Szolnok Megyei Néplap, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
1979. március 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 6 Britannia — részekben 7 „Angliában voltunk a nyáron” — halljuk, „a versenyt az angolok nyerték” — olvassuk, még akkor is, ha ismerőseink esetleg a skót Edinburghban jártak, a dobogóra pedig Walesi sportoló lépett fel. A mágyar köz- tudatban kevéssé él a tény: a brit szigeteket több nemzet lakja. (Az arányok érzékeltetésére: az ötvenhat milliós lakosságból körülbelül 5,5 millió a skót és 3,1 millió a walesi.) Bár a történelmi fejlődés egységes monarchia kialakulásához vezetett, (tehát Anglia, Skócia és Wales Keltáktól A Brit-szigetekre a kora- középkorban bevándorló angolszászok nem lakatlan területre érkeztek. Hosszú háborúskodásba keveredtek a kelta eredetű skótokkal, akiknek feudális királysága a XI. századtól önálló állammá fejlődött. A két ország egyesítése dinasztikus alapon történt a XVII. században. E perszonálunió igatagságát mutatta az angol polgári forradalom, amikor Skócia Cromwell ellen fordult — sikertelenül. Vereségük következménye az addig önálló skót parlament feloszlatása, majd 1707-ben az angol— skót unió létrehozása lett. Lényegében hasonló volt Wales fejlődése is. Az országrészt az angolok a XIII. században foglalták el, beolvasztására 1536-ban került sor. Az ipari forradalom hatásai ellenére Wales viszonylag fejletlen maradt, hagyományos iparágainak jelentőnem föderatív államrendszert alkot, mint például az Egyesült Államok), Londonnak mégis örök gondot jelentettek a nemzeti törekvések. Észak-frország politikai válságához persze nem hasonlítható, de mindenképpen komoly problémák vezettek Skóciában és Walesben a most március 1-i népszavazáshoz. A közvetlen feladat dönteni e két országrész korlátozott önkormányzatáról; a jelenlegi brit belpolitikai helyzetben azonban az eredmények sokkal messzebbre is kihathatnak. az unióig sége különösen századunkban csökkent. A nemzeti érzések a gyors integrálódás ellenére sem tűntek el, sőt az egyre erősödő nacionalizmus századunkban elkerülhetetlenné tette valamiféle önkormányzat megteremtését. Különösen szorgalmazta a megoldást a 70-es években a munkáspárti kormány — több okból. Egyrészt a választási . elemzések adatai azt bizonyítják, hogy hosszú ideje csak skóciai részeredményei biztosítják a Labour Party országos győzelmét. így, ha nem támogatnák a skót nemzeti érdekeket, egy — az idén már elkerülhetetlen — általános választáson vereségüket idézhetné elő. Másrészt, régóta kisebbségben kormányozva, Callaghan nem kockáztathatja a skót, illetve walesi nacionalista pártok parlamenti támogatásának elvesztését. Olaj és bogáncs Érdemes megvizsgálni, mi okozta a nemzeti pártok szerepének felértékelődését. A kulturális hagyományok újraéledésén túl — ilyen például a híres walesi „eisteddfod”, a bárdok idejéig visz- szavezetett fesztivál — foCaernarvon vára: itt kapja meg az angol trónörökös a walesi herceg címet lyamat főleg gazdasági okokra vezethető vissza. Munka- nélküliségük súlyosabb az angliainál, pang a walesi acélipar, Skócia pedig kőszénbányászatának és hajógyártásának válságát érzi. Sajátos vetületet jelent az Északi-tenger olajkincsének kérdése. Komolyabb termelés mindössze néhány éve folyik, de a skót partok közelében lévő fúrókutak máris sok vihart kavartak. London reformlépéseinek meggyorsítására kényszerült, hogy kifogja a szelet azok vitorlájából, akik a váratlan olajgazdagság nyomán már Skócia elszakadását kezdik emlegetni. Egyszerre túl szúrósnak tűnt a skót nemzeti jelképnek számító bogáncs: a munkáspárti kormány évek óta kínos lavírozásra kényszerül. Hiszen a konzervatívok a nemzeti erőknek tett legkisebb engedményt is árulásnak tartják, sőt Callaghant saját pártja sem követi egységesen. Így kénytelen kompromisszumos megoldást keresni. Napirenden a devolúció Ezt a brit kormány a most népszavazásra bocsátott úgynevezett devolúciós törvény- javaslatban vélte megtalálni. A szó hatalomátruházást jelent, azaz a londoni döntési jogkörök egy részének visz- szaadását. E reformtervek szerint Edinburghban 150- tagú, egykamarás törvényhozó gyűlés, Cardiffban pedig törvényhozási jog nélküli, adminisztratív hatáskörű, ugyancsak egykamarás gyűlés alakulna. Számos kérdésben döntenének ezentúl helyi szinten (egészségügy, oktatás, lakásépítés stb.), de a lényeges ügyeket továbbra is Londonban intéznék. Szegő Gábor Francia baloldal Demokratikus eszmecsere Vezetési válság Egy hónap múlva újra az urnákhoz szólítanak 18 millió francia választót — egy évvel az emlékezetes tavalyi törvényhozási választások után, amelyek a megoszlott baloldal vereségét hozták. Pedig emléletileg meglett volna a lehetőség, hogy a nép baloldali többséget teremtsen a Bourbon-palotában. Most csak úgynevezett járási választásokra kerül sor, amelyeknek eredménye nem módosítja a parlamenti erőviszonyokat, még kevésbé lehet kormánybuktató hatásuk. Mégsem jelentéktelen esemény ez, különösen akkor, ha meggondoljuk: a tőkés válság a munkanélküliség növekedésével mostanában különösen megrázkódtatta a francia társadalmat. Azonkívül egy másik választási erőpróba is közeledik: júniusban az úgynevezett Európai Parlamentbe jelölik ki képviselőiket a franciák. A tavalyi választási vereség után a baloldal pártjai’ egy ideig csak egymást vádolták, egymásra hárították a felelősséget a kudarcért, s ami a francia dolgozókat bizonyára a legjobban elszomorította: felmondták a jó öt évvel azelőtt elfogadott Közös Programot. Most a baloldal pártjai kongresszusukra is : készülnek: áprilisban Metz városában a szocialisták legfőbb fóruma ülésezik, a Francia Kommunista Párt pedig május 9-e és 13-a között rendezi meg XXIII. kongresszusát. A két párt kongresszusi felkészülése ellentétes képet mutat: míg a szocialisták személyi és személyeskedő vitákba bonyolódtak, addig az FKP széleskörű, demokratikus eszmecserére szólította fel 700 ezer tagját. A kommunista kongresszus kétezer küldötte elé terjesztendő határozati javaslat tervezetét, valamint az új szervezeti szabályzat tervezetét előbb kéthónapos vitában a párttagság egésze vitatja meg, a hozzászólások, módosítási javaslatok jórészét a l’Humani- té, a párt központi lapja közölni fogja. A szocialista pártban vezetési válság van: hárman is harcolnak egymás ellen, Francois Mitterand, a jelenlegi első titkár, a korábbi el- növálasztási küzdelmekben a baloldal egységes jelöltje, a jelek szerint és a többiek bíráló megjegyzései szerint „önkényeskedve”, „a demokratikus játékszabályokat figyelmen kívül hagyva”, „jobboldali politikai célokat követve” állított össze egy programot pártja számára, amit aztán Michel Rocard is és Pierre Mauroy is támadott. A végén nem kevesebb, mint hét különböző programtervezet született meg, a párt vezetősége nem tudott dönteni, melyiket is fogadja el az áprilisi kongresszus elé terjesztendő javaslatként... Somoza és a sandinisták Születésnap a bunkerben Zéró parancsnok a sandinista hadsereg újoncait oktatja „Visszatérünk” „A harcot folytatjuk” — mondta Edén Pastora, közismert nevén Zéró parancsnok, amikor a sandinista gerillák túszaikkal, továbbá 59 kiszabadított politikai fogoly- lyal, 500 ezer dollár váltságdíjjal, szabadon távoztak a ni- caraguai fővárosból, Mana- guából. Sokszor eszünkbe jut ez az ígéret mostanában, hogy ismét gyakran hallunk a Sandinista Nemzeti Felsza- badítási Front (FSLN) akcióiról. S hogy nem lehetnek akármilyenek ezek az akciók, bizonyítja: Anastasio Somoza Debayle, a kis közép-amerikai ország diktátora újból riadókészültségbe helyezte a hozzá hű, kegyetlenkedéseiről hírhedt Nemzeti Gárda 7500 katonáját. Már 53. születésnapját sem merte nyilvánosan megünnepelni, ablaktalan, többszörös betonfallal megerősített bunkerébe vonult vissza, ott ds 200 testőr vigyáz reá. Somoza fél, s ahogy múlnak a napok, félelme csak erősödik. A sandinisták újult erővel támadják rendszerét, a gerillaakciók Pedro Joaquin Chamorro meggyilkolásának évfordulója óta különösen megszaporodtak. A főszereplő meggyilkolása A Somoza-család hatalmát alapjaiban megrendítő politikai földrengés 1978 elején Somoza: gondban a diktátor sek, gerillaakciók jelezték, de még hét hónapnak kellett eltelnie, hogy kirobbanjon az igazi felkelés. Erre a jelt a sandinistáknak a Palacio Nációnál elleni sikeres támadása adita meg. A gerillák egy maroknyi csoportja 1978. augusztus 11-én fényes nappal olyan váratlanul, gyorsan és magabiztosan foglalta el a Nemzeti Palotát Mana- guában, hogy a rezsim foglyul ejtett mintegy kétezer képviselője — Nicaragua urai közül szinte csak Somoza hiányzott! — az első percekben fel sem tudta fogni, mi is történt valójában. Eleinte puccsra gondoltak, és csak akkor ijedtek meg igazán, amikor az olaj- zöld egyenruhás fegyvereseknél felfedezték a sandinisták vörös-fekete zászlaját, a mozgalomét, amely már majd fél évszázada küzd őket támogató környező vagy közeli országokba. Nicaragua véres szeptemberének eseményeit a Somoza-család legfőbb támogatója, az Egyesült Államok nehezen tudta nem tudomásul venni. Rádöbbent, hogy az évtizedeken át támogatását élvező rendszer, amelyre úgy tekintett, mint legfontosabb közép-amerikai szövetségesére a haladó irányzatok ellen, egyszeriben a szakadék szélére került. Washington, hogy elkerülje a nem sok jót ígérő közvetlen beavatkozást, közvetítésre szánta el magát. Az Amerikai Államok Szervezetének égisze alatt bizottságot hozott létre, amelyben Dominika és Guatemala képviselői is helyet kaptak, .azzal a feladattal, hogy engedményekre bírják Somozát: bocsásson szabadon politikai foglyokat és elvben járuljon hozzá a „szabad választásokhoz”. A népszavazást, amely a diktátor sorsáról döntött volna, februárra tervezték. A közvetítő tárgyalásokat eleinte támogató ellenzék, legelőször a sandinisták, azonban rövidesen rájöttek : Washington célja, hogy mentse a még menthetőt Nicaraguában. A népszavazás nyomán, ha meg is tartják, csupán annyi „változás” történt volna, hogy az elnöki széket egy másik diktátor foglalja el — a nép Sorsa nem fordul jobbra. Ezt a felismerést megkönnyítette Somoza makacssága, aki támogatóival is egyértelműen közölte: az 1981-es választásokig nem hajlandó megválni tisztségétől. kezdődött Nicaraguában. Január 10-én hivatalos közlés szerint ismeretlen tettesek — ma már bizonyos: a diktátor megbízottai! — meggyilkolták Chamorrot az ország egyetlen ellenzéki újságjának főszerkesztőjét, a rezsim legszókimondóbb bírálóját, Somoza fő politikai ellenfelét, akiről odahaza és külföldön, még az Egyesült Államokban is, mint lehetséges elnökjelöltről beszéltek. A gyilkosság fölött érzett felháborodás nagyságát általános sztrájkok, utcai tüntetéA l’Humanité hasábjain René Andrieu megjegyzi: a szocialista párt eddig mindig leckét akart adni a kommunistáknak demokráciából. Ez a rögbijelenethez hasonló tumultus azonban azt mutatja, hogy nem a kommunisták maradtak el a demokrácia dolgában. Az FKP a maga programjában a szocializmushoz vezető demokratikus utat vázolja fel. Harcot hirdet a tőkés válság ellen, amely — s ezt például napjainkban Lotharingia kohászatának szomorú példája mutatja — munkáscsaládok újabb és újabb százezreit sújtja. Az FKP XXIII. kongresszusa elé terjesztendő határozati javaslat ilyen célokat tűz a francia dolgozók elé: jobban élni és másképp élni, többet termelni és másként. A célok megvalósítását a szocialista párttal szövetségben akarja elérni az FKP, de tartós, világos, erős baloldali egység, egyenlőség alapján, a társadalom átalakításának közös szándékával. Somoza diktatúrájának felszámolásáért. A USA szerepe A gerillák sikeres akcióján, s Somoza meghátrálásán felbátorodva még azok is csatlakoztak az országszerte kibontakozó, kormányellenes megmozdulásokhoz, akik korábban némán tűrték a rezsim kegyetlenkedéseit. Ezrek és ezrek vállalták az élethalál küzdelmet a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt, tüzérséggel és légierővel megerősített Nemzeti Gárda egységeivel. Végül a túlerő diadalmaskodott: a felkelést négy héttel később leverték. Somoza bombázói, páncélosai, a Nemzeti Gárda katonái csak azon az áron győzhetitek, hogy öt várost földig romboltak, legalább háromezer embert meggyilkoltak, sokezer felkelőt súlyosan megsebesítettek bebörtönöztek, vagy az ország elhagyására kényszerítettek. A sandinisták is visszavonultak — a hegyek közé, valamint az Az Egyesült Államok, amely több mint négy évtizeddel ezelőtt hatalomra segítette a Somoza-családot, nehéz helyzetbe került. Azzal tisztában van, hogy a diktátornak már nincs támogatója Nicaraguában, ezt az amerikai külügyminisztérium egy tisztviselője nyilvánosan is elismerte. De azt is tudják Washingtonban, hogy ha a „somozizmust” sem tudják megmenteni, a közép-amerikai országban bekövetkező demokratikus változás magával sodorhatja a térség többi, amerikai érdekeket kiszolgáló diktatúráját. Ezért most azt fontolgatják az amerikai stratégák, hogyan lehetne harcképtelenné tenni a legveszedelmesebb ellenfelet, a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot. Aggodalommal figyelik a Fehér Házban a nemrégiben megalakult Hazafias Nemzeti Frontot is, amely a liberális értelmiséget, a balközép szervezeteket és a megalkuvásra hajlamos Széles Frontból kiváló haladó csoportosulásokat tömöríti. Az amerikai aggodalom annál is nagyobb, mert az új ellenzéki mozgalom nem egy csoportja szoros kapcsolatot tart fenn a sandinistákkal. „Visszatérünk — mondta Zéró parancsnok az amerikai Newsweek című hírmagazin munkatársának. — Az amerikaiak nem hajlandók bennünket elismerni. De nézzen körül: Nicaragua lakosságának több mint a fele 25 éven aluli, és a fiatalok sandinisták ... A harcot . folytatnunk kell.” Kocsi Margit Pálfy József A Nemzeti Gárda nem válogat