Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-07 / 55. szám

1979. március 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 K€P€RfWÖ __________előtt L ear és a többiek Kissé különös, alighanem csupán a műsorszerkesztés szeszélyeivel magyarázható, hogy míg az egyik héten, sőt heteken át egyetlen valamire­való magyar tévédráma be­mutatójára sem kerül sor, ad­dig egy másikon — lásd pél­dául a legutóbbi hetet — szinte mindennapra esik va­lami eredetien új tévéjáték vagy tévéfilm. íme az elmúlt hét krónikája: szerdán Sza- konyi-novellákból készült té­véjáték, csütörtökön a Sha- kespeare-dráma tévéváltoza­ta, pénteken egy induló ma­gyar tévéfilmsorozat premier­je, szombaton egy Heltai-bo- hózat, a Naftalin felújítása, vasárnap pedig Fény és mo­soly címmel szovjet szerző művéből alkotott tévéjáték — fiataloknak. Ez bizony a néző számára a bőség zavara, a szerkesztés részéről pedig pa­zarlás. Persze önmagában a mennyiség vagy a honi véd­jegy még nem ok az örömre, de az említett „termés” kö­zött valóban jelentős televí­ziós művek is szerepelnek, legalábbis a vállalkozás mé­reteit tekintve, tiszteletre méltó produkciók. Elsősorban a Vámos László „dirigálta” Lear király televíziós bemu­tatójára gondolok, amely egy klasszikus mű megjelenítése, s mint ilyen a korrekt bemu­tatáson túl annak az igényét is, no meg lehetőségét is ma­gában hordozta, hogy rende­zője az eddigi Lear-képekhez képest valami újat tud pro­dukálni ebben az 1979-es kép­ernyőre fogalmazott tragédiá­ban. Ugyanis túl vagyunk azokon az időkön, amikor már annak is örülhettünk, ha egy-egy klasszikus mű meg­szólalt és milliókhoz jutott el a televízió segítségével. Ma már a televíziótól is egy-egy klasszikus „új ráolvasásakor” ugyanazt várjuk el, mint az élő színháztól, hogy tudniillik műfaji sajátságainak érvé­nyesítésével új gondolatok megszólaltatására vállalkozik. Vámos László, aki sza­badtéren is színpadra állította már a Leart, láthatóan ezút­tal a lélek hangjait igyekezett felerősíteni, a lélek belső vi­harainak minden teatralitást elkerülő kifejezésére összpon­tosított. Sikerrel, ha itt-ott akadt is, ami a játékban a ro­mantikus előadások indulato­san elüvöltött monológjaira emlékeztetett; lényegében azonban elkerülte a melodra- matikus túlzásokat. Előadásá­ban a gondolat tisztasága vált meghatározó erővé. Az emberi megnyomoríttatás drámáját tiszta eszközökkel állította elénk, de a fényesre csiszolt gondolatok, a lírai bensősé- gesség megteremtése közben azonban kissé megfeledkezett arról, (pedig épp a tragédiáktól eltávolodó mai szemléletünk ezt kívánta volna meg), hogy az elűzött király s a többi, aki akárcsak Lear, az átélt meg­rázkódtatásoktól szinte őrül­ten, embernek és természet­nek kiszolgáltatva, sorsára hagyatva bolyong — nemcsak szánandó, de egyben komikus figura is. Lear vagy Gloster jellemének ez a vonása vala­hogy elkerülte eddig a szín­padra állítok figyelmét is. Pe­dig hangsúlyozom, mai szem­mel a saját tévedésének és jó­hiszeműségének áldozataként őrületbe kergetett Lear, vala­hogyan nevetséges alak is. Hogyan lenet valaki olyan ostoba, hogy a bűnök világá­ban, amelyben a véres ke­gyetlenség, a farizeusi kép­mutatás és a féktelen hírvágy uralkodik, feltételezi a józan értelmet, az emberséget. Ki­röhögni való bolond az ilyen ember! S bár ha kegyetlen sorsát látva össze is szorul a szívünk — érte és miatta, ok­talanságát megmosolyogjuk. Ilyen értelemben a tragédia eltolódik a groteszk irányába. Vámos László Learjában en­nek vannak is jelei, de csak elindul és nem megy végig ezen az úton. A színészek kö­zül például legerőteljesebben a száműzött Edgárt alakító Cserhalmi György alakításá­ban mutatkozik meg ez a vo­nás, de a címszerepet alakító Bessenyei Ferenc játékában is megfigyelhettünk hasonló mozzanatokat. Például aho­gyan ábrázolja ironikusan ön­nön keserűségét. Ezek a legra­gyogóbb pillanatai, a jóhisze­mű és megtévesztett királyapa fájdalmas csalódásának rit­kán látható mélységeit tudta feltárni. Ismétlem, tiszteletre mél­tó vállalkozása volt ez a te­levíziónak, bár az igazi felfe­dezés elmaradt; egy ízig-vérig mai szemléletű Lear királyra továbbra is várnunk kell. V. M. Kiállítás a munkás- mozgalmi múzeumban A Magyar Tanácsköztársa­ság 60. évfordulója tiszte­letére március 2-án kiál­lítás nyilt a Magyar Mun­kásmozgalmi Múzeumban. A kiállításon a Tanács- köztársaság pénzei, bélye­gei és plakátjai láthatók « A hasznos grafika Bán András: Gyulai Líviusz Politikai filmnapok A tavaszi történelmi évfor­dulókhoz kapcsolódva már­cius 14. és április 5. között politikai filmnapokat rendez­nek. A megyei megnyitóra Szolnokon a Vörös Csillag Filmszínházban kerül sor március 14-én. Ekkor — az országos bemutatót megelő­zően — vetítik le Szinetár Miklós „Erőd” című új film­jét, amelyet a rendező Her­nádi Gyula azonos című re­génye alapján forgatott. A vetítés után Szinetár Miklós és a film főszereplői talál­koznak a közönséggel, vála­szolnak kérdéseikre. A poli­tikai filmnapok megyei ren­dezvénysorozatának ugyan­csak jelentős eseménye lesz az a tanácskozás, amelyet tö­megszervezeti aktívák és a Moziüzemi Vállalat szakem­berei tartanák március 27-én Szolnokon, a Tallinn Film­színházban. A rendezvény- sorozat keretében nyíló po­litikai plakátkiállítást már­cius 16. és 28. között Szol­nokon a Vörös Csillag Film­színházban tekinthetik meg az érdeklődők. Tájházak Borsodban A miskolci Herman Ottó Múzeum táj házat rendez be a Borsod megye zempléni részén levő, rutén nemzeti­ségű Komlóska község egyik 18. századi épületében. A hímzéseiről világszerte ismert Matyóföld „fővárosá­ban”, Mezőkövesden, a mű­emléki együttessé nyilvání­tott úgynevezett „hadas te­lepülésen” is tájházat nyit­nak még ebben az évben. A képzőművészeti könyv­kiadás nem kényeztette el grafikusainkat. Egy kezün­kön megszámolhatjuk, kiről jelent meg eddig önálló ki­advány. Pedig az utóbbi év­tizedekben a magyar grafi­ka egyéni teljesítményekben is rászolgált a bizalomra. Szerencsére a művészek többségét kevésbé érdekli ez a méltánytalanság, inkább a munkájukkal törődnek, több­szörösen . bizonyítanak. A sokoldalúbb alkotók például a szakmai feladatok mellett népszerűsítő könyveket ír­nak. mások meg éppen a könyvművészet fellendítésé­ért dolgoznak. Ide tartozik Gyulai Líviusz is,, akit Bán András mutat be. Formabontó, szellemes, jó könyvet kaptunk megint, is­mételten bizonyítva, hogy a művészeti ismeretterjesztés­nek is fel kell frissülnie napjainkban, ha meggyő­zőbb, differenciáltabb igaz­ságokat akar közvetíteni. Vállalni kell az útkeresés kockázatát, ahogyan Bán András is tette. A kötet szer­zője felhasználta, egyéni mó­dón alkalmazta a képzőmű­vészeti publicisztika korsze­rű, hatásos eszközeit. Elő­ször is megbontatta a szö­vegrész hagyományos egy­ségét, s viszonylag önállósá­got biztosított a kritikai­elemző idézeteknek. Formai­lag is érzékeljük: a bal ol­dalon halad a szélesebb ki­tekintésű, több szempontú összeállítás, a mellettes la­pokon meg a szerző tanul­mánya. A képszervezésnél is hasonló meggondolások ér­vényesültek. Mert kisebb formátumokban jelen van­nak itt a magyar grafika kapcsolódó, jellemző darab­jai, s ezek szomszédságában sorakoznak a zömében na­gyobb méretű Gyulai-illuszt­rációk, mégpedig változatos, okos elrendezésben. Időnként ugyanis az alkotó műhelyé­be is belátunk, amit a va­riációk bemutatásának kö­szönhetünk. Lehet, hogy első látásra bizonytalanságot okoz ez a többszálú vonalvezetés. Ol­vasgatjuk a szerző írását, közben belekukkantunk az idézetekbe, meg a különbö­ző felfogású képéket nézzük. Aztán fokozatosan rájövünk: pontosan ebben a gazdag viszonyítási rendszerben van Bán András könyvének több­lete. Ami a szerző tanulmá­nyában szakszerű műelem­zés vagy egyéni kíváncsis- kodás, az a másik oldalon egy grafikus generáció fej­lődésképlete, magára találá­sa, amelyből Gyulai pályája is kiolvasható. Nyitott abla- kú műterembe kerülünk te­hát, ahonnan múlt és jelen, közösségi és egyéni dimen­ziók egyaránt láthatók. Miért pártolt át például Gyulai Líviusz a könyvmű­vészethez. az illusztrációhoz? Hogyan teremtette meg sa­játosan archaizáló, ironikus formanyelvét, amellyel a változó feladatoknak és sa­ját , egyéniségének is meg­felel ? Kézenfekvő, magvas kérdéseket bogoz Bán And­rás, s az eredmények se ér­dektelenek. Megtudjuk töb­bek közt, hogy Gyulai ele­ven, szoros kapcsolatba akart kerülni a nagyközön­séggel. Mint ahogy a hatva­nas években újjászülető il­lusztrációgrafika is egyebek mellett ezzel magyarázható. Igaz, aki könyvbe rejtőzik, arra kevesebb reflektorfény jut, mint a kiállításcentrikus grafikusra. Ám a reflektort és a hasznosságot nem sza­bad összekeverni. S külön­ben is. Gyulai Líviusz me­sélő, romantikus, szélsőséges alkat. Kedvét leli az ellent­mondásoktól feszülő történe­tekben. s bennük önmagáról is vallhat. Nem véletlen te­hát, hogy a középkorhoz vonzódik igazában s munka­szobájában Bosch és Kondor Béla képei őrködnek. A kötet szerzője azért nem keveri össze Gyulait meg a példaképeket. Pusztán annyit mond a művészről: „jól csi­nálja”. És úgy értelmezi ezt a lakonikus kijelentést, hogy közben a szellemi rokonok — Szabó Vladimir s Gross Arnold is —* belekerülnek a képbe. „Bravúrjuk épp az a határozatlanul finom kis valami — olvashatjuk — amivel a köznapian üres, a banális egyénivé, varázsla­tossá válik a kezük alatt.” Szuromi Pál EdUiey Mister MacAreck FORDÍTOTTA: ■ BÁBA MIHÁLY wfciw 37. Igazi Andrea del Sarto. Ez a kis darab vászon több mint százezer dollárt ér. Az Egye­sült Államokban a gazdag műgyűjtők verekedni fognak ezért a festményért. — Nem tudtam, hogy eny- nyire értesz a képzőművé­szethez — jegyeztem meg. — Nem vagyok szakértő, de ismerem a világpiaci ára­kat. Nem lenne ez a kép az enyém, ha nincs mellettem az a kislány, akiről oly ci­nikusan beszélsz. —•• Ö, — mondtam érdeklő­déssel. — Ö mondta meg ne­ked, hogy ez Andrea del Sar­to festménye? — Nem. ö felhívta figyel­memet a képre. Az aláírást én fedeztem fel, eléggé jól olvasható. Valóban a kissé elmosódott aláírást el lehetett olvasni: Andrea del Sarto, és alatta: 1526. — A másik oldalán a pe­csét — mondta győztesen MacAreck. Megfordítottam a képet. Német betűk, sas, alig olvas­hatóan: „Kaisermuseum Ber­lin”. — Hogy szerezted meg ezt a képet? —Egyszerűen megvettem a jelenlegi tulajdonosától. De ez hosszú történet. — Meghalok a kíváncsiság­tól. Kérlek, mondd el rövi­den. — Rendben. De számítha­tok a diszkréciódra? 'Kül­földre akarom vinni ezt a vásznat és nem akarom, hogy zűrzavar legyen körülötte. — Úgysem viheted ki. A Művelődési és Kulturális Mi­nisztérium engedélye nélkül Lengyelországból nem lehet műértéket kivinni. — Megpróbálom megsze­rezni az engedélyt. Végső esetben persze anélkül vi­szem ki. — Ahogy gondolod. Én hallgatni fogok. És most, halljuk a történetet. — Ügy történt, hogy egy napon — kezdte elbeszélését Henio — elhatároztuk, hogy kirándulunk Pyrzycébe. Kis­város, Szczecintől délre. A- régi városka majdnem telje­sen elpusztult, csak a várfa­lak maradtak meg, és néhány ősrégi épület. Bástyák. Meg­néztünk egy forrást is, ahol valamelyik királyunk püspö­ke keresztelte meg a pogá- nyokat. Szóval, már akkor létezett. Rettenetes az, hogy ezt a forrást nem használják ki. Özönlenének a turisták, ha tudnának róla, mert cso­dálatos a vize, szép a kör­nyék, bűbájosak az emberek. — És ott találtál rá And­rea del Sarto festményére? — Ne zavarj — dörmögte Henio. Ivott egy pohárral és folytatta: Pryzycében meg­ebédeltünk és a pincér mond­ja, hogy a közelben van Trzinsko-Zdrój, ahová érde­mes ellátogatni. Elmentünk, mert korán volt még visszatérni Szcze­cinbe. Tó, forrás, régi város­ka, de csodálatos környék. Beleszerettem ebbe az ódon kisvárosba, ahol annyi tor- nyocska, várfal volt, hogy ha ez Amerikában az enyém, tíz dollár belépődíjat kérnék mindenkitől a megtekintésé­ért. Itt meg semmi. A közép­kori vendégfogadókban Co- ca-colát isztok. Ez még jobb üzlet lenne, mint „Disney Land”. Azt mesélik, hogy Hitler ott gyógyította beteg­ségét. Palotát építtetett, amit az SS később felrobbantott, de a pincében a raktárak megmaradtak, rengeteg tá­nyér, csésze, porcelán ezzel a felirattal: „Kanzlei des Füh­rers”. — Kissé elkanyarodsz a témától. .. — Rögtön, rögtön . . . Szó­val, megnéztük az érdekes­ségeket, vettem az egyik pa­raszttól, aki a történetet el­mesélte, egy tányért, aminek jó értéke lesz Amerikában. Ezután, indultunk vissza Szczecinbe, de más úton. Út­közben Marysia szólt, hogy szomjas, álljunk meg a leg­közelebbi faluban. Így is tet­tünk. Bementünk az egyik házba, vizet kértünk, de a háziasszony rögtön hideg te­jet javasolt. Beleegyeztünk. Bementünk a tiszta szobá­ba.. . — És úgy megvendégelt benneteket, mint Kolodziej- mél az angyalokat Piast férfi­vá avatásán — nevettem az ismert legendán. — Nagyszerű! — mondta Henio. ■— Szóval, míg a házi­asszony a pincében volt, kö­rülnéztünk a szobában és a házigazdával beszélgettünk, aki 1945 óta él ott. Marysia, mint képzőművész a képek iránt érdeklődött, amelyek­kel szinte tele volt a fal. Volt ott szentkép, tájkép, amit csak akarsz. Az ajtó fölött egy keret nélküli. Elmondta, hogy a képeket ő maga hozta ide, csak az ajtó felettit nem. Amikor Berlin elfoglalása után a hadsereg visszafelé özönlött, megállt előttük egy teherautó. A katonák, mint mi, vizet kértek. Tejet ke­nyeret kaptak. Akkor az egyik katona, látva a sok szentet, odaadta a hátizsák­jában őrzött képet, amit Ber­linben talált az utcán. — Marysia — folytatta a barátom, kérte, hogy vegye le a képet. Megnézte, én is, és látjuk az aláírást. — And­rea del Sarto. — És a múze­um pecsétjét. Megértettem, hogy felbecsülhetetlen érté­kű kincs van a kezemben. — És megvetted? Mennyit fizettél érte? — Várj. Nem ment az olyan gyorsan. A gazda hal­lani sem akart róla, hogy ő nem júdás, nem , adja el Krisztus képét és így tovább. Ezret ígértem neki. Nem kel­lett. Megpróbáltam az asz- szonyt rábeszélni. Hallani sem akart róla. Közben emel­tem az árat. Végül tízezer­nél elérzékenyülten megvál­tak tőle. — Zlotyival, vagy dollárral fizettél? — Természetesen csak dol­lárról volt szó. De így is meg­érte. Tudod, mennyi ennek az értéke? Egy vagyon! — Marysia beszélt rá, hogy vedd meg? — Ellenkezőleg. Amikor hatezernél tartottam, kihí­vott az udvarra, és kért, hogy ne vegyem meg. Küld­jük be Szczecinbe a képet a szakértőkhöz. Én persze tud­tam, hogy akkor a múzeum ráteszi a kezét és sohasem lá­tom viszont. Marysia ekkor azt mondta, hogy vegyem, ha akarom, de ő nem akar tudni erről, és sajnálja, hogy betér­tünk oda vizet inni. Az öreg gazda meg csak azt hajtogat­ta az alku után, hogy annyi pénzt adtam érte, hát csak meg ne bánjam, és őt meg ne büntesse az isten, hogy a jó cselekedetért kapott Krisz­tus-képet annyi dollárért ad­ta el. — És volt nálad annyi pénz? — Nézd, Európában min­dig kell az embernél lenni néhány dollárnak, apró kia­dásra, mert itt csekkel nem lehet fizetni. És most éppen jól jött. — Különösen annak a pa­rasztnak. — Neki is, nekem is. Ha nincs nálam annyi pénz, el- szalasztom ezt a kitűnő al­kalmat. (FOLYTATJUK)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom