Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
1979. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Rudolf Pribis: Győzelem (a Dolny Kubin-i emlékmű részlete) Az öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátolgató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltözködött. Viseltes nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma. A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb, nem bírta megállni,' hogy évődve oda ne szóljon: — Papa, nem jönne segíteni? Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát? A munkás nem erre a feleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, dehát az erőt kitől kapja?... Azt nem tudunk vételezni, bátyám. — No, tudom én. azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg már az én dolgom. ,— Csak tréfált a Béla —• szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre. öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik. — Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem... Pedig nem szeretem én ezt nézni... nem szoktam én az ilyesmihez... Nem- voltam én soha olyan ember, nekem elhihetiik.. Na, hol van már az a lapát! Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett. Faluról való volt mind a kettő. Megértették. — Ott jöjjön be, azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt? Az öreg csak bólintott. Végigsimította vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta jó erősen, és beleszalajtotta a földbe. — Jó szaga van ennek — mondta, és nagy,ívben dobta fel oldalra. — Tavaszi szaga. Meg jó is ez a föld. Zsíros, jól táplált. Megterem ebben akármi. — Papa! — Egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. :— Hol a csudába van már? Hallja! Jöj-. jön fel ebédelni! Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csak miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangon visszaszólt. — Ne kiabálj te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom van! Majd; megyek, ha fájront lesz! No nézzék már — fordult megbotránkozva a többiekhez —, a menyem képes lenne. hazaráncigálni a munkából. Hát ki hallott már ilyet...! Az emberek nevettek, és ahogy , az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Könnyebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt. otyek komótosan dolgozik, a jó szakmunkások tudásával, de a mozgása nagyon a középszerűeké, akik nem érzik a szerszámot vagy az anyagot teljesen, akikben kicsike görcs van állandóan: a mi lesz, ha elrontom. De nem csak a munkája, az egész élete ilyen. Ezt érzi a kocsmában, az első üveg sör után, a buszon hazafelé utazva, ha valakivel beszédbe elegyedik. Inkább csak hallgat, fél, hogy hülyeséget mond és kinevetik. Ezért inkább, ha megszólal, problémákról beszél, kitalál hibákat a háztartási gépekre, 'de legtöbbször a permetezőre. A brigád ezüstérmes lett a vállalati versenyben. Az ünnepély után megbeszélték, hogy egy görbe estét csinálnak. Sokáig vívódott, hogy elmenjen-e, végül úgy döntött az utolsó pillanatban, hogy nem megy el. Amikor elment a busz, amelyikkel időben beért volna, megbánta döntését, hiszen ä kollégák szeretik őt, bár később ezt megkérdőjelezte magában, de haragudni nem haragszanak, mert nem bántják, nem is ugratják. Egy teríték üresen maradt. Hiányzik valaki, és nem tudnak rájönni, hogy ki. A brigádnaplót is magukkal vitték, sokan a sörös poharat akarták rányomni minden áron a közös program pecsétjeként. Végül az étlapot csatolták igazolásként a naplóba. Szavazással a névsorolvasás mellett döntöttek. A brigádvezető felolvasta a névsort. Míg a Potyek nevéhez nem értek, nem is gondoltak rá. — Mindig kihúz. — Zárjuk ki! — Milyen ember az ilyen? — kiabáltak többen, míg a Varga IX. leintette a többieket. — Több jut nekünk, mit vagytok oda! — Biztosan valami dolga lett — állt pártjára Nagy VIII. Potyek az ágyban sem nyugodott meg. Akkorákat sóhajtott, hogy az asszony nem tudott elaludni. — Beteg vagy? — Én? Miért lennék beteg? — Akkorákat sóhajtozol, félek, ránk szakad a mennyezet. — Azon gondolkozom, hogy mit fognak mondani. .. — Mafla ember vagy. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy hogyan szedted össze magad, mikor 1 megkérted a szüleimtől a kezem? El sem tudtam képzelni, hogy valaha is a feleséged leszek. Farkas Ilona: Valaki hiányzik Hiányzott belőled az a pici erőszakosság, ami a fiút a lányok szemében férfivá teszi. Szerencsére a gyerekek nem örökölték ezt a tutyi-mutyi természetedet. — Szeretem a békességet. — Nem gondolod, hogy a te nagy nyugalmad — gyávaság? — Nem bántok senkit. — De néha lehetnének elképzeléseid, amit mindenen keresztül meg kellene valósítanod, még akkor is, ha nem túl lényegesek. — Jókor mondod — emeli fel kissé á Jiangját. — Elégedett vagy te egyáltalán? — Igen* azt hiszem. — Nem ismerem a kollégáidat, nincsenek barátaid, szeretőd sem volt... — Nem lényeges az egész. — Lenézed az életet. — Mindenünk van, mit akarsz? — Semmit — mondja az asszony lemondóan, és a fal felé fordul. Tisztában van vele, hogy tizenhét évi házasság után, nagyon későn mondta el ezeket a dolgokat. Potyek óracsörgés előtt öt perccel felébredt. Egész doboz altatót beszedhetne, akkor is felébredne időben, mert belehalna a szégyenbe, ha egyszer elkésne. Ilyen egyszerűen meg sem történhet. Pillanatok alatt magára kapkodta Összeállította: Őri Zoltánná a ruháit, kolbászt és kenyeret rakott a táskájába, és már rohant is a buszmegállóba. Mindig álmodik éjjel, és soha nem felejti el. Egész nap a gép mellett ezeken az álmokon rágódik. Kicsit hisz is bennük. Álmában megmondja mindenkinek a magáét, fiatal lányokat csábít el, néha disznókkal is álmodik, ami az öregek szerint nem jó. De nagyon sokszor fuldoklik piszkos pocsolyákban, ilyenkor tehetetlen, majd belefullad, nagyon fáradtan ébred az ilyen éjszakák után. Még soha nem mondta el az' álmát. Nem tudná elviselni, ha kinevetnék. Még az asszony nevetése is bántaná. Néha a saját tehetetlensége annyira kínozza, hogy öngyilkosságra gondol. Nagyot sétál, eltéríti gondolatait magáról, és kis idő múlva megnyugodva hazafelé indul. % Potyek hétfőn még szürkébb és halkabb volt, mint máskor. Félt az emberek szemébe nézni, de belül örült, hogy azok jól érezték magukat. Nagyon fülelt. Néha furcsa beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Visszhangzott az egész csarnok néha-néha a kollégák nevetésétől. Mindig azt hitte, hogy őt nevetik. Pedig csak a Kovács XX. Jóskát ugratják, aki sztriptizt akart játszani az étteremben úgy berúgott. Potyekon végigszaladt a hideg, mikor megtudta, hogy mi mindent csináltak. Szinte örült, hogy nem volt velük. Neki soha nem tudja megmagyarázni senki, hogy miért iszik valaki annyit, hogy utána ki kelljen hánynia az egészet. Egy pillanatra megmerevedett, mikor megállt mellette a brigádvezető. Ügy gondolta néhány perccel előbb, hogy valamit hazudni fog, ha megkérdezik, miért maradt távol. Ez számadás, úgy gondolta, mindenképpen meg kell magyarázni, mert nem szeretné, ha kiutálnák. Legfeljebb betegnek mondja valamelyik családtagját. De kit? Babonás. A gyerekeket semmiképpen nem mondhatja. A feleségét sem, mert akkor mi lesz vele. ha valóban beteg lesz? Mire feltekintett, senki nem volt mellette. Talán csak képzelte... De nem. A gépaszitalon egy boríték. Keze remegett, visszahúzta. Eszébe jutott, hátha figyelik. Kíváncsiságának ellenállni nem tudott. otyek arcán két hatalmas könnycsepp gurult le. Nem bírta tartani, nem akarta, hogy kijöjjenek. A borítékból kihullott a pénz. Most először eszébe jutott a pillanat, amikor megkérte a felesége kezét, össze kéne szedni magát ugyanúgy. Kézfejével megtörölte a szemét és eldobta a borítékot, KISS ISTVÁN: MUNKASTR6N Apáti Miklós: Eav mondat a munkáról hogy ama léha bárányfelhőnyáj is bebizonyítja önmagáról, hogy ő is munka, hogy a léhaság végképp belénk- költözött, hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk: • mi a munka és mi a bárányfelhő, hogy megfogalmazzuk: az marad magára mindig, aki dolgozik, holott egyedül dolgozni lehetetlen, a kalapács tételezi a szöget, a szög a deszkát, a deszka a fűrészt, a fűrész a fát, a fa az erdőt, s lám újra együtt vagyunk — erdőnyi létünk hová is lombosulna, ha csak az ágy, ha csak a füst, ha csak a pára mondhatja önmagát, s a munka hallgat, dolgozik. Kitakarózunk, betakarózunk, beszélünk össze-vissza arról, hogy mi a munka, egy szóval takarózunk, azt hisszük, ez lesz a megoldás, és nem az ágy, és nem a füst, és nem a pára (milyen jók lennének páriáknak), de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk: munka — és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra, de még a mozdulatra se, 'holott az a mozdulat volna a munka, míg fölharsog a fában a fém, a deszkában a szög, és nem lehet kimondani ezt a harsogást, nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka, hogy ugyanúgy el kell végezni életünket, ahogy a dolgunk, csak nehogy kiderüljön. Tóth-Máthé Miklós: ■r__ A LAPÁT
