Szolnok Megyei Néplap, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-14 / 87. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. április 14 Itudomány m TriCHMIBii Hurrikánok „dúlnak” a lupiter-bolygón Amint ismeretes, március 5-én a Voyager— űrszonda Jupiter-közelbe ért, a legutóbbi hetekben csodálatosan részletgazdog felvételeket készített a bolygóról. Ezek között sok olyan is akad, amelyen a híres Vörös Folt nevű képződmény Jól felismerhető. Százszor visszatér Több mint háromszáz év óta tudunk ennek a különleges alakzatnak a létezéséről. Valószínűleg Robert Nooke (1635—1703) angol tudós, Newton ikortársa és híres ellenfele látta első ízben ezt az ovális, 40 ezer kilométer hosszú és legalább 10 ezer kilométer széles foltot, amely a Jupiter déli félte* kéjén helyezkedik el. Később Jean Dominique Cassini (1625—1712), olasz származású párizsi csillagász is leírta a képződményt és sokan ezért őt tekintik a valódi felfedezőnek, nem pedig Hooke-ot, akinek adataival kapcsolatban bizonyos kételyek merültek fel. Bregyihin, moszkvai csillagász éppen egy évszázaddal ezelőtt kezdett hozzá a Vörös Folt rendszeres tudományos tanulmányozásához. Szerinte az ő megfigyelései idején először csak egy fehér felhő mutatkozott. A folt ebből alakult ki. A felhő központi része fokozatosan mind vörösebbé vált és egyúttal egyre jobban elkülönült a környezetétől. A Bregyihin által megkezdett, s azóta is folyó kutatások alapján tudjuk azt is, hogy a Vörös Folt szélességi övezetében egy fehér fátyol ils látható — talán éppen annak a felhőnek a maradványa, amelyet Bregyihin említett — s ez a fátyol 1,9 évenként találkozik a folttal. Ilyenkor úgy veszi körül, mint egy folyó a szigetet. A fátyolnak ugyanis saját mozgása is van a Vörös Folthoz képest és időnként megelőzi azt, majd 1,9 év elteltével az ellenkező oldalról ismét beéri. A legutóbbi években végzett vizsgálatok szerint a Vörös Folt nincs nyugalomban. Kimutatták, hogy 90 napos periódussal oszcillációs mozgást végez az egyenlítővel párhuzamos irányban. Vagyis ebben az irányban időnként 1—2 fokkal is megnyúlik. Létezik továbbá egy 9 esztendős és jóval nagyobb, mintegy 10 fokra terjedő oszcillációja is. Végül megállapították, hogy van egy egészen rövid periódusé, 7—12 napos, harmadik, kicsiny, hasonló jellegű mozgíása is. Mindezek az adatok azt mutatják, hogy a folt rendkívül dinamikus, „élő”, állandóan változó képződmény a Jupiter légkörében. Ahhoz, hogy ez a felhőszerűnek tekinthető alakzat legalább egy évszázadon át fennmaradhasson de, ha a Cassini- és Hooke-féle megfigyelések is csakugyan erre a foltra vonatkoztak, akkor háromszáz éven át!), fel kell tételeznünk, hogy a Jupiter légkörének mélyén valamely állandó energiaforrás létezik. Ennek működésére vezethetők vissza az említett oszcillációk is. Sőt, legújabban már azt is megállapították, hogy a Vörös Folton belül mindig található egy 3000—3200 kilométer átmérőjű, örvénylő mozgásban levő felhőoszlop is. A légkör gázai ebben az oszlopban emelkednek fel, majd egy bizonyos magasságban szétterülnek és olyan felhőzetet hoznak létre, amely a földi atmoszférában lebegő cirruszokra emlékeztet. Így jön létre maga a folt. A rávonatkozó modell szerint ugyanolyan képződményről van szó, mint amilyenek a földi trópusi ciklonok, ismertebb nevükön a hurrikánok vagy a tájfunok — csakhogy természetesen, a Jupiter Vörös Foltja sokkalta nagyobb, mint bármely földi megfelelője. Az alapvető különbség egyébként nem a méretekben van, hanem abban, hogy a földi hurrikánok a nyílt óceánok fölött alakulnak ki, a Jupiteren pedig nyílt vízfelületek nincsenek. Sőt, szilárd felszín sincs: a légkör fokozatosan sűrűsödve megy át a bolygó „testébe”. A Jupiteren levő hurrikán alatt tehát mindenütt gázokat találunk. Valószínűleg ezzel magyarázható a mozgássebességben tapasztalható különbség is. Egy földi trópusi ciklon másodpercenként 5— 10 méteres sebességgel vonul tova, a Jupiter Vörös Foltja ‘ azonban legfeljebb csak 2,5 métert tesz meg másodpercenként (tehát ez a képződmény sem kötött helyzetű, ha lassabban is mozog, mint az említett fehér fátyol!). Ilyen sebesség mellett a Vörös Folt körülbelül ötévenként járja jförül a Jupitert. Eközben' mindig új és új felhőoszlopok keletkeznek a folt nyugati oldalán és további energiát juttatnak a magasba. A régi oszlop pedig, mihelyt a folt keleti végére ér, fokozatosan feloszlik és megsemmisül. Egy-egy oszlop élettartama 40—60 napra becsülhető. A hurrikán-modellből következik, hogy a folt peremvidékén a gázok lefelé mozognak. Így záródik be a kör. o A Vörös Folt nem egyedülálló képződmény a bolygón. 1972-ben egy második, ámbár jóval kisebb foltot is sikerült felfedezni az északi félgömbön. 18 hónappal később a Pioneer—10 űrszonda le is fényképezte. Alakja és színe a nagy Vörös Foltéra emlékeztet. Egy évvel később, amikor a Pioneer—11 is megközelítette az égitestet, ez a kisebb folt már nem volt észlelhető. Így élettartama nem érte el a három évet sem. Remélhető, hogy a Voyager—1 missziója során további, új adatokat kaphatunk a Jupiter hurrikánjairól és esetleg még más, hasonló képződményeket is sikerül majd felfedezni. Az 1980-as évek űrkutatásának új, jellemző eszköze az űrrepülőgép lesz. Ebben, az évben már második próbaútját tette meg Amerikában egy Boeing—747-es óriásgép hátáról indulva a Space Shuttle űrrepülőgép. Nevében a Shuttle szó az angol „to shuttle” igéből származik — azt jelenti: ideoda jár, pendlizik. Jól kifejezi ez az űrrepülőgép lényegét: olyan űreszközről van szó, amely — a rakétákkal ellentétben — nemcsak egyszer, hanem százszor is felhasználható. A manapság szokásos rakétaköltség heted, sőt tizedrészéért juttat majd földkörüli pályára hasznos terhet, mesterséges holdat, vagy lát el más feladatokat. Az alumínium—titán ötvözetekből készült űrjármű leginkább a TU—144-es repülőgépekhez hasonlít, főleg alsó elhelyezésű, delta alakú formáját tekintve, csak jóval zömökebb annál. Súlya üresen 68 tonna, hossza 37,3 méter, fesztávolsága 23,8 méter, összekapcsoló szerkezettel is ellátják, amellyel a felkeresett űrállomásokhoz csatlakozhat. Három főnyi személyzete (a parancsnok, a pilóta és a feladatnak megfelelő szakértő) légkondício-Távoli égitestek vallatása A Szovjetunióban az elektronikus fülek jól kiépített rendszere áll a csillagászat szolgálatában A Vénusz bolygót övező vastag felhőréteg meggátolja az embert abban, hogy teleszkópok segítségével megvizsgálja ennek az égitestnek a felszínét. Az emberi találékonyság azonban megtalálta azt a módszert, amellyel átláthatunk ezen a felhőrétegen is. A radart a második világháború alatt fejlesztették ki. Működése a mikrohullámú elektromágneses sugarak visszaverődésének az észlelésén alapul. A rádiólokátor is nevezett berendezés erősen irányított' sugárnyalábot bocsát ki, majd a céltárgyról visszaverődő sugarakat újra felfogja. Az elektromágneses hullámok terjedési sebességének az ismeretében a célpontnak a berendezéstől való távolsága igen nagy pontossággal meghatározható. Bolygónk felszínének kisebb-nagyobb egyenetlenségeit, hegyeit, völgyeit, medencéit is feltérképezhetjük radarral — feltéve, hogy kellően nagy energiájú sugarakat tudunk kibocsátani, s az antenna elegendően nagy ahhoz, hogy a visszaverődő jeleket is felfoghassa. A radar első csillagászati alkalmazása során a földi légkörben felizzó meteorok keltette ionizált nyomokat mérték be, s ezáltal a meteorok felizzásának és kihamvadásának magasságát, valamint a meteorok sebességét sikerült pontosan meghatározni. A Holdról az első radarvisszhangot magyar kutatóknak sikerült felfogni. Azóta a Vénuszon kívül a Napot, a Merkúrt, a Marsot és a Jupitert vizsgálták, sőt újabban a Szaturnusz gyűrűrendszeréből sikerült radarvisszhangot kapni. A kezdeti vizsgálatok óta a Föld számos országában merednek az égre „elektronikus fülek”, amelyek által felfogott jelekből kép alakult ki a távoli égitestek felszínéről, hegyeiről, völgyeiről, nált pilótafülkében tartózkodik és összesen 3—4 hétig utazik az űrben, mégpedig űrruha nélkül, hiszen sem az indulásnál, sem a viszszaérkezésnél nem hat rájuk különösen nagy gyorsulás. A pilótafülke mögött van a 18,8 méter hosszú, 4,75 méter széles és majdnem 30 tonna hasznos teher szállítására alkalmas rakodótér, amelybe a pilótafülkéből irányítható manipulátorok nyúlnak. Mivel az űrrepülőgépnek a légterében is kell manővereznie, a törzs hátsó részéből kiemelkedő függőleges vezérsíkon oldalkormányt, a két szárnyon pedig magassági kormányt helyeztek el. A leszálláshoz behúzható futóművet alkalmaznak. Az amerikai tervekben 1981 és 1991 között az űrkutatást a Spacelab űrállomásról folytatják. Az űrállomás és a Föld 'között a kapcsolatot, űrhajósok cseréjét, anyagutánpótlást az űrrepülőgép fogja lebonyolítani. Tíz *év alatt összesen 337 repülést hajtanak végre az űrállomásra. Az egyes nyugateurópai országok közreműködésével készülő űrlaboratóriumot 1979 közepéig le kell Az űrkutatás kezdeti szakaszában a kutyákkal, macskákkal, majmokkal végzett előzetes kísérletek adták a legtöbb tájékoztatást arról, hogy megkockáztatja-e az ember az űrrepülést. Az azóta eltelt időben azonban számos más élőlény is megjárta a világűrt, és ha nem is nagyon látványos, de fontos biológiai kísérleteket végeztek velük az űrrepülők. A mikroszervezetek eszményi alanyai a kozmikus biológiának : gyorsan szaporodnak, egyesek 20 percenként, mások néhány óránként, így akár csak egynapos űrrepülés során sok nemzedékük tanulmányozható. Az is előny, hogy sejtjeik igénytelenek és nagyon kicsinyek, egy-egy tenyészedényben tehát több millió egyed vizsgálható. Baktériumokkal végzett vizsgálatok eredménye például, hogy űrutazás során a baktériumok gyorsabban szaporodnak, egy időegység alatt tehát nagyobb tömegük jön létre, mint a Földön hagyott társaiké, noha a táptalaj, a hőmérséklet stb. mindkét helyen teljesen azonos volt. Azt is megállapították, hogy a mikroorganizmusok életműködésbeli és alaktani változásai nem függnek az űrreszállítani, amely 1980 vagy 1981 közepe táján indul útnak. Az űrrepülőgép első személyzete — élén Fred Haise parancsnokkal — a föld felkészülési program céljaira szerkesztett gyakorló űrhajó pilótafülkéjében készül az útra. Képünkön: a Johnson űrkísérleti központban felállított szimulátor segítségével gyakorolja a parancsnok az űrutazás során előforduló pályamódosítási és leszállási manővereket. pülés útvonalától, vagyis attól, hogy a tenyészetek a Föld körül keringenek-e, vagy megkerülik a Holdat. A változások tehát nem a Földhöz való közelségnek a függvényei. Mikroszervezetekkel egyébként mind a szovjetek, mind az amerikaiak számos kísérletet .végeztek. Az amerikai Skylab űrhajó keresztespókokat vitt az útjára, annak megállapítására, hogy a súlytalanság állapotában megmarad-e a hálószövő képessége. Ez az állat gyorsan dolgozik, korán reggel kel és 20 perc alatt elkészíti hálóját. A keresztespók minden edzés nélkül gyorsan alkalmazkodott a súlytalansághoz. Három nap alatt hozzáidomult az új feltételekhez, és ezután ugyanolyan tökéletességgel szőtte hálóját, mint földi viszonyok között. Viszszatérés után számítógép igyekezett különbséget találni a Földön, illetve az űrben szőtt hálók között, de semmilyen eltérést nem talált. A Szaljut—6 űrállomáson is számos biológiai kísérletet végeztek. A biológiai kísérletsorozat keretében például hagymát termesztenek, hogy tanulmányozhassák az élő sejtek szaporodását a világűrben, dr. Hédervári Péter Fontom a pontosság Hogyan készül az óriásteleszkóp? A csillagászati távcsövek tükreit különlegesen öntött, nagy üvegtömbökből készítik. A rendkívüli minőségi követelményeknek megfelelő üveget hosszú, bonyolult munkafolyamatban formálják távcsőtükör - ré. A tükörfelület alakjának a lehető legnagyobb pontossággal szabályos mértani formának, általában forgási parabolidnak kell lennie, különben a távcsőbe érkező csillagfény nem gyűlik össze a megfelelő középpontokban. A nagy pontossági követelményeken kívül további nehézséget okoz a hatalmas tükrök szállítása a távcső felállítási helyére, hiszen a csillagvizsgálók többnyire a távoli magas hegységekben vannak. Nagy gond a hatalmas szerkezet megfelelő alapépítményének az elkészítése: az igen nagy tükrök üvegtömbjei esetében még a hatalmas saját súly miatti alakváltozással és a külső hőmérséklet okozta méretváltozásokkal is számolni kell. A nagyméretű tükrös távcsövek készítésének egy új, sokat ígérő lehetőségét vi-, tatták meg nemrégiben a Szovjetunió Tudományos Akadémiája fizikai és csillagászati osztályának az ülésén. A szakértők azt javasolták, hogy több kisebb, különálló tükörből építsenek óriási csillagászati távcsöveket. Ezeket a 05—1 méter átmérőjű kisebb tükröket elektronikus vezérlő- és számítórendszerek állítanák be úgy, hogy a sok kisebb tükör egyetlen hatalmas forgási paraboloid-felületet alkosson. Ha a terv a gyakorlatban is beválik, eddig elképzelhetetlen méretű és teljesítményű csillagászati távcsöveket lehet majd készíteni. Képünkön: négy évig dolgoznak a 3,6 méter átmérőjű, fél méter vastagságú, 14 tonna súlyú tükör elkészítésén, a hagyományos módszerrel, amelyet a Max Planek Intézet dél-spanyolországi obszervatóriumában állítanak fel. Kozmikus biológiai kísérletek Az űrbéli hagymatermesztés kellékei
