Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
1979. március 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 mikor Boras úr délelőtt fél tizenegykor lement háza földszintjére, pehelykönnyűnek érezte magát, és féktelen nevethet- nékje támadt. Előző este derekasan benyakalt egy barátjával, először bort, aztán pálinkát, aztán sört. majd mindent össze-vissza. Ez nyilván sok volt egy kicsit, mert már nem emlékezett rá. hogyan került haza. De minek is? Haza talált, ez kétségtelen, és ennyi elég, későn kelt föl. és most odalent várta a reggeli. A reggeli? A villásreggeli! öt várta a villásreggeli, vagy ő várta a villásreggelit? Alkalmasint kölcsönösen leselkedtek egymásra. Az az elképzelés, hogy most nyomban rajtaüt azon a betyár villásreggelin, felvidította Boras urat. pukka- dozott a nevetéstől, mint az eldugult porlasztó. Aznap akkor nevetett utoljára. A földszintre érve Boras úr elhatározta, hogy egy pillantást vet a kertre. Hallotta, hogy felesége a konyhában tesz-vesz, de ez nem ösztönözte, hogy odamenjen hozzá. Akik korán kelnek, nagy véleménnyel vannak önmagukról, és szigorúan, sértően, sőt kárörvendően bánnak a későnkelőkkel. A kert ezzel szemben maga a tiszta jóság: senkin nem néz végig, engedi, hogy őt nézzék. Itt van hát, és milyen zöld. Zöldre pedig szüksége van az embernek, mert felfrissíti — zöldet nézni csaknem olyan egészséges, mint zöldet enni. Boras úr sétált egyet a kertben. A málnabokrokhoz érve megpillantotta a kutyáját, amint nagy buzgón lyukat kapart a földbe. Füty- tyentett neki. Az állat abbahagyta a kaparást, rábámult és odaszaladt. De ahelyett, hogy örömmel körülugrálta volna gazdáját, fenyegetően keringett körülötte, bőszen morogva és ugatva. Valami baja van velem, gondolta Boras úr. Talán mégszimatolta az alkoholt, amely a pórusaimból árad. „Gyere ide!” — parancsolta, és hogy megnyugtassa, a nadrágja szárát ütögette, de ezt meg kihívásnak vélte a kutya, a nadrágja után kapott. és amikor Boras úr rávágott, a kezébe harapott. Boras urat elfutotta a méreg, de aztán szorongás fogta el. Az állat végül szinte őrjöngött! Boras úr elindult visszafelé, hogy megbeszélje' a dolgot a feleségével. Lassú léptekkel ment, hiszen szemmel kellett tartania a kutyát; tengelye körül forogva, mint a búgócsig'a. közeledett a házhoz. — Mit keres a kertünkben? — süvöltötte egy hang, és amikor Boras úr megfordult, a felesége arcát látta maga előtt. Nem sokáig, mert védekeznie kellett a kutya ellen, amely még ingerültebben szorongatta. — Martha! — kiáltotta.— Hát mindnyájan megbolondultatok? — Ha mégegyszer a keresztnevemen szólít, hívom a rendőrséget! — Bizony, így beszélt vele. Hihetetlen: holmi kis berúgás miatt megtagadja sokévi házasságukat. ,— A bácsi kicsoda? —tudakolta egy gyerekhang. Ez különösen fájdalmasan érintette Boras urat. mert szerette a fiát. És most már a gyereket is fölheccelték ellene! — Kifelé! — kiabálta az asszony. — Kifelé! — kiáltotta a kisfiú, a haragos mama védőszárnyai alól, és a kutya is ugyanezt ugatta. Mindhárman fenyegetően nyomultak elő Boras úr ellen. Erre már meghátrált a férfi, úgy hagyta el a tulajdon házát, mint a tolvaj. Tanácstalanul vágott át az utcán, a következő sarkon befordult, továbbment. ismét befordult, és így tovább, jó ideig; sehogy sem tudott gondolatai között rendet teremteni. Egyszer csak az jutott eszébe, hogy előző este, amikor részegen ment haza, talán csúnyán viselkedett, és undort keltett családjában. Persze valószínűleg nem így volt. mindazonáltal lehetséges; ittas állapotban minden megtörténhet, tulajdonképpen minden. — „Meglehet — fontolgat-- ta Boras úr —, hogy Kilch cipelt haza tegnap, ő talán többet tud. Megkérdezem.” Barátja nem lakott mesz- sze; öt perc múlva Boras úr már az ajtaján kopogtatott. Kilch kinyitotta, és hűvösen végigmérte Boras urat. — Mit óhajt? — kérdezte. — Kilch! — kiáltotta Boras úr. — Micsoda hülyeség ez? A másik gúnyos arcot vágott. — Én is ezt kérdezem! .— mondta és becsapta az ajtót. Már a barátja is ellene fordult! Mi történhetett, hogy minden ajtó bezárul Boras úr előtt? — „Semmit- sem értek — vallotta be a boldogtalan. — Az enyéimhez nem mehetek vissza, legalábbis ma nem, szörnyen dühösek. Igen ám, de hol éjszakázzam? Car- lónál, hát persze, ö hűségesebb barátom, tudhattam volna, iskolás korunktól ismerjük egymást, az efféle összefűzi az embereket.” Csöngetett. Léptek közeledtek, nyílt az ajtó, az egykori iskolatárs megjelent. — Nem veszek semmit! — mondta barátságtalanul. — Nem rendelek semmit, nem írok alá semmit, nincs pénzem. Jó napot! Az utcán — végre vala- hára! — megértette Boras úr. mi történt: röviden szólva. elveszett az azonossága önmagával. Elvesztette a múltját, mint valami levél- tárcát, többé nem tudta magát igazolni. „Furcsa! — gondolta Boras úr. ,— Habár élek, mégis úgy tetszik, mintha sosem éltem volna, hiszen semmi nyoma sem maradt. Pedig milyen szilárdan meg voltam győződve, hogy létezem! Nem, az lehetetlen, hogy csak képzelődtem volna. De hogyan veszíthettem el mindezt? Talán egy vigyázatlan mozdulat következtében? Ügy van, csakis így történhetett: kicsusszan- tam a világ rendjéből, és most sehova sem passzolok bele. 1 Akármelyik üstökös jobban beleillik, mint én.” Borús hangulatban rótta az utakat Boras úr. kertek és házak között; némelyik rendkívül hasonlított ahhoz a házhoz, amelyet eddig a magáénak vélt. Ezért nem is lepődött meg különösképpen, amikor az egyik ablakdh egy asszony hajolt ki. és odaki- áltott neki: — Legfőbb ideje, hogy ha- zagyere! A leves már az asztalon áll. Anélkül, hogy sokáig töprengett volna, Boras úr lenyomta a kertajtó kilincsét, és belépett; éhes volt. A ház bejáratában egy kisfiú ugrott elébe. — Papa, tojásos omlett van ebédre! — Remek, kisfiam! — válaszolta Boras úr. Letörölte cipőjéről a port. Kalapját a fogasra akasztotta, futólag megcsókolta az asszonyt, asztalhoz ült és kanalazni kezd-, te a levest. Evés közben szemügyre vette az asszonyt és a fiúcskát, titokban, nehogy észrevegyék, hiszen nyilvánvalóan a ház urának tartották őt. Az asszony nem volt csúnya, és a kisfiú is tetszett neki; az étel ízlett. „Egye fene — gondolta —, család — család, az a fő. hogy van. Milyen szerencse, hogy menedéket találtam, az előbb még ugyancsak rosz- szul állt a szénám. Az igaz, hogy ezeket kettőjüket nem én választottam magamnak, de hát mit választ az ember maga? Az ember mindig úgy választ, ahogy rákényszerül. Nem, nem, a csere egészen jó, még kecsegtet is valamivel — ha egyébbel nem, hát változatossággal. — Mit nézel úgy rajtunk? — kérdezte az asszony. — Van valami kifogásod ? Boras úr megtörölte a száját az asztalkendővel. — Ellenkezőleg, minden a legnagyobb rendben van. ,— Belenyúlt a gyümölcsöstóiba, kivett egy almát, és hámozni kezdte. Tudta, hamarosan beleszokik. Talán mindig is itt élt. és a másik életet csak elképzelte. Ki tudja pontosan, álmodik-e vagy él? Csöngettek. — Maradj ülve! — mondta az asszony, fölállt és kiment. Minthogy nyitva hagyta az ajtót, tisztán lehetett hallani, mi történik az előszobában. — Hová? Még mit nem! — hallatszott az asszony szigorú hangja. — Azonnal takarodjék. vagy hívom az uramat! — Elment az eszed! — válaszolta egy férfihang.— Hagyd a buta vicceidet, éhes vagyok. — Ez itt nem ingyenkonyha. Kifelé! Majd adok én magának, csak tegezzen! — Szóval a veszekedés folytatódott, de nem sokáig. A férfi elhordta az irháját, és az ajtó becsapódott mögötte. Kivörösödött arccal jött vissza az asszony. — Ezt a pimaszságot! És te persze ilyenkor nem állsz mellém. — Megesett a szívem a fickón — válaszolta Boras úr. ,— Nyilván gyötörte az éhség, vagy összetévesztette a házunkat a magáéval. — összetévesztette? — kiáltott az asszony. — Biztosan nincs sem háza; sem családja. Boras úr gyorsan fölállt. — Éppen ezért fizetek neki egy ebédet. Mindjárt jövök vissza. Kisietett és a kerti kapunál utol is érte az idegent. Az sápadt volt az izgalomtól, és zavaros tekintettel nézett ró. — El tudom képzelni — mindta Boras úr —. milyen állapotban van, és segíteni akarok magán. — Elővette noteszát, ráfirkantott egy sort, és kitépte a lapot. — Tessék, barátom, itt egy jó cím. Menjen oda. de gyorsan, különben kihűl az étel. A másik átvette a cédulát, de nem jutott szóhoz. Hiába is jutott volna, mert Boras úr már elillant. — Túlságosan is nagylelkű vagy — vélte az asz- szony, amikor Boras úr visz- szatért. majd leült, és megint nekilátott az evésnek. — Egyáltalán nem. Előrelátásból tettem. Ami ma megesik ővele, holnap velem is előfordulhat. ásnap Boras úr beutazott a városba, és fölkereste az utcát. ahol azelőtt lakott. Ahogy a háza előtt elhaladt, a feleségét látta a másik férfival, a kertben üldögélni. Az asszony kötött, a férfi újságot olvasott; mindketten elégedettnek látszottak. így aztán Boras urat is elégedettség töltötte el. Lékay Ottó fordítása Kurt Kusenberg: Voltaképpen kik vagyunk? Tóthné Varga Ilona rajza Vitanabe Dzundzo: Villamos Fut, fut a villamos én megkapaszkodom, nehogy elessek itt. Nézem a kezemet; egy öregemberé. Bár könnyű a szívem, így utazom tovább; mégiscsak bánt a gond, hogy ne áruljon el se mozdulat, se szó. Majd lelépek, sután, szótlan és hallgatag — a lábam nem remeg! — így indulok haza, megbékélten, nyugodtan. a zöldellő mező és kis kertek során, hol ezüst-zúzmarás — hogy ragyogjon — a táj a hűvös reggelen. Nonna Zvjagina: Mindent, mindent Mindent, mindent, mit néked adtam, szívem verését. a hold tiszta fényét, a téli zúzmarát, az alvást kinn a patak partján. a gyöngeséget, amely mint a tavaszi föld megrészegülve tárja ki magát, mindent elvettek tőled e sorok, az is lehet, igen. lehet, hogy engem is... Fordította: Antalfy István Áron asztalától, helyetfoglalt. A hozzá tartozó két szülő is megérkezett. Mindhárman egyforma színű és szabású farmeröltönyt viseltek. Talán ezért is gondolta Áron a papáról, hogy olyan, mint egy nagyranőtt kiscserkész. Nyílt, és mindig üde. A kisfiú (valószínűleg a szerencsés választásért) puszit kapott. A cigarettát a mama vette elő az övébe tűzött marlborós dobozból, a kisfiú pedig tüzet adott mindkettőjüknek a gázöngyújtóval. Áron elgondolkodott azon, vajon van-e olyan dolog a világon, amiért ez a kisfiú nyaklevest kaphat. Vagy hátba- vágást, mint a nagyfülű az imént, amit azzal érdemelt ki, hogy nyilvánvalóan és egészen megfordulva bámulta a kisautót, valamint az újonnan jöttek minden mozdulatát. A kisautó a maga nemében tökéletes volt. Ezt Áron is kénytelen volt elismerni. Minden volt rajta, ami a felnőtt kocsikon megtalálható. Duda, volán, fényszórók, lökhárító. Az oldala és a hátulja tele volt ragasztva szebbnél szebb matricákkal, CASCO, SZIA, a Flinstone-família teljes létszámban, valamint piros-fehér-zöld alapon nagy H-betű jelezte, hogy gazdája magyar ember. Egyébként vakítóan fehér volt, látszott rajta, gyakran mossák. Biztosan, amikor a papa is a sajátját. A szépcombú pincérlány hamar kihozta a három dzsúszt nekik, és iszogatták. Áron is kortyolgatta a sörét. Jól érezte magát. Figyelhette az embereket, sütött rá a koradélutáni nap. Egy idő után a kisfiú (jó egyetértésben a szüleivel) kipedólozott a kávézó elé. Ügyesen vezetett. A járókelők kitértek előle, pedig nem is dudált sokat. Megnézték, és némelyek nyájasan megmosolyogták. Körbe-körbe pedálozott, időnként összenevetett a szüleivel. A nagyfülű kisfiú is izgatott lett. — Nem mész sehova! — hallatszott fojtottan, szenvedélyesen. A kávézó minden vendége az autózó kisfiút figyelte. A negyvenévesek jóindulatúan mosolyogtak, a kávéfőzőnő is kiszaladt egy percre — olyan-cuki! — mondta érzéssel, nyújtottan, aztán erőt vett magán és visz- szament a félhomályba. A magányos, Turf- lapot böngésző öregember, az addig összeborult és hevesen csókolódzó fiatal párocska, a pincérlány, szóval mindenki csak őt nézte. A közös jókedv és jóakarat kiült az arcukra. „Ha most vetődne erre egy kolduló cigánygyerek, milyen jó fogást csinálhatna” — tűnődött Áron. De nem jött senki, aki a szép alkalmat leszüretelte volna. És a tragédia bekövetkezett. A nagyfülű megszökött. Édesanyja sem tudta megakadályozni, pedig utánakapott. Az apa csak dermedten ült. A kisfiú kirohant a kávézóból, ott termett a járdán, szaladt a kiskocsi mellett, körbe-körbe, ahogy az haladt. Nevetett és ugrándozott. Áron mély részvétet érzett a döbbenten és vörösen kuporgó szülők iránt. Igazolva látta előbbi sejtését: ez a kisfiú tényleg verni fogja az apját. A mamán látszott, hogy majd elsüllyed a szégyentől, de legalábbis jó néven venné, ha ez bekövetkezhetne. A másik papa azonban igazi kiscserkész volt. Felállt (és mint aki éppen arra sétál) azt mondta: hadd játszanak a gyerekek, ugye? Kedvesen mosolygott, ellenállhatatlanul. Mosolyváltás következett és bólogatás, de szerencsére nem fajult a kézfogásig. Az anyák is egymásra mosolyogtak, amennyire tőlük tellett. A fiatal apuka kisétált a kávézó elé. A kisautó megállt előtte. — Add át egy kicsit, kisfiam — mondta szelíden. Megsimogatta a fejét. A kisfiú kiszállt. Egy cseppet sem látszott irigynek. Megmutatta, hogyan működnek a szerkezetek. A másik izgatottan figyelte, minduntalan be akárt szállni, de várnia kellett a szakszerű előadás végéig. Amikor végre beülhetett, azonnal pedá- lozni kezdett. A járókelők előle is kitértek. A papa, kézenfogva kisfiát, visszaindult az asztalukhoz. Közben még egyet mosolyogtak a másik papával. Aztán leültek, és nem is figyelték különösebben a boldogan autózót. Körbe-körbe pedálozott, néha dudált is. De nem nézett senkire sem, magányos öröme teljesen lefoglalta. Úgy öt perc múlva, amikor már megitta a dzsúszt, a szőke gyerek felállt, és nyugodtan kisétált a kávézó elé. A másik fiú szemlátomást önként megállt, átadta a kocsit. A szőke nem ült be azonnal, még megvizsgálta a hátsó matricákat, hátha valami bajuk esett, míg nem ő használta a kocsit. Miután elindult, akkor látszott, mennyire ért a vezetéshez. Nyolcasokat csinált, és kis kerülőket. Pedig néha csak félkézzel fogta a volánt. Arcát nézve Áron megértette: ez hasznos dolog. Hiszen ha most jól megtanul vezetni, akkor később kevesebb esélye lesz annak, hogy tapasztalatlanságból elüsse Áront valahol, valamikor tíz év múlva. A mutatványok nagyon jól sikerültek. Ismét mindenki őket nézte. Mert a nagyfülű nem ment vissza a szüleihez, ott maradt, sőt ismét futott a kocsi mellett, lelkesedve, nevetve, gesztikulálva. Aztán a kocsi elé került hirtelen, és az összeütközés erejétől a járdára zuhant. Nagyot koppant a feje az aszfalton. Az autó azonnal megállt. A két apa felugrott a helyéről. Az autós kisfiú is kinn termett a kocsiból. Lehajolt hozzá. Az megmozdult, nehezen bár, de felállt. Nézték egymást. H irtelen mindketten bőgni kezdtek. Hangosan, keservesen, igazán. Visz- szarohantak, ki-ki a maga asztalához. Áron felállt, és kifelé indult. Nem baj, majd megszokjátok, majd tíz év múlva nem lesz ekkora tragédia — gondolta, míg elsétált az elárvult fehér kiskocsi mellett. — Pedig milyen jó reklámfilm lehetett volna, ha nem rontják el a végét. .. összeállította: Rékasy Ildikó
