Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. március 11. Magyar írók a forradalomban Kosztolányi Dezső: Boldog délelőtt a Vérmezőn A Vérmező áldott televényéről, melyet a magyar mártírok vére locsolt, mindmáig csak két fekete táblás oszlop nőtt ki a szegény magyarság számára, ezzel a kiáltó felírással: „Warnung!” A táblán ékes német nyelven — bizonyára a budapestiek iránt való figyelemből, kik mind tudnak magyarul — az olvasható, hogy ide emberfiának tilos belépnie, ez a tér a császári katonaságé, meg az udvari lovászoké, kik reggelenként itt sétáltatják a kövér, cukron hizlalt lovakat. A mező egyik sarkán valami katonai raktárféle áll, a császári építmények stílusában, halványsárgára meszelten, mindig becsukott, feketesárga ablaktáblákkal, mellette pedig egy szomorú, köhögős bosnyák posztolt, feltűzött szuronnyal. Lenn a mezőn katonákat „képeztek ki” a közeli és biztos halálra. Évekig néztük ezt a gyönyörű csendéletet. Buda gyermekei pedig sóvárogva bámultak a térre, melyen sűrű fű nőtt, sárga pitypangok aranylottak, és néha, mikor a korláton véletlenül beesett a labdájuk, dobogó szívvel arra gondoltak szegénykék, milyen jó labdatér is lehetne egy boldogabb gyermekországban, hol a halál helyett az életre képeznék ki a halandókat. A szuronyos őr azonban oly szigorúan nézett rájuk, hogy hazamentek és éjjel róla álmodtak. Tisztelettel jelentem, hogy ma délelőtt ezen a téren forradalom játszódott le. A nagy forradalom után egy kis forradalom. Kedves, vértelen és vidám. Tizenegy órakor a napfényes égboltból leszállt ide — ritka vendég — egy repülőgép, mely egyenesen a román harctérről jött. Budapest felett már lankadtan repült, a hosszú út után, mint egy pille. Az óriás pillének tudniillik elfogyott a benzinje.-Ekkor tört ki a gyermekforradalom. Egy pillanat alatt tele lett a tér gyermekekkel. Sokéves száműzetés után, se szó, se beszéd, átugráltak a pöttöm legénykék a korlátokon és forradalmi zsivajjal azonnal birtokba vették a tilalmas teret. Nem riasztotta őket többé a bosnyák őrszem sem. ki azóta valószínűleg valamely boszniai faluban pipál. Alkonyaiig hancúroztak itten szabadon, a labda is előkerült, birkózó párok hemperegtek a hosszú fűben. Talán a gyermektanácsot is megalakították ezek a boldog, felszabadult játszadozók. Szüleik — nyugodt budaiak — a rendkívüli eseményre kávéscsöbrökben hozták nekik az uzsonnát. Eddig a főváros sokat vitatkozott azon, kié legyen a mártírok tere. Ma a gyermekek döntöttek, a kicsinyek szabad köztársasága elfoglalta, az élet vonult be a halál helyére. A döglött militarizmus csúf mezején cigánykerekeket hánytak és visongtak a kis, nyolc és tíz éves forradalmárok. Szebb halotti tort még nem láttam. Zelk Zoltán: 9 Almomban hajam visszafeketült Acsargó emlékek lopóznak utánam, acsargó emlékek rám is rámtalálnak, acsargó emlékek tepernek, kötöznek, s hurcolnak is vissza már olyan vidékre, ahol mert fiatal, boldogtalan voltam. Acsargó emlékek tükröt is emelnek, patakot és folyót kergetnek elébem, gyűljenek tengernyi tükörré, hadd lássam: hajam visszafeketült----------o da koronás vénségem, oda diadalmami Rózsa Endre: Torkolatok Az a folyó. (Az a hajóharang.) Elsüllyedt rég. (A nyelve kövek közé akadt.) Cseppenként szivárgott mind mélyebbre: leeresztett sáros szemhéjakkal, nagy sebességű felvonók süllyedésével; döccenés sem jelezte, hogy valahol feneket ér. (Vakrozsda verte ki, amikor megérezte: vér ... Vérvitorlák dagadtak ott is, a föld alatt. Es bordélyházi csengettyűknek rikkantott volna vissza a nagyhangú harang!) Kipusztult medreikkel a folyók nem adják föl magukat: amíg forrásaik buzognak, lesz hova lejteni, part! Benke László: Elégia egy közönyös archoz Ablak te jégvirágos kulcslyuk egy rút világhoz jaj csak nem venni észre nem venni semmit észre leskelődni csak bízni mélyben a gyöngyöt hinni jaj csak meg ne lépjek magaddal össze ne tévessz te nyíltszíni futóárok csontommal ne virágozz légy csak a látszó senki ki ahogy tudja rejti jaj csak meg ne tévessz magamtól meg ne léptess higgyem a gyöngyöt mélyen s halj meg hogyha majd kérem Takáts Gyula: Csak azt látom Ki jár a nádas folyosóján? Ki fürdik csendes öblibe? Csak azt látom, remeg a nád és csattog hínaras vize ... Csak jár a nád ... Remeg ... Lesem, reszket a folyosó s a varsák, mint eltűnt vén halászok arcuk lent is iszapra hajtják. Hallgatják, mérik, hol lakik? Ki jár a nádas folyosóján s hiába vár fölöttük a ladik s tornyok titkán a néma gólyák ... Az őszirózsás forradalom és Kosztolányi AZ ŐSZIRÓZSÁS forradalmat a Nyugat írói szinte valamennyien saját vívmányuknak is érezték. Így volt ezzel Kosztolányi is. Az a szétszóródás azonban, amely a Tanácsköztársaság bukása után bekövetkezett, nem előzmények nélkül történt; a részvétel foka és természete is más volt, a Kosztolányié különösen. Azonosulása az őszirózsás forradalommal törvényszerű fejlemény volt. Mértéke kezdettől a munka lévén, mindig azokhoz húzott, akik létrehozták, megalkották az értékeket. Verseinek az a polgári radikalizmus nevelt közönséget, amely a szegények és a béke ügyét is felvállalta. A Világ, a Pesti Napló, a Nyugat harcaiban szövetségessé erősödött ez a kapcsolat. Kivált a béke óhajában volt erős a kötés. Kosztolányinak lételeme volt a zavartalan, lázas munka, az irodalmi élet, a siker. Az élet elemi örömeit, jó ízeit, játékait a gyermek ráutaltságával tudta élvezni. A háború mindezt elorozta. Közönsége a háború véres színjátékaira figyelt, s ő állandó remegésben élt szüleiért, öccséért, aki megsebesült, s barátaiért. A szörnyűségek érinthető közelségbe kerültek. Természetes hát, hogy őszinte örömmel fogadta a forradalmat. Öröme azonban csak az első pillanatban volt igazán felszabadult, mert a várt békét a forradalom sem biztosíthatta, s a háború elvesztésének konzekvenciáit is sejteni lehetett már. És nem lehetett tudni, hogy a zaklatott, lázas folyamat hol áll meg. Sokan a radikális cselekvésben keresték a kiutat ebből az új válságból. Kosztolányi sem dezertált, szerepeket vállalt, s cikkben is tanúskodik a fordulat nagy emberi lehetőségei mellett. A kultúra és a tőle addig elzárt szegények találkozásától új, egészséges közösségi művészetet remél, s meghatottan figyeli ennek első jeleit a színházban, a játszótereken. (Szemek a homályban, Nevek nélkül. Csúnya Mariska ... Szép Mariska.) Pedig ezek . az írások már a Tanácsköztársaság idején jelennek meg, Kosztolányi kétségeinek fokozódása közepette. Ennek magyarázata a részvétel természetéhez is közelebb vihet. Arról van szó, hogy Kosztolányi irtózása a háborútól, békevágya s szerepvállalása a forradalmakban nem a jövőformálás forradalmi hitének eszmei bázisán megy végbe. Sokkal té- pettebben, fájdalmasabban nézi az eseményeket, mint íróbarátai. Aggodalom tölti el a gyors változások láttán, felelősebb építőmunkát sürget (Munkaprogram). Gyakran beszél az átélt szenvedésekről. s felötlik írásaiban szemléletének később fölerősödő két motívuma: „úgyse intézhettek el semmit”, s a „mindenben csalódtunk”. Ez a kesernyés bölcsesség a politikai cselekvés és közötte bizonyos távolságot létesített, de nem szigetelte el egészen. A jelenlét egy szabadabb lehetőségéhez maga is ragaszkodott, s ennek írói módszerét már a világháború éveiben kiérlelte. „Itt egy ma élő ember, ki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja. mit látott maga körül ... így vezette be háborús írásait, s bár avatatlan- ságát túlhangsúlyozta, az igaz, hogy írásaiban nem a nagypolitikára figyelt, hanem az emberek arcát, furcsa gesztusaikat nézve ismerte fel a lélekben végbement szomorú változásokat. A semleges témákban, a je- lentéktelennék látszó dolgok övezetében érezte magát otthonosnak. Ahol a véletlenül szemébe ötlő tények, események tükrözik a pillanat igazságait. A politikumot is tehát, de önkéntelenül, az állásfoglalás direkt-gesztusai nélkül. IGEN JELLEMZŐ rá. hogy az orosz forradalomról érkező hírek sem a világpolitikai lehetőségekre irányítják figyelmét: a frontról érkező katonalevelekre kíváncsi; s az érdekli: „milyen felhők jártak az égen, milyen kendőben tipegett végig a szeptemberi aszfalton egy orosz anyóka... milyen módon nőtt a lárma és az izgalom, míg a zendülésből, a tüntetésből ... forradalom vált.” „Valaha olvastam egy verset egy kis gyufaszálról. Ez a lángocska ma is fényesebben világít a lelkemben, mint az orosz forradalom titáni fáklyája.” Jellegzetesen szépírói ez a viszony: téma és szemlélet szabad találkozása, ahol tűnődni, ámulni is lehet, s szóhoz juthat a humor, a játékosság is. A célratörő prog- ramos politizálás elől tehát nemcsak kétségei miatt tér ki. Szépírói ösztöne is ilyen termékeny impresszionizmust sugall. S hogy milyen megejtő remeklésekre képesíti ez a módszer, itt olvasható kis raiza, a Boldog délelőtt a Vérmezőn egymagában is példázhatja. IGAZ, ITT a politikum is közvetlenül jut szóhoz, de tessék megnézni, mennyire szerzőjére vall ez a politikum! Hiszen a mezőt, melyet a gyermekek birtokba vesznek, a magyar mártírok vére locsolta, a katonaság, a militarizmus, amelytől elveszik, a maga fekete-sárga tábláival, az előtte silbakoló bosnyákkal a Habsburg-ha- talmat jelképezi. A kisajátítást tehát régi és legális nemzeti érzülettel vonja ártatlan fénybe, s maga az aktus, ez a gyermekforradalom „Kedves, vértelen és vidám”. Semmi sem feszélyezi hát a költőt az esemény rajzában. Fájdalmas árnyalású váddal emlékszik arra, ami volt. hír- ügynökségi szerepet játszva jelenti, ami most történt, az előzményeket mesélő higgadtsággal, a friss eseményeket elevenebb ritmusban, a boldog kisajátítás üde látványa által gerjesztett köny- nyed derűvel adja elő. S végül e kedves látványt a „csúf militarizmus” halotti toraként interpretálva: a beállítás, az ellentétezés játékos paradoxona szinte kedvteléssé avatja a interpretálás örömét. S miközben eme ártatlan színjáték révén hangulatában elkülönül a forradalom drámájától, annak áramában marad, lényegére igent mond. A maga módján tehát, s ezért meggyőzően, s ma is élvezhető elevenséggel. Kiss Ferenc Révész Napsugár rajza Mózes Lajos: Hétvégi történet 9 Á ron szeretett kerthelyiségekben üldögélni: ott nyíltan figyelhette az emberek arcát. De legjobban az utcára kinyúló teraszos kávézókat szerette. Pár könnyű műanyag asztal, szék, egy formás combú pincérlány, jelképnyi kerítés a forgalmas járdán, enyhe délutáni napsütés, friss, habos sör, mégiscsak egy csöppnyi szabadosság. Az a nap nyugodt, sokatígérő nap volt. Áron szinte bódultán iszogatta a sörét, elmerült a forgatag szemlélésében: annyi érdekes és szép ember jött-ment a kávézó előtt. Nyári ruhában lányok sétáltak a Du- na-part felé. (Nagyszemű katonasrácok kísérték őket, illő távolságból.) A szomszéd asztalnál pedig negyvenévesek konyakoztak. Keményen ittak. Nem engedték elvinni a kiürült poharakat a pincérlánynak, inkább halomba rakták maguk előtt az asztalon. Mind a négy férfinak vastag, arany pecsétgyűrű fénylett a kezén, Áron elgondolta, valószínűleg osztályvezetők vagy üzletkötők lehetnek valami igen elegáns helyen. A járókelők kavargásából kivált egy középkorú házaspár, tízévesforma, nagyfülű gyerekükkel, és beléptek a teraszra. A bejárat melletti legelső asztalhoz ültek le. Öltözékükben, vonulásukban volt valami kifejezetten szegényemberes és megindító. Miután leültek, a mama észrevette, hogy beljebb, egy jobb helyen is lehetne, és szaporán próbálta rábeszélni párját, hogy üljenek át oda. De a pincérlány már elindult feléjük. Így a férfi pár dühös pillantással elhallgattatta a nőt, és rideg, felelős arccal két kávét és egy jaffát rendelt. Áron hátradőlt a széken, és mint aki finom csemegét kapott, várta, hogy a nagyfülű kisfiú mikor kapja meg az első pofonját. Nem kellett sokáig várnia. Mire a pincérlány kihozta a rendelést, a csemete már megdorgáltatott. A pofont természetesen a mamától kapta. A papa egyelőre a tekintetével fegyelmezett. De érezhető volt, hogy a komolyabb veréseket ő szokta adni. A kisfiú itta a jaffáját, rugdosta sebhelyes lábával az asztalt, és szemlátomást készen állt bármi, korához illő rosszaság elkövetésére. Arcra nagyon hasonlított az apjára. „Verni fogja az öreget. Pár év múlva iparitanulónak adják, elkezd annyit enni mint egy fuvarosló, verébfej nagyságú pattanásai nőnek, és kisebb lelki válság után elveri az öreget, úgy tizenhat éves korában ...” Áron hitt abban, hogy ki-ki a maga neveltetése szerint törleszt később. Hiszen ha úgy tanulta .. . Hirtelen az ütemes jövés-menés elakadt az utcán. Odafordult. Fehér kisautóban szőke kisfiú zakatolt elő. A járókelők utat engedtek neki, és megcsodálták. Ügyesen bepedálozott a teraszra, kiszállt az autójából, alaposan körülnézett, és nem messze
