Szolnok Megyei Néplap, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
1979. május 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 , ÄS * négyes villamos A ott veszA tegel két M I megálló # % között, és eltorla: szolja a * Bercsényi utcából a Baranyai térrevezető keresztutat. Üres. Nagy tömeg járókelő — bámészkodnak. — Mi történt? —i Elütött egy biciklistát, a fiú a kerekek alá esett. Valahogy olyan hihetetlen az egész. A villanyos éleje jó tíz—(húsz méterre van az átjárótól — ilyen messzire sodorta volna a gyereket? Nem látszik semmi. Emberek hajolgatnak a kocsi mellett, megpróbálnak alája nézni. Egy fehér hajú öregasszony négykézláb bámul befelé. A hatodik emeletről egyenest a villanyosra látni. Mentőautó érkezik, szirénázva. Az orvos is benéz a villanyos alá, azután visszaül a kocsiba — belebeszél a mikrofonba. Tűzoltók, rendőrautók, vad lótás-futás, valamit beraknak a villanyos széle alá, a kocsi emelkedik, leszedik a lökhárítókat, a a többi tűzoltó kötelet feszít a kocsi köré, kitessékelik a bámészkodókat. Most már elég magasan van a kocsi, az egyik tűzoltó fürgén alája mászik, azután a másik, a harmadik ... Előjönnek, és most valahogy lelassul az egész. Szóltak valakinek valamit? Nem látni. Megszüntetik a kordont, és szép lassan tekerik föl a kötelet valami bonyolult minta szerint. Idősebb nő tör át a bámészkodók között. Hisztériás kíváncsiskodó? A haja - ősz, vagy inkább fehér, ujjatlan nyári otthonkát visel, furcsa, esetlen mozdulatokkal igyekszik a villanyoshoz, a két kezével a fejét szorítja — maga az eleven kétségbeesés! Anya? Talán inkább nagyanya. De hát miért nem mondják meg neki, hogy vaklárma volt az egész, nem is történt semmi? Nem mondják! Két férfi megfogja a vállát, és a mentőautó felé vezeti, az asszony összeroskadt, a válla meggömyedt, a melle behorpadt, a két karja mereven lóg az oldalán, hagyja, Rayman Katalin: Baleset hogy vezessék, csak néha vet egy rémült pillantást jobbra? balra? a villanyos felé? Lenyomják egy hordágyra, betolják a mentőautóba, a fehér köpenyes orvos beszáll — az autó elindul! És a gyerek? Mi van a gyerekkel ? Már négy rendőrautó áll itt, és senki sem siet. A rendőrök jegyezgetnek, az a kék ruhás férfi ott biztosan a kocsivezető, a piros pulóveres kisfiú meg a tanú. Fényképeznek innen-onnan, a kocsi elejét nézegetik — horpadást, foltokat keresnek? —, centiméterszalagokat feszítenek ki. És a gyerek? Mikor fogják már kivenni a kerekek közül? Nagy, szürke, zárt teherautó. Ez hozza az emelőket, amelyek majd fölemelik a kocsit? Szürke ruhás férfiak szállnak le, kinyitják a hátsó ajtókat, és egy hosszúkás, szürke ládát húznak elő. Átviszik a villanyos túlsó oldalára, leteszik a fűre. nem látni, mit csinálnak. A bámészkodók tömege megborzong, mint a búza, ha végigfut felette a szél, előrenyomulnának, a rendőrök visszatartják őket — és a villanyos megindul, hátrafelé! És a sínek között semmi, és senki! De a szürke ruhás emberek nagy papírokat vesznek a kezükbe, és azokon keresztül megfognak valamit, valakit, és kiemelik a fű közül. Vékony fiútest csuklik-nyaklik a kezük között, lógó lábak, lógó karok, a fejét nem látni. Rövid ujjú piszkosfehér trikóing, valami furcsa, papucsféle cipő — de hát ki tudja, milyen volt mindez egy órával ezelőtt. Vidéki fiú, akit a nagymamája megajándékozott egy ^biciklivel, és nem volt hozzászokva a fővárosi közlekedéshez? Talán így. volt, talán egészen másképp. És ha ez az asz- szony a nagymama, hogy fog ezentúl a szülők szemébe nézni? És a kocsivezető mit álmodik ma éjszaka? A szürke autó elindul, és eltűnnek a rendőrkocsik is. öt perc múlva megindul a forgalom, és aki tíz perc múlva jön erre, nem is sejti már, hogy egy kisfiú, a szülei, a nagyanyja, a kocsivezető ... Egy nagy, sötét folt két talpfa között, és a sínek mellett, az aszott fűcsomókon egy vadonatúj, fényes bicikli. A rúdja mintha egy kissé ei volna görbülve. Szánté Péter: Vonatok és Máriák z öthuszonhetes tolasson a külső „B” vágányra! — A fénylő, holdsárga óra huszonkettő harmincat mutatott, az állomás kinézete alapján fél évszázados késéssel. Igaz viszont, hogy valóban fél tizenegy múlt egy perccel. A mozdonyok fehér, csillogó vízpáráját pöfögve törte át a szürke koromfüst. Ilyenkor remizbe tolatnak a pompázatos dízelek, s előkerülnek a nagy, lomha gőzmozdonyok. Aid éjszaka utazik, annak jó ez is. A gőz sistergett. Valaki kalapálta a kerekeket, úgy szólt mint egy bim-bam csengő. Üjra a megafon. Az emberi hang megrezegteti a membránt, a rezgés végigfut a drótokon, aztán túloldalt megszólal a géphang. Már csak a fémlap rezeg, különböző kilengéssel., Nehéz eldönteni, melyik emberibb : ez, vagy az álmos szolgálatos unott szövege: — Az öthuszonhetes tolasson már a külső „B” vágányra ! — Hát kedves Máriám, én most elmegyek — szólt a Bácsi. — Tudod, a munka. Kell az erő, a pihenés. Utazz jól, kérlek szépen. A kezedet csókolom, kérlek szépen. És megcsókolta az arcát. A Bácsi micisapkát viselt, s alatta akkora orrot, hogy melegházi uborkának is bevált volna. Ez az orr azonban nem zöld, hanem szederjes színű volt. — Vigyázz Marikára! — mondta az anya, és arcán a kezdődő ráncok elmozdultak. — És ne csak ilyenkor légy kedves hozzá. — Máriám, hogy mondhatsz ilyet! Igazán te is tudod, kérlek szépen, hogy a mi családunkban sosincs egy hangos szó — üvöltötte a Bácsi. — Persze anélkül nincs, kérlek szépen, hogy az ember néha ne legyen mérges, ugyebár. Megmondtam a kislányodnak: a barátnőit, meg a fiúkat nem hozhatja föl. Az meg igazán természetes, hogy hetente egyszer van fürdés. Mi is csak szombaton für- dünk. Az asszony bólintott. Ismerte a bátyját, de még mindig ez volt az olcsóbbik megoldás. Az olcsóbbik pokol. A Bácsi, meg a kínai selyempongyolás felesége a svéd mixelőgéppel. — Nem tudom, mikor jövök újra. Nehéz már nekem a vonatozás. — Ugyan Mária, hisz ez a legszebb kor, a második virulásod — nevetett a Bácsi harsányan, göcögősen. — Biztos valami legény van a dologban! Ki tudja, mit csinálsz te Nagykanizsán? Látszott, hogy a pokolba kívánja őket, idegesen topogott a mehetnéktől. — Jojcakát — mondta, aztán hangosabban. — Mék aludni. Félútról visszaszólt: — Marikám, aztán siess haza, nem bertákolhatlak hajnalig, holnap megint vár a munka. Mind a ketten tudták, hogy a Vak egérbe indul, várják a haverok, azért siet. Sokáig jöttek, míg ideértek. A vonat egészen kint állt meg. Ütközben csend volt, az épület zaja sem hallatszott idáig. Nagy. barna vagonok siklottak puhán. Néha összekoccantak, ilyenkor csattant az ütköző, majd remegés futott végig a soron. Olyan volt az állomás, mint a vattába csomagolt karácsonyi díszek. Föl lehetne aggatni a MÁV karácsonyfájára. — Marikám, haza kell menned — mondta Mária, és megsimogatta a lány arcát. — Anyu, csak pár percig hadd maradjak! Nézte a lányát. Nagyon hasonlított hozzá. — Tudod, hogy nem bánom, de minek? A vonat akkor is elmegy, ha nem ácsorogsz itt. Marika hangja megkeményedett: — Nem a vonat miatt akarók maradni! A csendbe újabb vagonok csattantak bele. Egy kései részeg ment át a hídon, léptei kopogtak a deszkán. Halkan énekelt valamit, halkan és borzasztó hamisan. — Tudom, nehéz a Bácsival ... — Nem anyu, igazán. Hisz szívességből teszi... Igazán annyi mindent szerettem volna elmondani neked! — Hát beszélj, kislányom! Hallgattak, fogták egymás kezét. — A fiúkkal hogy állsz? Marika arcán kis mosoly szaladt át: — Az a baj, hogy állok. — A múltkor írtál valamilyen Feriről. — Ó, az a múltkor már egy éve volt! — De hát azért kell valaki — nézett rá Mária'. —Talán más lenne ... Ha apád él ne.. Elrobogott egy vonat, nagy sárga ablakai egymás után villantak fel előttünk, mint valami öreg mozifilmen. A szerelvény végére csatolt mozdony ablakán egy olajosarcú figura könyökölt ki, a vajaskenyér utolsó- morzsáit gyűrte le. A kezében levő összegyűrt szalvétával megcélozta a sín mellett baktató kopasz vasutast, de nem talált. — Figyelem, figyelem — mókázott Mária. — A második vágány mellett tessék vigyázni, a második vágány . mellett vonat hálád! Emlékszel még? ... Meg árra, hogy: figyelem, figyelem, szolgálati közlemény. Józsi, keres a feleséged! • — Anyu, ne menj el! — Rám hasonlítasz. Sajnos. Emlékszem, mikor kicsi voltál, mindig sírtál, ha valakit kikísértünk az állomásra. El akartál menni vele, legalább az első megállóig. Egy postás gyalogolt el mellettük nagy csomaggal. Arról énekelt, hogy régi mániája végighasalni a Stefánián. Lába alatt ropogott a sóder, megbotlott, csúnyán káromkodott. — Anyu — súgta Marika —, olyan sokat szeretnék beszélni veled. — Kislányom — mondta' Mária —, ne síij! Hamarosan eljövök, s meglátod, akkor tovább maradok. Ha meg befejezed az egyetemet, úgyis hazajössz ... A mozdony rövidet sipított, s váratlanul elindult. Korán van, villant át az asszonyon, el sem búcsúztunk. Szegény Marika. Marika a peronon kísérte a vonatot. A szerelvény lassan döcög, míg be nem ér az állomásra, majd csak ott gyorsít. Addig lehet mellette jönni, integetni. A kislány óvatosan lépkedett a sínek mellett, kezét félszegen tartotta. és kicsit mosolygott. — Marikám, kislányom — suttogta Mária. A szavak kerek ködfoltot festettek az üvegre. Marika nem hallotta őket, csak azt látta, hogy az anyja mond valamit. A vonat hirtelen felgyorsult, Mária az ablakhoz kapott, hogy lehúzza. A kopasz felmordult: — Ne nyissa ki, árt az asztmámnak! — A... kislányom — mondta, aztán csendesen leült az elvásott bőrülésre. szerelvény már kint járt a nyílt pályán, alig látszott. Marika elindult, leszegte fejét, bámulta a nagydarab kavicsokat. A vonat messziről, diadalmasan Rittyentett egyet: ty-tuuu. A megafon is újra reccsent, Marika azonban már messze járt. Csak a rekedt orrhangot hallotta értelem nélkül: jou- jou-jou jou-jou. © cigányok meglepődve egymásra néztek, mint akik ördögöt látnak. Csak Zoga szája húzódott mosolyra. Előbb Kancsal Nuszira nézett, aki elégedetten bámult Kukan- dára, majd haragot színlelve részólt a lányára. — Miért pocsékolod a vizet, Kakundám, nem tudod, hogy messze, van a kút? — No akkor fojtsam meg a cigányember lovát, hé? — förmedt az apjára. — Hát nem látod, hogy meg van benne állítva a keh? Bizony, nagyon sokan nem látták, csak akkor, amikor Kakunda torkon ragadta a lovat és köhögésre kényszerítette. — Na, Nuszi — bólogatott elismerően a vén csipás Jankó —, jó helyre teszed a gatyádat. Nagyon messze földeket kellene bejárnod, amíg ennek párjára találnál. Nuszi mosolygott, aztán mellénye zsebéből kiemelte hatalmas, harmonikaszerű bu- gyellárisát, előkotorta a ló pakszusát, meglobogtatta, hogy mindenki lássa, és átnyújtotta Zogának. — Megvettem a lányodat. Vidd ezt a bogót a vásárra és az árából vegyél húst, bort! Hadd tudják meg a cigányok — mutatott maga köré —, hogy nem akárki vette el a lányodat. Kakunda nem akarta magát másnak tüntetni, tudta, hogy a huncutságot a vak is meglátja, hát akkor hogyne látná meg Nuszi! Nagyon sokan csapták Kakundának a szelet, de olyan igazán egyik sem tetszett neki, mint a kancsal legény. — Ez igen — dicsérte az apja ízlését. — Asszony legyen a talpán, aki ennek a szeméből kinézi, hogy mire gondol. Zoga kétszeresen boldog volt, egyszer, mert busás árat remélt a lányáért, másodszor, hogy Kakundának is kedvére választott. így aztán igyekezett mielőbb túladni a kehe- sen. Szép, nyárias ősz volt, a szorgalmasabb gazdáknál már megforrtak a borok, és a megbízhatóbb cigányok részére hitelben is áruba vetették a csigért (csigér = kisajtolt szőlő, cukorerjesztésű bor utánzata). Jó lakodalom ígérkezett. Zoga két borjút vágatott és a pacalját azonnyom- ban kondérba vetették. Korán reggel finom paprikás'il- lat árasztotta el a telepet, ami kimozdította vackából a félholtat is. Aztán ki-ki a maga módján igyekezett ünneplő formát ölteni, nehogy szégyent valljanak a vendégségbe érkező idegenek előtt. Mert volt még eladólány bőven. Gyorsan elröppent a délelőtt és vele együtt a bú, a gond, helyében égig csapott a jókedv. Színes szalagokkal felcicomázott lovasfutárok hozták a hírt, hogy a falun túl' már látni lehet a vőlegény tarka kendőkkel díszített vendégseregét. Kakunda izgult, de egy-egy kedves mosollyal igyekezett megajándékozni azokat is, akikről szemmel láthatóan lerítt az irigység. Jöttek-mentek a lovas legények, hozták a hírt, hogy két táltosnak beillő sötétpej kanca üget kancsal Nuszi lova mellett, felbokrétázva, felszalagozva, ami nem más, mint a menyasszony ára. Zoga eddig sem búsult a lánya miatt, de a hír hallatán sokszorosára nőtt kedvvel, sót, kenyeret rendelt, a zenészeket kiparancsolta a telep szélére, aztán poharat, pálinkás üveget fogva a kezében, csendre intette saját népét. Kakunda a sóval, kenyérrel kezében kilépett a tömeg elé, pirult, mint minden lány, aki az álmait teljesülni látja, de türelmesen várt, amíg a násznép hangos zeneszó mellett, díszes, pántlikás fogataival berobogott a telepre. Nuszi megállította a csapatát, szigorú tekintettel megvárta, amíg mindenki elcsendesül, aztán féken tartva a lovát, lassú lépésekkel Ka- kundához közelített, majd mint kit lovastól a földbe cö- vekelnek, megállt a lány előtt. — Nos, hát eljöttem érted — húzta ki magát a ló hátán —, jó pénzt, jó paripákat kínálva apádnak, amiért felnevelt. És ha nincs ellenedre, magamhoz fogadlak, hogy férjed és védelmeződ legyek, amíg hűségedben nem csalódtam. — Szerencse kísérjen, amerre jársz, amerre kelsz, Nuszi! — mondta Kakunda, földre szegezve tekintetét. — Hűségemnek majd te légy a bírája, mert nagy örömet szereztél szívemnek. Nem utasítom el az ajánlatod, hisz magam is vágyom rá. És ha szavaid úgy igazak, ahogyan mondtad, a só és a kenyér áldásával átnyújtom neked a szívem békéjét is, soha nem lázadó alázatát. Kakunda lábujjhegyre pipiskédéit, Nuszi felé emelte a sót, kenyeret. Hangos tapssal, hegedűreszeléssel jutalmazták a szép szavakat. A lány arcát pirosra csípte az öröm, úgy állt a kör közepén, mint’ a pálmát tartó angyal. Nuszi keményen, egyenes derékkal ült a lován, megvárva, míg mindenki elcsendesül. Aztán tekintetét a lányra vetette, majd mosolyogva megszólalt: — Soha nem hagylak el, Kakundám — nyúlt a kenyér után lassú mozdulattal. Ám a sors nem mindig békéi meg az emberek akaratával, gonoszul belevájja ujját az életükbe, és nincs szavunk, mert ha ő akarja, hegyek nőnek a pusztán, vagy elmerülnek a tengerekben. Ahogy Nuszi megérintette a kenyeret, a pipiskedő kis Kakunda véletlenül akkorát durrantott, hogy a kancsal Nuszi lova lehúzott füllel rúgásra emelte a lábát. A körülöttük álló cigányokban szinte megállt az élet. Kitágult orrlyukkal be- lészagoltak a levegőbe, csak akkor ocsúdtak fel dermedtségükből, amikor a lány ke- ■ zéből kihullott a só és a kenyér. Tekintetüket a földre erőszakolták, fogaikat ajkúidba vésték, hogy se szem, se száj ne tanúskodjon a fülnek. Hallgattak, olyan lett a nemrég dorbézoló tömeg, mint ahonnan a vihar elsepert minden életet. Kakunda porig megalázot- tan állt, földbe gyökerezve, még mindig Nuszin tartva ijedt tekintetét, aki dühös mozdulatokkal letépte lovairól a tarka kendőket, megfordítva vendégseregét, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után, elrobogtak. A cigányok egymásra néztek, majd Zogára, aki a putrija falához támaszkodott, szájára emelte a pálinkás bütyköst, nyelte az erős szilvapálinkát, amíg ki nem hullott a kezéből, aztán összerogyott. Némán magukba merülve szétszéledtek a putrik között. Kakunda még ott állt, csak duzzadt keblein látszott az élet. Aztán keserű mosollyal arcán elindult a kunyhójuk ■■RHHnnnmHl felé. Eszelősen rámeredt a gőzölgő kondérokra, fát dobott a hamvadó tűzre, majd felemelt a húsvágó tönkről egy hatalmas disznóölő kést, arcán kárörvendő mosollyal sziszegni kezdett a foga között. — No, ha te elhúztad az én lakodalmi nótám, én is elhúzom a tied! Lekucorodott a tűz mellé, földhöz támasztva a kés nyelét, lassan, minden jajszó és sziszegés nélkül ráereszkedett. Késő este vették észre Ka- - kunda bosszúját, amikor már rég nem volt benne élet. Éjféltájt lehetett, amikor Zoga kábultan ébredve bement a putriba, azt hitte, hogy még mindig áll a lakodalom. — Hol van, Kakunda? — követelte botladozó nyelvvel. © cigányok csendre intve odavezették a putri közepén kiterített, vértelen lány teteméhez. Bámulta egy darabig, amíg a komor bólogatások megérttették vele a történteket, majd kiomló könnyei rálatt ugyanaz a mosoly jelent meg, mint amikor eladta Kakun- dát. — Uram! — fohászkodott összekulcsolt kezekkel. — Köszönöm neked, hogy megmentetted lányomat az örök gyalázattól. Összeállította: őri Zoltánná Szenti Ernő: Házak
