyta a lánykérőt, mert a régi szokások úgy tartották rendjét, hogy a lány tartsa magát távol, amíg az egyezség létre jön. Bár mindenki tudta, hogy nem a véletlen hozta lánykérőbe kancsal Nuszit. Zoga vásárokat járó ember volt, kevés valamirevaló cigány akadt a környéken, akinek ne tudná, hányadán áll a bugyellárisa. A Nuszi apjával együtt gyerekeskedett, együtt legénykedtek, aztán barátok maradtak akkor is, amikor kit-kit a maga gondjával, bajával más irányba fújt a szél. A régebbiek úgy beszélték, hogy szegről-végről rokonok lennének, no de három falu ellenében már jó távolinak számít. Aztán az is örök rejtély maradt, hogy Zoga honnan vette ezt a lányt, hisz a cigányok emlékezete szerint soha nem nősült meg. ajnos, ebben a világban a kis vagy nagy dolgok mindig olyan furán keverednek egymással, hogy a szétválasztásukat meg sem próbálták. Kancsal Nuszi is úgy volt vele, ha jó a csirke, nem számít, mi költötte, tyúk vagy kappan, az a fontos, hogy jól kaparjon és éljen meg a szemétdombon is. Hát ebből a szempontból a kis Kakundát nem kellett félteni. De a kancsal fiú sem látszott alább- valónak. Fényes, hosszúszárú csizma feszült a lábán, aztán a lovában csak az irigy talált volna hibát, mert jó fogakkal, ép lábakkal rendelkezett. Igaz, hogy Puszáló nem ezt a lovat ígérte a fia lakodalmára; no de nem kellett félteni Zogát, hogy bordában hagyja a vásznat. — Na, ecsém — kérdezte —, hát aztán mit tudsz adni a lányomért? — Lássuk előbb a medvét! — nézett Kakunda után kancsal Nuszi, majd illemtudób- ban Zoga felé fordult. — Megkövetlek, bátyám, de nem akarok zsákbamacskát venni. — Nagyon jól feleltél, fiam — ismerte el Zoga a bölcs választ. A cigányok nem figyeltek Zoga bólogatására, tudták, hogy rég megkötötte Nuszi apjával a vásárt, és most minden azon múlik, hogy a bandzsa fiúnak mennyire tetszik a lány. Nuszi a pilekalap alól figyelte Kakunda mozdulatait, míg mögötte feszült várakozással pihegtek a cigányok. Az sem volt titok előttük, hogy Puszáló nem fizetségnek, hanem csaléteknek küldte a lovat. Zoga idegesen húzgálta a bajuszát, de igyekezett talpig Decsületes maradni, inkább a szerencsére bízva lánya férj- hezmenését, mintsem kitegye magát a cigányok szájának, hisz nem lovat árultak, hanem lányt. Kakunda megkötve Nuszi lovát az udvar hátulján búsuló fűzfához, az istállóvégtől felnyalábolt egy öl száraz szénát, majd bőségesen meglocsolta vízzel és a ló elé tette. Varga Hajdú István: Grafika
