Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-08 / 32. szám
1979. február 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Hortobágyszéli emberek Nehéz volt a cifra szűr A FEJLŐDÉS MINŐSÉGE Á sok is lehet kevés iparosítás időszaA szocialista kában mind a lehetőségeket, mind a szükségleteket tekintve a mennyiségi fejlesztés volt a fő feladat. Bár a takarékosság, a termelékenység emelés, a korszerűsítés, a minőség javítás tennivalói újból és újból szóba kerültek, ám az ilyen nekibuzdulásokat a termelés növekedés lendülete mindannyiszor az erőtlen jelszavak közé sorolta. Az elmaradottság felszámolásához több kenyér, ruha, cipő, gép, épület kellett. Az elemi létszükségletek kielégítése, a foglalkoztatottság növelése, új munkahelyek létesítése volt napirenden. A világgazdasági viszonyok szintén a mennyiségi törekvéseknek kedveztek. A munkaerő, a nyersanyag, az energia olcsó volt, gazdagon buzgó forrásai szinte kiapad- hatatlanoknak tűntek. Termékeink, bár magas műszaki színvonalat nem képviseltek, mégis versenyképeseknek bizonyultak. A tartós fellendülés időszakában az értékesítés sem ütközött merev korlátokba. Mindez természetesnek tűnt mindaddig, amíg a 60-as évek végén, a 70-es évek elején csaknem egyidőben a felsorolt valamennyi előny hátránnyá változott. A munkaerőforrások elapadtak, jelezvén, hogy a népgazdaság extenzív fejlesztésének időszaka lejárt. A világpiaci cserearányváltozás nyomán megdrágultak a magyar importcikkek, a nyersanyagok, az energia- hordozók, az intenzív fejlesztéshez szükséges korszerű berendezések! A műszakilag és minőségileg nem túl igényes export termékeink ára viszont olykor még a száguldó inflációval sem tartott lépést. A tartós konjunktúrának pedig vége szakadt, a fejlődé országok kínálata nagyarányú árlemorzsolódásra vezetett. Végeredményben a magyar munka 20 százalékkal leértékelődött á világpiacon. Adriai kőolajvezeték épült, jelézvén, hogy a megdrágult szovjet kőolaj sem áramolhat hazánkba korlátlan meny- nyiségben ... A gazdasági fejlődés belső és külső feltételrendszerében valamennyi elmozdulás tehát a mennyiség ellen hatott és fokozott minőségi, hatékonysági követelményeket támasztott. Mivel ezeknek a követelményeknek 1978- ig megfelelni nem tudtunk, s az ország eladósodása fokozódott, az 1979. évi népgazdasági terv határozottabb módszerekkel, egyebek közt az ipari termelés növekedésének mérséklésével igyekszik kikényszeríteni a szükséges minőségi előrehaladást. Az ipari termelés az idén — mint ismeretes — 4 százalékkal nőhet. Ezen belül a mennyiségi feladatok ágazatonként, vállalatonként, termékenként erősen differenciáltak. A hem gazdaságos tevékenység stagnál, sőt csökken. A korszerű, versenyképes termelés pedig, ha az egyensúly javítását szolgálja, szinte korlátlanul növekedhet. A mennyiségi ütem mérséklése tehát nem cél, hanem eszköz, a termelési szerkezet határozottabb korszerűsítésének a külkereskedelmi egyensúly javítását kell szolgálnia. A sok is lehet kevés, a kevés pedig sok. A termelésnövekedés egyértelműen káros, ha rossz hatásfokú és csupán a népgazdasági veszteség, a külkereskedelmi deficit gyarapítója. A termelés stagnálása, visszafejlesztése pedig ilyen esetben pozitív folyamatok hordozója, elindítója lehet. A stagnálást, a visszafejlesztést a konkrét helyzet konkrét intézkedésének tekintjük. Változatlanul hangoztatjuk, hogy a fejlesztés és nem a visszafejlesztés pártján állunk. Ügy vagyunk ezzel, mint a régi városrészek rekonstrukciójával: az elavult, régi lebontása teremti meg az új alapját, de a szanálás még nem építés, még nem új városrész. Gazdasági építőmunkánkban is az új teremtésen, az elavult, régi pozitív meghaladásán van a hangsúly. Ahol lehet gazdaságossá kell tenni a nem jövedelmező termelést, s fenntartani, fokozni a hatékony tevékenység versenyképességét. Csak végső eszköz a visszafejlesztés, a felszámolás, a szanálás. A régi, elavult dolgok meghaladása, az új teremtése nem mennyiségileg, hanem elsősorban minőségileg meghatározott. A dinamikus gazdasági fejlődés szintén az előrehaladás milyenségére utal. A dinamikus — az értelmező szótár szerint — erős, mozgékony, belső energiában gazdag. A dinamizmus tehát nem mennyiséghajhászás, a dinamikus vezető pedig nem valamiféle „csúcstartó”. A dinamikus gazdaság képes erőteljes változásokra, hatásos újításokra, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodásra. Más szavakkal: a dinamikus gazdaság nem csak követi a változó szükségleteket, s mind magasabb szinten kielégíti azokat, hanem vissza is hat rájuk, esetenként új igényeket támaszt. Vagyis a dinamikus fejlődést olyan minőségi ismérvek jelzik, mint a korszerűség, a jövedelmezőség, a versenyképesség. mennyisége, széria H termelés nagysága azért nem teljesen mellékes, a gazdasági növekedés egyik fontos alkotó eleme. Súlyának megfelelően számoljunk tehát a mennyiségi tényezők pozitív és negatív hatásaival, de ne abszolutizáljuk a volument. Ezért tekintsük a természetbeni mutatóknál átfogóbbnak, fontosabbnak a különböző minőségi tényezőket kifejező értékkategóriákat: az árat (forintban, rubelben, dollárban), a ráfordítást, a megtérülést, a nyereséget, a hozamot stb. Az állami támogatások csökkentése, a termelői árrendszer továbbfejlesztése elősegíti majd, hogy ezek az értékmutatók — mindenekelőtt az árbevétel és a nyereség — hívebben tükrözzék a tényleges értékalkotást, a népgazdaság valós érdekét, a fejlődés minőségét. K. J. Emberöltő a szövőszék mellett ■ Él 1 „És mindet ezzel a két kezemmel, ezen az öreg masinán csináltam Még nem kevertünk össze minden kártyát. így vélekedik a három falu — Tisza- őrs, Tiszaigar, Nagyiván — jelenéről az igari Csorba Dániel. Holott közös a téesz és közös a tanács is. Sőt, az emberek egy része átjár dolgozni az egyik községből a másikba, mindig abba, ahová a munkája szólítja. Nagy Pál például Tiszaigaron lakik, de mert szerelő, a téli javítások idején az őrsi gépműhelyben kell keresni. Könnyen éhen maradhat a tagság — Volt nekem házam Ti- szaőrsön is, én ismerem mindkét községet — vállalkozik az összehasonlításra. — Megvallom őszintén, jobban szeretem az őrsi népet, mint az igarit. Az itteniek nem annyira befeléfordulóak, a pénztől is könnyebben megszabadulnak, mint a falum- béliek... Mi már kölyökko- runkban azon voltunk, hogy melyik banda veri meg a másikat, mert hogy a község egyik fele református, a másik fele katolikus volt. Mondhatok más példát is. Amikor új házat építettem, megkeresett a rendőrség, hogy menynyi is a fizetésem? Na, szóval ezzel csak azt akartam bizonyítani, hogy nálunk Iga- ron gyakori az olyan ember, aki a más fazekába kukucskálva irigykedik, ahelyett, hogy a saját háza előtt söp- rögetne. Szigorú vélemény, nem mondom. Külön szerencse, hogy Tiszaőrsön született, aki ellentmond neki. — Az a meglátásom, — állapítja meg Zsámba József, aki ugyancsak a gépműhelyben szerelő —, hogy egy ilyen nagy téeszben, ahol a szűkös lehetőségek miatt nagyon meg kell gondolni minden lépést, olyanokra is szükség van, s az igariak ilyenek, akik nem kapkodják el a dolgot. Emellett persze nyitott szemmel kell közlekedni. mert különben könnyen éhen marad a tagság. Zsámba József kiválóan példázza az őrsi polgárt, hiszen a későbbi találkozásaim *is azt bizonyították,- hogy az ottaniak nemcsak a szívükkel, hanem a fejükkel is gondolkodnak. Ilyen emberek lakják azt a falut, ahonnan az első írásos emlékek 1292-ből származnak, s ahol a föld először örsi Imre, majd pedig a kassai káptalan és az egri püspök birtokában volt. Fordított ki az eke Anjou-kori pénzt is a talajból, ám a tiszaőrsiek inkább a falu határában lévő melegvizű gyógyforrásról beszélnek. Meglehet azért, mert a korábbi évtizedek huzatos traktorai elég sok reumást teremtettek a világra... Akad viszont olyan ember is köztük, aki vallatóra fogja az újságírót, hogy mikor is épült az őrsi templom, s amikor az csak papírból tudja a választ: 1786, akkor a tényeket fejből ismerő biztonságával elmosolyodik. Aztán eredetire cseréljük a szerepet, s most már Muliter József brigádvezető beszél. — Megmondom úgy ahogy volt: 1959-ben még nem nagyon bízott a nép a téeszben. Annak ellenére, hogy itt elég jók a földek — olyan százhektáros tábla azért nincs, amelyikben szikfolt ne lenne —’ s így a gazdasági erősödésnek is nagy lehetősége lett volna, kezdetben igen csak ingadozott az egész. Ne mondjak mást, mint azt hogyha jól számolom, akkor nálunk Bugán Misi a tizenhatodik elnök. Muliter József is „őrsi módra” gondolkodik, hiszen pillanatokon belül az egyesítés előnyeire tereli a szót. — így legalább lehetnek komolyabb beruházásaink, ki tudjuk használni a nagy gépeket. A baj csak az, hogy ami gazdasági megfontolásból tökéletes, az más szempontból még tele lehet hibával. Mire gondolok? Hát arra, hogy mikor lesz nekünk mindenütt fűtött öltözőnk, hidegmeleg vizünk, megfelelő munkaruhánk? Ezt írja meg! Csak bólogatásra jut időm, tudniillik Muliter József az előbbi gondolattól már mesz- sze jár. Egy régi bánatát sorolja, miszerint a nagyiváni ember mindig többet keres, mint az őrsi vagy az igari. Nincs még meg a kilométered? — Mert az iványi embert megtalálja mindenütt: a minisztériumtól Madagaszkárig. Mert otthon, azon a sovány földön megélni soha nem tudott, ezért állandóan járnia kellett a világot. Közben annyi tapasztalat ragadt rá, hogy csuda. Aztán hajtós, rámenős is, az élet erre is megtanította. Füvet kaszál, állatot tart, olyan házat épít, hogy az ember nyaka belemerevedik, mire felnéz rá. Nem lusta az őrsi ember se, nem rí ki a kezéből semmi, de a maga nyugodtabb. csendesebb fajtájával, no meg azzal, hogy itt nincs a puszta rengeteg füvével, egy lépéssel mindig lemarad. S már siet is a kis ember, hatalmas kucsmáját fejére csapva, mintha azon nyomban el akarná hagyni a nagy- ivániakat. Szinte hallom, ahogy a többiek utána kiáltanak: „Mi az, hé?! Nincs még meg a kilométered?” Aztán magam is elindulok. Azért, hogy rövidesen megérkezzek Czinege István — ahogy ők mondják — iványi házába. Ott találom az idősebb fiút, Mihályt is, s természetesen az ifjabbik fivér feleségét, aki vacsorát főz. Pista bácsi — nyolcvankét évével — nyugodtan nevezhetjük így, az életéről mesél. — Tízéves koromban már az apám mellett dolgoztam. Hat évre rá, már számadó gulyás voltam, s az is maradtam nyugdíjig. Negyvenkét esztendőt szolgáltam a marhák mellett. Gyakran került ilyen kedvünk... Czinege István fizetsége akkoriban búza volt. marhánként tizenöt litertől húsz kilóig. öt-hétszáz szarvasmarha esetén ez már a középparaszt jövedelmével vetekedett még akkor is, ha a bojtárok fizetsége is ebből került ki. így aztán, ha nagyritkán mula- tásra került a sor, akkor egy négyéves üsző ára is elúszott, méghozzá úgy, hogy a számadót a hortobágyi csárdától Nagyiván határáig kísérte a muzsikáló cigánybanda, és még ott is húzta vagy két napig. — Olyan is volt, — szól közbe Mihály —, hogy az apám sehogy se akart kötélnek állni, amikor koccintgat- ni csábították. Egyszer is nagyon szabadkozott, de aztán beadta a derekát. „Ne itass addig fiam, amíg vissza nem jövök” — szólt hátra, amikor elindult. Várhattam volna! Két nap múlva érkezett, akkor is cigányokkal. — Nohát volt az úgy, — szabódik az öreg —, hogy a ■marhák 'közül ki megdög-i lőtt, kit megfőztünk, kit a gödörbe löktünk, — legalábbis ezt mondtuk a . gazdának — de olyan is akadt, amikor három nap, három éjjel nem alhattunk a nagy vihar miatt. Olyankor aztán nehéz volt a cifra szűr. Na persze volt az köny- nyű is. Amikor még Czinege István fiatalabb volt, „a früs- tök mellé lecsúszott egy félliter pálinka is”. — Olyankor aztán megráztuk a cifra szűrt, — kuncog az öreg, — vagyis táncoltunk. Nyáron gyakran került ilyen kedvünk .. . Pista bácsi ma is korán kel, négykor már enni ad a teheneknek. — Mintha szükségünk lenne rá, apám — néz rá mosolygós megrovóan a menye. — Hagyjad lányom, ha megkötöznétek se tudnék tovább aludni — legyint az öreg. Braun Ágoston Következik: ÍGY KÖTŐDNEK EGYMÁSHOZ A FALVAK. A cibakházi takács Alig olvasható cégtábla a cibakházi kis ház falán: „Marton Miklós — takács”. — Kerüljenek beljebb — invitál a gazda, a 71 éves szövőmester. A „beljebb kerülés” nem egyszerű dolog. Az aprócska műhelyt csaknem teljesen betölti a favázas, régi szövőszék, és a rongyszőnyeg szövéséhez szükséges színes gombolyag kupaca. — Most kelt föl a betegágyból, de már dolgozhatnék - ja van — zsörtölődik Marton Miklós testvére, „Pólika néni”j. — Pedig pihenhetne még. A fehér hajú, fehér bajuszé takácsmester rádörmög: — Tele vagyunk megrendeléssel. Rám eddig se mondták.'hogy megbízhatatlan vagyok, eztán se mondják. Fiatalos lendülettel átveti lábát a szövőszék ülésén, s halk „csissz-csussz” kíséretében fürgén futni kezd a vetélő, szaporodnak a készülő rongyszőnyeg színes keresztszálai. Munka közben mesél. — Mostanában megint nagy divat lett a rongyszőnyeg. Jönnek az emberek, hozzák az alapanyagot. „Miklós bácsi. itt ez a sok régi kacat, csináljon belőle újat.” Én meg szívesen csinálom, mert szép munka ám ez. Nagyon szép. örülni lehet, ha szívét adja bele az ember. Szép kenderfonálból csinálom a búzás zsákokat. Van olyan ember, aki még húsz év múlva is elmondta nekem: „milyen jó zsákok azok Miklós bátyám”. Meg szalvéták, asztalkendők, abroszok lenvászonból ! És mindet ezzel a két kezemmel, ezen az öreg masinán csináltam. Egy bajuszpedrésnyi szünetet tart, a vetélőbe új szálakat fűz, feketét és fehéret, az adja meg a „ritmusát” az ezernyi színből szőtt rongyszőnyegnek. — Nem panaszkodhatom. Ez a mesterség mindig biztosította a megélhetést, igaz sokszor éjszaka, lámpavilág mellett is dolgoztunk Póli- kával. 1922. óta vagyok takács, sose akartam más lenni. „Csissz-csussz” — működni kezd az öreg, barnára pácolt, bütykösre koptatott szövőszék. Szaporodnak a szőnyeg színes centiméterei. A régi kézművesmesterek alaposságával, munkaszeretetével dolgozik Marton .Miklós, az ősi takács szakma egyik utolsó „mohikánja”. A tiszafüredi Vegyesipari Szövetkezet kocsi részlegében havonta mintegy 600 futball- és medicinlabdát készítenek tőkés exportra Sz. J.
