Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-13 / 36. szám
1979. február 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 így „búcsúzott” a náci hadsereg Budapesttől; felrobbantott hidak, rommá lőtt házak jelezték a visszavonulás útját Az újjáépült hidak a Parlamenttel Harmincnégy éve Budapest szabad Arról az emlékezetes februári napról, amelyet ma ünnepelünk, alighanem kevesen számoltak be olyan hitelesen, mint az egyik legkiválóbb szocialista író. Nagy Lajos. Pincenaplójában így írja le a felszabadulás első perceit, amikor megpillantotta a szovjet katonákat Budapest utcáin: „Maflán álltam a kapuban. örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna”. Igen, így álltak akkor az emberek; tétován, szinte föl sem fogva, hogy a történelem egyik legvéresebb, legszörnyűbb korszaka végéhez közeledik. Pedig 1945 első napjaiban a magyar főváros pincékbe húzódott lakossága előtt — hacsak nem volt valaki mindenbe belenyugvó fatalista vagy álmodozó fantaszta — már nem lehetett kétséges; a háború sorsa eldöntetett. A nyugat felé nyomuló Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul tört élőire a menekülő ellenség nyomában; csak idő kérdése volt, hogy mikor teljesedik be a történelmi igazságszolgáltatás, mikor jön el a végső győzelem, mikor omlik össze végérvényesen a náci hadigépezet, mikor idézheti majd a diadalittas angol sajtó Shakespeare szavait: „The day is ours, the bloody dog is dead” — „Miénk a nap, a véres kutya meghalt”. De a bombázások és harcok elől a pincékbe menekült, éhező, lerongyolódott a lakosságnak még sokáig kellett a halál árnyékában várnia a sorsdöntő pillanatra. A hírek — a megbízhatatlan, ellenőrizhetetlen hírek — csak szórványosan jutottak el a föld alá, s természetesen a szovjet hadmozdulatokról szóltak, a közeledő ismeretlen katonákról, akiktől rettegett az, akinek meg volt rá az oka. s akiket lélegzetvisszafojtva várt, aki a szabadságot várta. A pillanat 1945. február 13-án jött el. A romhalmazzá vált főváros népe fölbo- torkált a pincékből; újjoogva vagy kisssé értetlenül; meg- dUetődve, elfásultan vagy kitörő örömmel halottainak és eltűnt hozzátartozóinak hiányától meggyötörtén — de mindenképpen azzal a tudattal: szabadság. A napló utolsó szavai azonban még a szabadság friss mámorában is arra intenek, hogy nem elég elnyerni a szabadságot, élni is kell vele, s meg kell őrizni: „Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át”. G. A. Tanácstagi szoba Kellemes meglepetés fogadta tegnap Szolnokon a tanácsházán azokat a tanácstagokat, akik az elmúlt napokban nem jártak az épületben választókörzetük ügyes-bajos dolgait intézni, tegnap reggel sem voltak rádióközeiben, hogy hallhatták volna a városi tanács elnökének bejelentését, hogy tanácstagi szobát alakítottak ki a városháza épületében. Tegnap este a szokásos tanácstagi klubfoglalkozás résztvevői Szolnok száz tanácstagjának nevében birtokukba vehették szobájukat. Első pillantásra olyan mint egy barátságos olvasóterem. Dohányzó- asztalok, körülöttük kényelmes fotelek, a falakon Szolnok térképe, a városrendezési terv, egy- egy városrésznek a jövőjét bemutató makettek. A polcokon a tanácsi munkával összefüggő nyomtatványok, kiadványok: a vb-ülések, tanácsülések anyagai, a tanácsciklus programja, közép- és hosszútávú terve. Kéznél vannak a rendeletiek. jogszabály- gyűjtemények, beadványok, a megyeszékhelyről szóló, a várost bemutató képeskönyvek, szakfolyóiratok, napilapok. Egy csokorba szedve, ügyesen rendszerezve mindaz, amelynek gyakori forgatásával alapos, átfogó, a képviselet gyakorlásához elengedhetetlenül fontos ismeretekre tehetnek szert. De a tanácstagi szobának nem a szak- könyvtár funkcióját szánták. Létrehozásával megteremtették a feltételét annak, hogy a közszolgálat képviselői a tanáesháza épületében otthon-érezhessék magukat. hogy képzésüknek, tájékozódásuknak legyen bázisa, közéleti párbeszédeiknek, eszmecseréiknek. vitáiknak legyen állandó színtere, ahol találkozhatnak a tanács tisztségviselőivel, szakembereivel, tetszés szerinti időben a választókörzetük lakóival. Nem klubnak, nem tanácsikozó teremnek szánták, a neve ezért is lett tanácstagi szoba, amit az országban elsőként Szolnokon alakítottak ki — néhány nap alatt. Nem kellett más hozzá csak egy jó ötlet, amit Minszk város példája alapián bemutatott az elmúlt héten a Magyar Hírlap. Kezdeményezőkészség, némi fejtörés, hogy kevés átszervezéssel felszabadulhasson egy szoba a tanácstagoknak, ami — a minszki példához hasonlóan — a „helyi közélet otthonává” válhat. K. K. Utólag is menteni, ami menthető Valamennyien emlékezünk még az 1970-es nagy tiszai árvíz forró napjaira. A tetőző Tisza vize most mindenütt magasabb mint 1970-ben volt, s úgy tűnik, egyelőre mégis kevesebb az aggodalom. A szeszélyes és kiszámíthatatlan időjárás fagyaival és olvadásaival még tartogathat ugyan kellemetlen meglepetéseket, de az bizonyos, hogy míg 1970- ben kilencezer ember munkájára volt szükség a gátak megvédéséhez, most jóval kevesebb is elegendőnek látszik, a védekezők száma négyezer körül lesz. Nyilvánvaló, hogy ahol egyszer már megerősítették a gátakat, megemelték a töltések magasságát, ott a következő alkalommal köny- nyebb a védekezés. Ahol nem rombolták szét az 1970-ben végzett munka eredményét, ott most összehasonlíthatatlanul kisebb a veszély és a védekezés költsége, mint máshol. Ezekre a nyilvánvaló tapasztalatokra alapozva foglalt úgy állást tegnapi ülésén az ár- és belvízvédelmi bizottság, hogy az új védelmi létesítményeket már úgy kell megépíteni, hogy azok ahol csak lehetséges az árvíz után is megmaradjanak és a következő árhullám ellen is szemben is biztonságot nyújtsanak. Másrészt arra is felhívta a figyelmet, hogy az ár elvonulása után az optimális védekezés során beépített és még felhasználható anyagokat meg kell menteni, mert ilyen rendkívüli helyzetben sem mellőzhető az ésszerű takarékosság elve. — b — KEN YERIL LA T Az öreg Kontreczki László harminchat éven át kenyérsütéssel kereste a kenyerét. Nyugdíjasként még besegít a kunmadarasi sütőüzemben. Szusszanásnyi pihenése közben kérdezem: — Nehéz a munka? — Addig volt nehéz, míg kézzel csináltam mindent. Naponta kilenc-tíz mázsa kenyeret sütöttem. Nemcsak dagasztanom kellett, hanem fát vágni, szenet, vizet hozni, befűteni. A sütőüzem sarkában levő zsákokra mutat. — Azok nem ilyen kicsik voltak régen, hanem nyolcvanöt kilósak. Most már dagasztógépek vannak mindenfelé. meg elektromos vagy olajfűtésű kemencék. A megyei Sütőipari Vállalat utánpótlása mégis akadozik. Mi lehet az oka? Horváth Kálmán jász- árokszálási pék szerint: r— Hiába dagaszt a gép, ugyanúgy meg kell szenvedni. A munkaidő is rosszul alakul. Este is, vasárnap is itt kell lenni. Beszélgetés közben egy percre sem áll meg, mintha belső tűz égetné. Azt beszélik róla, hogy valamikor rádőlt a régi kemence és csúnyán összeégette, de erről nem szól. Kisvártatva folytatja: — Ezért nincs utánpótlás, és nem is lesz. A látszat mintha ellene szólna. A fiatal Papp__ Éva szorgoskodik mellette. A dagasztókádból háromkilós ke1 nyér tésztáját szakítja, s teszi a mérlegre. Alig-alig kell lecsípni a tésztából vagy hozzáadni valamicskét. Mérés után mindkét kezével egy-egy kenyeret „virgol”. Nyomkodja, mintha dagasztaná, azután feszi a kosárba. Naponta jó tizenöt mázsa tésztát emelget. Kérdem tőle, mit tenne, ha ő lenne a vállalat igazgatója. Gondolkodás nélkül válaszol: — Eltörölném az éjszakai műszakot. Édesipari tanuló akart lenni, d,e nem sikerült. A sütőipart ajánlották. így lett egyike a női pékek gyér seregének. Férfiak között férfimunkát végez. — Szóval fehér holló? — A herényi üzemben van egy kolleganőm. Többről nem tudok. Esetleg Szolnokon ... — Az édesipari álom után keserű a kenyér? — Nem. Megtaláltam számításomat. Négyezer forint körül keres havonta. Az ilyen esetekre mondják: aki irigyli, csinálja utána. Szakmaszeretet és lemondás Kérdem tőle. mi kell ahhoz, hogy jó pék legyen valaki. Az öreg Horváth szól közbe: —• Szakmaszeretet és lemondás mindenről. — S mi kell, pontosabban mi kellene ahhoz, hogy mindig mindenhol jó kenyér legyen? Ezt már Zsamai Bélától, a megyei Sütőipari Vállalat igazgatójától kérdezem. . — Száz-százhúsz tonnás új kapacitásra, s azzal párhuzamosan rekonstrukcióra lenne szükség a következő évtizedben. Tizennyolc korszerű üzemmel, megfelelő szállítási kapacitással ki lehetne elégíteni a megyei igényeket, és a létszámot is lehetne csökkenteni. De ehhez pénz kellene, mi pedig nem tartozunk a túlságosan nyereséges vállalatok közé. Szó ami szó, a megyei sütőiparra ráférne egy erőteljes műszaki fejlesztés. A többihez viszonyítva ugyanis ez az ipar rossz starthelyzetből indult. Többnyire elavult. jórészt csak bérsütésre berendezkedett pékműhelyeket örökölt a megyei vállalat is. Az utóbbi évek fejlesztése — például új süteményes üzem Jászberényben, kemencecserék Mezőtúron, Tiszafüreden és Kunhegyesen, új sütőüzem Kunszentmárton- ban, HTL gépsor a szolnoki kenyérgyárban stb. — ellenére nehéz helyzettel küszködik a vállalat. Jól érezhető ez az igazgató szavaiból: — A sütőipari vállalatok közül az egy foglalkoztatottra jutó állóeszközérték alapján a 21., az egy foglalkoztatottra jutó gépérték alapján pedig a 18. helyet foglaljuk el. Ugyanakkor az ország 37 sütőipari vállalata közül a termelési értéket tekintve a harmadik, az átlagos állományi létszámot tekintve pedig Budapest után a második helyen áll a Szolnok megyei. Tavaly 4278 vagon kenyeret és csaknem 111 millió süteményt adott a kereskedelemnek. A vállalat kollektívájának erőfeszítése ezekből az adatokból is nyilvánvaló. — Nem is tudtuk kielégíteni az igényeket ,— fűzi hozzá a vállalat igazgatója — csak úgy, hogy 178 ezer túlórát használtunk fel. Garatból a kemencébe Ez sem vonzó az utánpótlás szempontjából. A vállalat már tavaly is létszámgondokkal küzdött. A pálya vonzó hatása csak a nappali műszak bevezetésével növekedne. — A nappali termelés csupán elhatározás kérdése — vélekedik az igazgató —. de akkor mindig egynapos kenyeret kapna a vásárló. Még így, állandó éjszakai munkával. a legnagyobb igyekezet mellett sem tudunk mindig friss árut biztosítani. Az utánpótlás miatt viszont, nem mondom, hogy már a következő ötéves tervben, de előbb-utóbb meg kell barátkozni a nappali műszak gondolatával. Ez nem jelentene száraz, ehetetlen kenyeret. A cito- pán nevű minőségjavító segédanyag használatával ugyanis nemcsak a gyártás időszükséglete csökken 12 óráról háromra, hanem a kenyér frissesége is tovább megtartható. Citopánból azonban „szűk a kapacitás”. A zalaegerszegi üzem nem tud, minden igényt kielégíteni. A jó minőség egyik nélkülözhetetlen kelléke a liszt pihentetése. Sajnos. előfordul, hogy a garatból egyenes út vezet a sütőüzemekig. Azoknak pedig — öthat kivételével —■ a szűkös hely miatt szintén nincs lehetőségük a liszt szabvány szerinti pihentetésére. Ami pedig a technikai feltételeket illeti: a megyei sütőipari vállalat kemencéinek többsége (43) korszerűtlen, lapátos vetésű, falazott, egy része közvetlen fűtésű. Nem írható tehát minden a pékek rovására. Abban, hogy az utóbbi időkben javult a kenyér- és a süteményellátás, nagy szerepe van a malom-, a sütőipar és a kereskedelem egymást segítő erőfeszítésének. Zsamai Béla örömmel nyugtázza: — Megszűnt a hibák miatti egymásra mutogatás. A sütőipari vállalat 932 helyre szállítja termékeit. Szolnokon egyébként bevezették a konténeres szállítást. A gyorsaság és a minőség védelme miatt is ezé a jövő. Méginkább az lenne, ha a konténerek ára nem közelítené a hétezer forintot. Az ember azt hinné, hogy a kiszolgáló vállalatok nagyüzemeket nagyüzemi módon szolgálnak ki. Mikor aztán arról hall például, hogy a mázsaszámra fogyó margarint negyedkilós „kiszerelésben” kapják a sütőüzemek, s az étolajat sem hordókban. hanem kis flakonokban, akkor árra gondol, hogy valahol valaki nem nagyon figyelt oda, amikor a takarékosságról volt szó. Szalagos kenyér A megyei Sütőipari Vállalat üzemei között a minőséget tekintve az elsők között van a jászladányi. — Azért van így — magyarázza Győri József —, mert mi nem gyalázzuk agyon a tésztát. Csak a da- gasztást végezzük géppel, a töhi>i munkát mind kézzel. — Csupán ennyi az egész? — Most már nagyobb az önállóságunk, s úgy érezzük, ez kötelez bennünket. Ha jó lisztért Piripócsra kell elmennem, oda is eljutok. A rossz lisztet nem veszem át. A múltkoriban is visszaküld- tem egy vagonnal. A jászladányi üzem látja el kenyérrel a helybeliek mellett Jászkisért, Jászalsó- szentgyörgyöt, Alattyánt, Já- noshidát, Jászboldogházát s részben Tiszasülyt, Jászjá- kóhalmát. Jásztelket, Jász- dézsát, esetenként pedig Jászberénybe is szállít. Emellett minden héten magánkereskedők viszik az árut Tatabányára, Egerbe és Miskolcra. Győri József büszkén újságolja: — A szalagos kenyeret is mi sütjük... — Az meg milyen? — Reprezentációs célokra való. Eddig azt hittem, kenyérből télen-nyáron ugyanannyi fogy. Győri József másként látja: — Szezonális munka a mienk. Nyáron többet pa kolnak a tarisznyába, több szárad meg, ezért akkor még a kutyának is nagyobb karéj jut. De most is sok kenyér fogy, soha nem vettek ennyit, mint ezen a télen. — A jó termék kelendő-•• — A kérdés az. hogy hol, mit tartanak jónak. —• Hogy érti ezt? — A péknek tudni kell, hogy hol, milyen az embernek a szájíze. — Nem egyforma? — Korántsem. Jászkiséren például a magas, domború, fehérebb kenyeret szeretik, Jászladányon inkább a közepes magasságút. A jász- boldogháziak meg állandóan forró kenyeret karnak. —■ S igazodnak az emberek szájízéhez? — Igyekszünk. A minőség- ellenőrző intézet meg a szabványok betartására törekszik ... — Az imént azt mondta, hogy sok mindent kézzel csinálnak. Nem híve a gépesítésnek? — Jó minőségű terméket előállító gépiekre nincs elég devizánk. A rossz gép meg szerintem olyan, mint a szecskavágó j .. Mi becsüljük a vásárlót, és elejét vesszük annak, hogy ragacsos kenyeret hozzon visz- sza valaki. Azt mondják, a megye kenyérellátását 86,—87 százalékban biztosító Sütőipari VállalaJ dolgozói életében különösen emlékezetes marad az 1978-as év. Megkapták a Kiváló Vállalat címet, s elismerően szóltak róluk a megyei vezető testületek is. Egyébként jó szó dolgában nincsenek elkényeztetve. Pedig többet érdemelnének, hiszen sokan vannak köztük olyanok, mint Győri József, akinek nemcsak a saját kenyere fontos ... Simon Béla
