Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 2Z. Magyar írók a forradalomban A kép jobb szélén Juhász Gyula Juhász Gyula: A munkásotthon homlokára Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy nemzedéke, Embert egekbe emelő, A munka, a rend és a béke, Az életünknek lelke ő. Csak az bitang és az hazátlan, Ki here módra él magában! Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! „Piros zászlónak a reményt” 1918. február 1-én újabb csapás érte a betegségektől gyötört, kudarcoktól sújtott Juhász Gyulát: a Vallás- és Közoktatási Minisztérium beszüntette tanári fizetésének folyósítását. A költő, ki az előző évben hosszú ideig kezeltette magát az idegklinikán, s most épp hogy csak lábadozik arra kényszerül, hogy íróként, újságíróként keresse meg kenyerét. Mégsem az anyagi szorítás magyarázza elsősorban Juhász verstermő kedvének és publicisztikájának fölívelését. Az Októberi Forradalom győzelme, a legutóbbi hónapok hírei mind jobban éltetik a reményt: most már hamarosan vége kell legyen a négy éve öldöklő háborúnak; s a forradalom-várás is egyre tüzesebb a lelkekben. Juhász Gyula hittel és váratlan energiával veti magát a küzdelmekbe, s a termérdek munka szinte többet ér az orvosságoknál: betegségéről elfeledkezve írja verseit, új világot áhító-sürgető cikkeit a szegedi lapokba. Forradalmi reménykedésének legszebb és legismertebb dokumentuma a Magyar nyár 1918 című költemény, amelyhez cikkek sora csatlakozik. 1918 tavaszától 1919 nyaráig — a várakozástól a bukásig — tart a lázas forradalmi tevékenység időszaka Juhász Gyulánál; munkásságával ekkor előtte jár a haladó .magyar irodalom legjobbjainak is. Az életmű egészében is oly jelentős időszakot Péter László, Szeged irodalomtörténetének tijdós kutatója önálló kötetben dolgozta föl, Juhász Gyula a forradalmakban címmel. Az 1965-ben megjelent monográfia bizonyság arra is, hogy a költő gondolkodásmódja, világlátása hónapról hónapra fejlődött, gazdagodott, árnyalódott, s a Tanácsköztársaság idején — nem tévedések és fenntartások nélkül ugyan — eljutott a forradalmi gondolat, a proletárhatalom igenléséig. Ezúttal csupán néhány mozzanatot emelünk ki Juhász fáradhatatlan munkásságából, jelezve az utat és irányt, ahogyan A Munkásotthon homlokára című — szintén a legkiemelkedőbbek közé tartozó — verséig érkezett. Juhász Gyula 1918 novemberének végén, a Szabad Lyceum megnyitó előadásán Petőfi és a forradalom címmel tartott előadást; 1919 újév napján tartott újabb előadásának pedig már ezt adta címül: Petőfi és a kommunizmus. Ez utóbbi a nemsokkal korábban indult politikai, társadalmi és irodalmi folyóirat, a szegedi Tűz második irodalmi estjének műsorába illeszkedett. Juhász — többek között Oláh Gábor, Schöpflin Aladár, Bibó Lajos mellett — a lap szorgalmas cikkírói közé tartozott. Petőfi öröksége és költészete természetes módon igen fontos része volt a polgári demokratikus és különösen a proletárforradalom időszakának. Számos verse jelent meg falragaszokon, versek és cikkek sora idézte szellemét’, sorait, példa-érvénnyel idézték a forradalmak fiatal, alakuló irodalmának lelkes poétái. Juhász Gyula már a ’48- as hagyományt lankadatlanul ápoló családban, gyerekként lett Petőfi-rajongó — s nyilvánvaló, hogy a Petőfi iránti elmélyült szeretete, a költő verseinek átélése is jelentékenyen segítette a forradalomhoz való közeledésében. Cikkel, emlékbeszéddel búcsúzott 1919 januárjában és februárjában Juhász az alig pár napja elhunyt költőtársétól, Ady Endrétől. Az egykori piarista diák, ki világi tanárként oktatott is piarista gimnáziumban, a kegyesrendiek szegedi iskolájának önképzőkörében is tartott előadást Adyról. Ady és Juhász viszonya, kapcsolata nem volt ellentmondásoktól, viszályoktól mentes; de a költő nagyságát Juhász az elsők közt látta, értette meg, s Ady forradalmisága is hozzájárulhatott világképének alakulásához. i A Tanácsiköztársaság kikiáltásának híre március 22-én jutott el Szegedre, s hárötn nappal később Juhász Gyula már közzé is teszi egyik legfontosabb publicisztikai írását, a Forradalmi Kis Kátét. A Káté 15 pontja aláírás nélkül jelent meg a Délmagyarország első oldalán — Péter László tartalmi és stilisztikai jegyek alapján valószínűsítette Juhász szerzőségét. „Milyen a magyarországi proletárdiktatúra?” — teszi fel a kérdést az 5. pont. „A magyarországi proletárdiktatúra békés, vértelen és végső győzelme minden lehetőségével biztató önvédelmi intézkedése a magyar dolgozók összességének, amely a történelem szükségszerű következménye és logikusan kapcsolódik bele abba a diadalmas világforradalomba, amely Európa keletéről 1917 tavaszán elindult, és amelyhez fogható eseménye az emberiségnek nem volt eddig a kereszténység elterjedése óta” — hangzik a felelet. Valóban jellemző itt Juhászra a kereszténység és kommunizmus összevetése, a békeszeretet és — féltés, a világforradalom üdvözlése. A Káté utolsó pontja a forradalom jelszavát adja meg: „Rend, munka, fegyelem és kitartás a végső győzelemig, amely az emberiség legnagyobb szabadságharcát befejezi, s ezzel megszüntet minden külső és belső szolgaságot és elnyomatást. Éljen a proletárok világforradalma!” A forradalmi proletariátus megmozdulása lehetett volna Szegeden a május 1-i felvonulás, erre azonban a francia katonaság megszállta városban már nem kerülhetett sor. A Tanácsköztársaság az országban hősiesen tartotta magát, Szegeden azonban májustól, már az ellenforradalom az úr. A felvonulás helyett a Berlini körúton épített. egyemeletes munkásotthon avatásával ünnepel május 1-én a proletariátus. A munka és a munkások otthonát, „a jövő nagy menedékét” július 15-én újra, új ünnepséggel nyitják meg, s itt már elhangzik az ugyanazon a napon újságban is kinyomtatott Juhász Gyula vers, A Munkásotthon homlokára. „A munka, a rend és a béke” — írja a költő, s szavai, mintha csak a Káté utolsó pontját ismételnék: a forradalom jelszavát a forradalom bukása után is. „Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt” — ez annak a poétának a hitvallása, aki a munkásosztály érdekeivel és világtörténelmi hivatásával végképpen azonosult, s aki — noha az elkövetkező esztendőkben mind sötétebb pesszimizmusba zuhant — soha nem tagadta meg a forradalmak alatti tetteit és nézeteit. Aki — törvényszerűen és jelképesen — a legnagyobb magyar proletárköltőnek, az induló fiatal József Attilának nyújt kezet. 1. BEVEZETÉS — Családunk férfitagjai abnormálisán viselkednek harmincadik életévük előtt — mondta Tollasi nagynénje, és a konyha felé indult, hogy valamiféle gyógyító ennivalót készítsen a másnapos Tollasinak. 2. (KÉT ÉVVEL KÉSŐBB) Megérkezett a harmincéves kor, s Tollasi valóban letett az abnormális viselkedésről, no, nem jobb belátásra térve, hanem... Elfáradt. Néha kimerült gátfutóhoz hasonlította magamagát, aki roggyantan botorkál egyik gáttól a következőig, valahogy még veszi az akadályt, aztán tovább tántorog, de unja már a gátakadályokat, jobb lenne a pálya szélén pihenni és közönyös tekintettel figyelni az újabb versenyzőket. 3. ELVIRA Az egyik átlagosnál magasabb akadályban Tollasi megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és elterült a gát tövében. Az akadályt Elvirának hívták, fekete haja volt és tintakék szeme; foglalkozására nézve kékharisnya, jövedelmét levélfordítói és magántanítói tevékenysége adta; szabad óráiban rajongó leveleket írt fiatalkorú költőknek. Kapcsolatuk valahányadik napján moziba mentek. Romantikus filmet láttak, amelyben a főhős (Victor) szabadcsapatot szervez a hódító lovagrend ellen, és szerelme (Jadviga) hűséggel várja őt a fából ácsolt udvarházban. Nagyon szép történet volt, és a meglepetés: a főhős erősen hasonlított Tollasira. A főhősnő pedig Elvirára emlékeztetett, hosszú fekete haj, hosszú fehér ujjak, hatalmas tükrös szemek, még lottyadtsága is hasonlított Elviráéhoz. A film végén a szabadcsapat és Victor győzelmet arat a betolakodók felett, és a szerelmesek egymáséi lesznek, szól az orgona, csillog az oltár, odakint hó, szán, fenyves, aztán a „Koniec”. — Szép volt — susogta Elvira. — Ez a fiú olyan volt, mint te. — Istenemre, úgy van — válaszolta XVI. századi hangon Tollasi, a tárcaíró. 4. VICTOR ÉS JADVIGA És Tollasi hamarosan elmondta Elvirának, hogy ő tulajdonképpen csatát vív a mindennapokkal, ő harcol, mint Victor, hiszen a karlenycmósdi is a harc egy fajtája, mindegy, hogy ez a küzdelem az A. utcai kocsmában történik, és, nem a különböző frontokon. — Jadviga, az élet harc — köpködte Tollasi a fürdőkádban ülve, miközben Elvira a haját mosta. — Neked még változnod kell, hogy olyan legyél, mint Victor — mondta Élvira, és sampont öntött Tollasi fejére. — De én már most is olyan vagyok, mint Jadviga. Bolya Péter: A szabadcsapat — Így igaz, becsületemre — mondta Tollasi-Victor, és elmerült a kád vizében. 5. SAROLTA A gátfutás folytatódott. Tollasi tovább botorkált a pályán, már szinte mászva vette az irodalmi és egyéb akadályokat, és néha-néha megtért Jadvigához. — Folyik a háború — süvöltődé, amikor bezúdult az ajtón. — „Már régen falun kellene élnem, és hátralevő életemben borozni a tanítóval” — gondolta a kádban, és utálta a sampont, Elvirát, Jadvigát, sőt még Victort is, a szabadcsapat vezérét. Egy napon Tollasival furcsa dolog történt: szerelmes lett. — „Semmit nem ér az ember, ha nincs cigánylány szeretője” — idézte magában nagyapja szavait, amikor először találkozott Saroltával, a barna, energikus, négyhengeres lánnyal (lánynyal? három férjét kergette a válásba és idegbetegségbe). — Te vagy életem, és imádlak — mondta Tollasinak első vízszintes együttlétük után. — Mindenesetre nem te vagy a legjobb férfi, husikám. ’ Egy reggelen Sára bejelentette: férjül veszi Tollasit. A tárcaíró riadtan nyugtázta a hírt, és csak annyit mondott, hogy ő már nős: valahol van egy elvesztett és elfelejtett felesége. — Nem baj — mondta Sára, és a konyha felé indult. Összeköltöztek, Sára szegletes otthonába, s Tollasi öt órától műsorzárásig a tévét nézte, igaz, néha már görcsösen markolta a fotel karfáját, „hát mi a túrót csinálok én itt tulajdonképpen?. ..” — De aztán mégis maradt, mert a fürdőszobából kiszólt Sára, hogy: „Mosd meg a hátam!” Reggelente Sárát kísérte a munkahelyére (s emiatt többnyire elkésett a sajátjáról) ; délután négykor megvárta Sárát, és hazautaztak a 7/C autóbuszon. — Tulajdonképpen unlak néha — mondta Sára, amikor Tollasi a kezében lógó szatyrok miatt elterült a fékező autóbuszon. ... A szabadcsapat árván bolyongott az erdőben. 6. ELVIRA Jadviga-Elvira egyedül maradt; szenvedett és naponta többször felcsengette Tollasit a munkahelyén. (Tollasi vonakodva vette fel a kagylót, hiszen munka közben valóban hasonlított Victorra, a szabadcsapat vezérére. Ám ha a telefonban megszólalt Sári hangja, Tollasi koszos szénégetővé változott, aki útonállással is foglalkozik az erdő szélén.) 'V, De Elvira hiába telefonált. Tollasi köntörfalazott, rágta a kagylót, „dolgozom, nem érek rá”... Még Victorra is hivatkozott, heroikus hangon. „Sok még a betolakodó) lovag.” 6/A. ELVIRA TEVÉKENYSÉGE Elvira-Jadviga udvarházából kimozdulván felkereste Tollasi szüleit: ideg-elmeosztályi gyógykezelésre javasolta a tárcaírót, „saját érdekében”. Idősebb Tollasi elhűlt, aztán kirúgta Jadvigát. Tollasi tudomást szerzett Elvira és a szülei találkozójáról, felhívta Elvirát és victori hangon elküldte a francba. Sára jókedvűen vigyorgott a beszélgetés hallatán, és fülét Tollasíé mellé helyezve hallgatta az ijedt csendet, amely íólíasi káromkodásai után következett. — Kár, hogy nem félek tőled — mondta aztán, és „lekoszosdisznózta” Tollasit, mert a földre hamuzott. Aztán Elvira váratlanul megjelent Tollasi munkahelyén azzal az indoklással, hogy „tavasz van...” Tollasi fuldoklott a dühtől, Jadviga nem értette. Hiszen az udvarház még mindig ‘ Victorra vár, a ház népe lovakat járat a havas udvaron, odabent égő kandalló, előtte ül a szépséges úrnő, Jadviga. .. Odakintről lódobogás hallatszik, füttyös csapat élén érkezik Victor, leugrik a lóról, díszes mentén, gyémántos nyusztföveget visel’, hiszen vége, végre vége a háborúnak.. . Fut a háznép, meleg a fürdő, hatalmas vacsora készül, zenész hangol a sarokban, ünnep van, világító ablakokkal táncol az udvarház... — Ha még egyszer elkésel, megcsallak — mondta komoran Sára, amikor Tollasi négy óra öt perckor érkezett a vállalati kapu elé. 7. elvira Állapota Elvira egy napon értesítette Tollasit, hogy anya lesz (lenne, lehet, lehetne). Tollasi.. . Közölte Elvirával, hogy semmiféle erkölcsi felelősséget nem vállal, csak... — Csak a számlát! — mondta a telefonba. — Legalább a vizsgálatokra elkísérhetnél — suttogta Elvira... 8. A FOLYOSÓ Ültek a fehér folyosón. Az AB-ajtó mögött főorvosok és főhozzászólók. A szeínközti falon a szabadcsapat kóválygott, egészségügyi plakát formájában. ... — Szerettél egyáltalán valamikor? — Elvira kezében megremeg a papíros. Az erdei úton csörömpölve közeledik az ellenség. A fák között a szabadcsapat lapul, jeladásra vár... De Victor nem mozdul, sápadtan bújik a lova mögé. Fehér nővér jelenik meg az AB-ajtóban. Elvirát szólítja. Jadviga feláll, áh, dehogy Jadviga, Elvira, bemegy. Tollasi Elvira után néz, „iksz-lába van” gondolja, „Victor, hol bújkálsz?” süvölti a csapat, de a vezér futni kezd, lovát elkergeti, kardját elhajítja, „szabad itt egy hely?” szólítja meg egy irhabundás nő, Tollasi odébb húzódik, a szabadcsapat csörrenve tűnik a föld alá, Victor mocsárhoz ér, belegázol. .. Görbén ült a pádon. Az erdei úton rendben, zavartalanul nyomult előre a lovagi ellenség. — Még egy kicsit, ha lehet, jó?! — szólt rá a bundás nő. Tollasi odébb csúszott, begombolta a nagykabátját, a sálat is összébb húzta a nyakán. Tarján Tamás Hincz Gyula: Kézfogás
