Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 30. Somlyó Zoltán: Májusi kalapács A vörös május rőtszínű sugara benyilalt minden ajtón s ablakon, S elér a fénye elvtárs, a szívedbe, ha bárhol is lakói. Légy bányász, ki a föld méhibe turkál, vagy, miként Jézus vala egykor, ács: nem hallod-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! Nincs hátra út, csak egyenest előre! A föld kiadta legszebb májusát! A hant körül a megfogant vetésen bömböl a kórus át. Nincs rés közöttünk, eggyé lett a lelkünk, nem különít el rang, e tömlöcrács... Halljátok-e, hogy dalol a sarokban a kalapács?! A nagy folyók a szennyüket kihányják, a föld is így tett, szennyes volt nagyon. Ma tisztaságban áll minden virága e májusi napon. A munkás tette ezt kérges kezével, egy mozdulata: világroppanás... Hallgassátok, hogy dalol a sarokban a kalapács!... (1919.) őrön te Imre egy áprilisi délelőtt ismer­te meg a ha­lálfélelmet és önmagát. A nap kíméletlenül indult, mint mindig. Négy órakor, amikor még alig derengett, az anyja betaszította a suf­ni nyikorgó ajtaját, nem lé­pett be, csak karját dugta be a résen, felkattintotta az ajtó melletti villanykapcso­lót, s hangosan, szemrehá­nyóan beszólt: — Jó reggelt! A fiú megmozdult, s vé­dekezésül villámgyorsan fe­jére húzta a takarót. De már ébren volt, s tudta, hogy csak percei vannak. Az any­ja rögtön újra bekiált neki, aztán lelket ver az urába, aki véletlenül éppen más­napos, kitárja az ablakokat, tüzet gyújt, vizet húz, reg­gelit készít — egyáltalán, beindítja azt a gépezetet, ami az életük s körülöttük minden parasztcsaládnak az élete. Imre az alacsony ágy szé­lén ülve cigarettát sodor, rá­gyújt, s higanynehéz mozdu­latokkal felöltözik. így is elkészül pillanatok alatt. Egy ócska cejgnadrág, kap­ca, bakancs s az egyhetes, gyűrött pargeting fölé barna bársonykabát. Kimegy a kúthoz, s a tűzrendészeti cementkorsó vizében meg­mártja kezét, arcát, s kész a napi robotra. Első az istálló. Két tehén, négy borjú, egy öreg ló — a másikat besorozták — s mindegyik minden reggel háromszor enni és egyszer inni akar. Mire felhúz a kútból harminc vödör vizet, rövid alvásban megdermedt izmai fellazulnak, visszata­lálnak a helyükre — már hét óra, s Imre frissnek és erősnek érzi magát: túl van a nap nehezén. Hét óra körül — egy ki­csit mindig kéistőbb. mint ahogy várják, mindig a reg­geli végén — befut a nő­vére a két gyerekkel. Zoli­ka négyéves, Ági másfél, az anyjuk huszonöt, s az apjuk két éve a fronton. A segély­ből, amit Julika kap, a tejet sem tudná megvenni a gye­rekeinek. Hazajár az any­jához dolgozni, akár egy napszámos. Kosztot kap hár­muk részére, s majd télire gabonát, s talán egy malacot. A bér nincsen kialkudva. Ju­lika restell erről beszélni — Böröntééknéi a családtag pedig ingyen munkaerő. Ép­pen csak nem éreztetik, hogy ők tesznek neki szí­vességet. Pedig moccanni sem tudnának a munkája nélkül — az idősebbik fiú, Marci, tőlük is a fronton van. Amíg Julika megeteti gye­rekeit, s maga is bekap va­lamit, Imre az apja segít­ségével előkészíti a szekeret a mai krumplivetésre. Aznap a vasútállomástól nem messze, a Királyszék­ben dolgoztak. Felhőtlen volt az égbolt, s egyre, melegebben sütött a nap. Szép időnk lesz — gondolta Imre elégedetten, mert ha már elkezdett dol­gozni, szerette a munkát tenni is, befejezni is. Szép időnk lesz — gondolta, s hirtelen furcsa, alattomos zümmögésre figyelt fel. Mi ez? Méhzúgás...? Darázs­döngés? Traktor a Lippay­­majorban...? Ekkor a fenti géprenge­tegből valami meredeken zu­hanni kezdett lefelé. Elein­te csak fénylő csíknak lát­szott, aztán felvette egy vil­lámgyors, kéttörzsű vadász­gép alakját. Dübörgése előt­te járt, s a környező dom­bok félelmetesen felerősí­tették. Imre egy pillanatig azt hitte, találatot kapott, s zuhan a gép, de az, a fák koronájánál alig magasab­ban vízszintesre rándult, s vonítva rávetette magát a mező közepén ácsorgó alak­ra. A fiút földre vágta az életösztön, arcát a puha, lan­Oelgóczi Erzsébet: Valami megváltozott Ez a tompa, lüktető s las­san, alig érzékelhetően erő­södő zúgás semmilyen is­mert hangra nem emlékez­tette. Egyáltalán, honnan ered? A föld alól? Az égből? A messzeségből? Egyszerre minden irányból. Megállította a lovat a táb­la közepén, s tanácstalanul körülnézett. Nem látott sem­mit, csak azt. hogy a me­zőn mindenki abbahagyja a hajladozást, s éppolyan ta­nácstalanul bámészkodik, mint ő. Julika is felállt a fa­sorban, s. riadtan kijjebb lépett. Bent a faluban félreverték a harangot. A kongatás, amelytől minden parasztban évszázadok óta megdermed a vér, mert tűzvészt vagy árvizet jelez, csak pillana­tokig hallatszott, elnyomta a dübörgéssé erősödő zúgás. Már semmi nem volt a min­denségijén, csak ez a hang, remegett tőle a levegő, a fák, a föld, s a civilizáció vékony máza alatt nyüszíte­ni kezdett az ősember, aki először pillantott meg egy erdőtüzet. Fönt az égen, valószerűt­len magasságban ezüstösen fénylő keresztek roppant tö­mege úszott ráérősen észak­kelet felé. Bombázógépek! — ismerte fel Imre, annyit hallott már róluk a leven­tében. önkéntelenül belefe­ledkezett az ismeretlen és veszélytelenül gyönyörű lát­ványba. Győr környékén fel­ugatták a Boforzok, pama­csaik azonban szánalmasan alacsonyan pöttyözték tele az eget. Ha Győrt bombáz­zák — villant át Imre fején — bár a város légvonalban öt-hat kilométer, itt a Ki­rályszékben, a mező közepén akkor sincs veszély. gyos barázdába fúrta, s a géppuskaropogás úgy hang­zott fülében, mint amikor diónagyságú jégeső veri a palatetőt. Egy másodpercig ha tar­tott a támadás, tulajdonkép­pen megrémülni sem volt ideje, meghallotta, hogy a gép búgása távolodik, fel­emelte fejét a barázdából. A gép távolodott, már a dombok fölött járt. Hirte­len függőlegesre vágta szár­nyait, leírt egy éles kanyart, s mint egy megszállott, esze­veszett őskori szörny, újra a fiú fölé vetette magát. Imre szeretett volna a földbe bújni, de a föld ke­mény volt, csak arcát, sze­mét, fülét tudta beletemet­ni. Volt valami iszonyúan igazságtalan abban, ami tör­ténik vele. Ez a tökéletes szörny, amit nem tudom, hány millió dollárért építet­tek, ide repül nem tudom, hány ezer kilométerről, csak azért, hogy engem megöljön. Megéri neki? ... A gönc, ami rajtam van, nem ér tíz pen­gőt. A bakancsot három évig viselte a Marci, aztán meg­­fejeltettük, s az ősz óta én viselem. Áz jngem kimust­rált kincstári holmi, egygé­­hás őrmester sózta rá anyámra, az őrmester pedig bizonyára lopta. A cejgnad­­rágom vékony, mint a szita, arra se lenne jó, hogy ocsút rostáljanak benne. A bár­sonykabátom előkelő darab, a Rongyosközben vette anyám, azelőtt egy gazdász­­gyakornok parádézhatott benne, amikor a disznóóla­kat ment ellenőrizni... Megéri ennek a csodálatos gépnek, amin feltalálók, mérnökök, technikusok és szerelők hadserege dolgo­zott? Megéri neki...? Vagy az életem? Ki vagyok én? Mi az én életem? Tizen­nyolc éves vagyok, reggel négykor kelek, és este kilen­cig robotolok, mint egy gya­potszedő rabszolga. Hogy az én hátamon meg lábszára­mon nem csattog az ostor? De csattog! Csak ez a kor­bács nem szíjból van. Ügy hívják: szükség. A bordáim kiállnak, mint egy gebének, és horpaszom van, mint a farkasnak. Esténként úgy zu­hanok az ágyba, mint egy cementzsák, és éjjel nem tudok aludni, mert szép lá­nyok hajolnak fölérh a sö­tétből. olyanok, akik hétköz­nap sem járnak mezítláb, és akiknek a hajából vasár­nap délutánra sem lóg ki a szombat este becsavart hul­lám. És vasárnap délután kapok az anyámtól egy pen­gőt, hogy elmehessek a Han­gyába táncolni, s a kocsma porában olyan lányokkal táncolok, akiknek a hajából már kilógott a hullám ... Ez az élet kell nekik? Megéri nekik? Hát öljenek meg! Gyűlölöm az életemet! — s a gyűlölet forró gomolyag­­gá állt össze a fiú mellé­ben, felbukott a torkán, s el­veszetten zokogni kezdett. Arra tért magához, hogy durván belemarkolnak a ha­jába, feltépik fejét a föld­ről, s egy távoli hang si­kolt ja: Imre! Imre! Élsz? Felnézett. Julika térdelt mellette a barázdában, ke­rek, szép arca halálsápadt, álla vonaglik, s szeméből ömlenek a könnyek. Egyébként csend volt. Csend. Imre bizonytalanul felült a barázdában, alig volt ura a testének, keze, lába reme­gett. Szeméből, füléből ki­csit kirázta a homokot, sér­tetlenül boldogtalanul bá­multa a nővérét, a világot, az életet. Az öreg. fáradt ló mozdu­latlanul, egykedvűen ücsör­gött a barázdában, egy lé­pést sem mozdult, mióta Im­re megállította. Mikor is? Mennyi idő telhetett el az­óta? Egy óra? Egy korszak? uli'ka halkan, csillapodva zo­kogott. Iste­nem, istenem. Pöttyös köté­nye sarkával törülgette ázott arcát. Mert nekünk csak vasárnapra van zsebkendőnk. Meg te­metésre — bukott fel Imré­ben, mint egy hányinger, és tudta, hogy soha többé nem fogja olyan szemmel nézni a világot, mint eddig. Valami mindörökre meg­változott. Vlagyimir Nagy ej In: Kivételesen...------------ gazgatónak neveztek ki a I különlegesein tehetséges lu­­nátikus gyerekek speciális kísérleti iskolájába. — Szükségük van az ifjú káderekre, akik nem félnek a ve­szélytől — közölte velem a művelő­dési osztály vezetője —, ezért az ön iskolája részéne a legképzettebb pe­dagógusokat és a legjobb épületeket jelöltük ki. Magától értetődik, hogy ebbe az iskolába rengeteg jelentkező lesz. A maga dolga, igazgató elvtárs, hogy kiválogassa a megfelelő gyere­keket. Személyesen felel érte, hogy csakis holdkóros tanulók nyerjenek felvételt! Már az iskolába menet történt ve­lem valami, aminek először semmi jelentőséget nem tulajdonítottam. Egy jól táplált férfi állított meg, hóna alatt óriási fekete aktatáska. Fürké­szően pillantott rám, és megkérdezte: — Ugyebár, ön szerint is jobb az örmény konyak, mint a moldvai? — Szerintem mindegy — válaszol­tam gépiesen. — Remek, remek — rikoltotta örömmel az ismeretlen, és már fut­tában kiáltotta vissza: — Akkor ta­lán megfelel az „Ararát”? Az iskola tényleg csodálatos volt: világos, tágas termek, remekül fel­szerelt szertárak, laboratóriumok, kert, úszómedence... A legrózsásabb hangulatban nyi­tottam be új irodámba. Az aktatás­kás kövér idegen már bent ült. — „Ararát” nem volt — közölte bűntudatos mosollyal —, kénytelen voltam moldvait venni. Csak azt ne higgye, drága elvtársam, hogy fös­vény vagyok! Még válaszolni sem tudtam, már ott sorakozott előttem az asztalon egy tucat aranyosan csillogó palack. — Ez mi? — csodálkoztam. — Vegye fel Katyusát! A kislány már nyolc éves, nem tud úszni, a ma­guk medencéjében megtanulna. — Először is vigye innen a konyak­ját. Másodszor: holdkóros-e a kis­lány? Szokott-e éjjelente tetőkön, párkányokon mászkálni? — Tetőkön? — rémült meg a férfi. — Egyetlen gyermekemet, édes vére­met, hogy engedném már tetőkön mászkálni? — Akkor, sajnos, lehetetlen. 1 — Hogyhogy lehetetlen? — visí­tott fel az ismeretlen. — Akkor mi­ért küldött el konyakért? Én tehetek róla, hogy nem volt „Ararát”? Ha kell, a minisztériumba is elmegyek, de nem hagyom, hogy a lányom sorsa derékba törjön a maga gasztronómiai igényei miatt. Kínos helyzet! — gondoltam ve­rejtékezve. — Még csak most nevez­tek ki igazgatónak, az irodámban máris botrány, az asztalon meg egész üteg palack! — Rendben van — csüggedtem el. — Felveszem a lányát, de egy felté­tellel: azonnal vigye innen a konyak­ját. Alig csukódott be az ajtó a fekete aktatáska mögött, mikor ismét meg­jelent valaki, egy szalmakalapos, da­gadt alak. ‘— No, ki van itt? — kiáltotta ví­gan már az ajtóból, és levette szal­makalapját. Kopasz feje rózsaszín volt, és nedvesen csillogott, mint a kutya nyelve. — Megismersz? Nem, nem ismertem meg. A dagadt megkerülte az asztalt, felém hajolt, és nyálas puszit nyo­mott az arcomra. — Most már megismersz? Még mindig nem? Lenkára se emlékszel? Pedig hányszor volt úgy, hogy te az egyik copfját rángattad, én meg a másikat! Akárhogy erőltettem az eszemet, nem emlékeztem se a copfra, se Len­kára, még kevésbé erre a dagadtra. — Ajaj — kesergett —, hogy meg­változtunk! No mindegy. Hogy rövid legyek: Lenka végül mégis feleségül jött hozzám. Van egy fiunk, Petyka. Nyolcéves már a kis bikfic.No, ide­­veszed-e pedagógiai szárnyaid alá? — Szokott a tetőkön mászkálni? — érdeklődtem óvatosan. — Szokott a gazfickó. El is vertem szíjjal, úgy nézem, megjött az esze. Most meg a foci érdekli. — Bocsáss meg, de semmit se te­hetek. Az iskolába csak holdkóroso­kat lehet felvenni. — Hagyd a fenébe ezt a bürokrá­ciát! — sértődött meg a dagadt. — Elvégre a barátod kér... ! Különben ... mindent értek! Most akarsz bosz­­szút állni, hogy Lenka nem téged vá­lasztott, hanem engem! Ügy látszik, nem hűlt ki a régi szerelem, még mindig őt szereted ... Nem tudom mit szólna a feleséged, ha most oda­telefonálnék ... Elképzeltem, mit szólna a felesé­gem. Ezek után bizonyára megértik, hogy Petykát is fel kellett vennem. — No azért! — mondta nagylel­kűen a dagadt, és búcsúzóul ismét cuppanósan megcsókolt. Alig szuszogtam ki magam, mikor felhívott a feleségem: — Édesem, emlékszel Darjá Gye­­niszovnára? Tudod, az a kis csinos a divatszalonból. Rettentően könyör­­gött, hogy kérjelek meg téged, hogy a gyerekeit... — Holdkórosak? — kérdeztem rosszat sejtve. — Ugyan már, mit képzelsz? Egy­szerűen irtó kedves gyerekek. Sze­­nya, Venya, Lonya. Hármas ikrek. — Hármas ikrek — nyöszörögtem. — Nem, nem drágám, ez lehetetlen. — Drá-gám! — feleségem hangjá­ban már távoli vihar előszele rezgeti. — Ha csak egy icipicit is szeretsz... Mit tehettem? Igen, igen felvettem mind a hármat. Szenyát is. Venyátés Lonyát is. Azután telefonált még valaki, aki Mefogyij Mefogyijevics néven mutat­kozott be. Röviden és szigorúan kö­zölte, hogy illetékes helyen már megtárgyalták és eldöntötték, hogy kivételesen fel kell venni a holdkó­rosok iskolájába Bagrov unokáját. — Kinek az unokáját? — A veterán unokáját. Teljes kétségbeesésemben ismét a művelődési osztály vezetőjéhez men­tem. — A maga helyében én nem húz­nék ujjat Mefogyij Mefogyijeviccsel — tanácsolta kitérően, és alattomo­san félrenézett. — Természetesen ál­talában legyen könyörtelenül követ­kezetes, ne kivételezzen és ne vegyen figyelembe semmiféle utasítást, még az enyémet se. Ezért ez nem is utasí­tás, hanem teljesen személyes kérés: vegye fel az unokaöcsémet, Vaszen­­kát. Igaz, hogy nem holdkóros, de rendkívül tehetséges. No, kivételesen! éső éjjel, amikor már az utolsó üres hely is betelt, és az égre felkúszott a zsí­ros sárga hold, sokáig mászkáltam az iskola kongó tetején. Vigye el az ördög, legalább egy holdkóros legyen a lunátikusok spe­ciális iskolájában. Még ha kivétele­sen is! Hering Margit fordítása CZINDER ANTAL RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom