Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
10 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1979. február 4. mii in m 0MRO' **** FIA1AIDKNAK iíWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWV flz alkotás vonzásában Hz agyag „szobrásza Vannak olyan álmok, amelyek sohasem válnak valóra. Főleg azért, mert nem is tesz érte az ember semmit. Így volt dédelgetett álmával Sz. Nagy István, a karcagi Agyagipari Népművészeti Háziipari Szövetkezet fiatal alkotó művésze is. Tízéves korában „választott pályát”; azt tervezte szobrász lesz. Ha agyag került a kezébe — márpedig Karcagon a fazekasok egyik hazai fellegvárában nem nehéz hozzájutni — azonnal gyúrni kezdte, ügyes kezei közül szobrok kerültek ki. Leggyakrabban kedvenc állatát, a lovat formázta meg. s nagy csatákat játszott az agyagállatkákkal. A gimnáziumban még mindig szobrásznak készült, s aztán mégis váratlanul elszegődött Kántor Sándorhoz. Sohasem jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, s sohasem bánta meg. Illetve egyszer.... — Nem mondom, akkor fájt egy kicsit a szívem — emlékezik vissza —, amikor Somogyi Árpád Kántor Sándor, a mesterem portréját mintázta a szemem láttára. Most már viszont nem sajnálom, hogy nem lettem szobrász. Amikor megismerkedtem a fazekasság titkaival, úgy éreztem, hogy a korongnál van a helyem. Inkább legyek egy jó fazekas, mint egy rossz vagy középszerű szobrász. Hogy milyen lett volna szobrásznak? Nem valószínű, hogy rossz, hiszen a munkája hasonlít a szobrászéhoz, s fazekasként a legkiválóbbak eigyike. Még „tanuló” korában többször elnyerte a „Szakma kiváló művelője” címet, majd néhány éve a „Népművészet Ifjú Mestere” lett. Tavaly pedig a Siklóson megrendezett Gerencsér Sebestyénről elnevezett országos pályázaton a csaknem száz résztvevő közül az első díjat kapta meg. S mégsem elégedett. — A Kántor Sándornál töltött tíz év tanított meg arra, hogy sose legyek elégedett magammal. A mesterem sohasem dicsért, — legalábbis a szemembe —, sőt mindenre azt mondta: „még nem jó”. Én meg folyton törtem magam, hogy végre mondja már azt is, hogy „jó”. Meg aztán élt bennem a vágy: megmutatni én is meg tudom csinálni úgy, ahogy ő. Persze még most sem tudom úgy. — Három éve, huszonhét évesen került a szövetkezetbe. Nem csekély felelősséggel jár a munkája. — Nem könnyű nap mint nap azon munkálkodni, hogy összhangban legyen a termelés és a művészi színvonal. De végül is nem a sok vita a lényeg, hanem a végeredmény, az hogy mi kerül a piacra. — S ebben önállóan kell döntenie... — Igen, de ehhez ei kellett fogadtatni magamat, hogy higgyenek nekem, bízzanak bennem. Sok konfliktust kell önmagámban is megoldani, hiszen mi a biztosíték arra, hogy amit megtervezek, az szép és jő, s s elkel a piacon is. Az ízlésem? Az alighanem kevés lenne. Szabad időmben néprajzzal foglalkozom, önszorgalomból képezem magam, hogy minden darab, ami kikerül a kezem közül, az tiszta népművészeti forrásból táplálkozzon. Szerencsére ez a forrás kiapadhatatlan. Minden forma, minta felújítása újabb lehetőségeket rejteget. az alkotó hozzátehet vagy elhagyhat belőle. Ugyanúgy megcsinálni, mint ahogy évszázadokkal ezelőtt megformáltak valamit az értő kezek — tulajdonképpen nem is lehetne. — Alkotóról beszél... — Nem tartom magam művésznek. Egy mindig újat, többet akaró szakmunkás vagyok. — Szerénységének tulajdonítom a válaszát. Éppen ezért kérdezem meg. hogy érez-é* — éreztetnek-e — előnytelen megkülönböztetést a társakkal? Nem panaszkodhatom, engem inkább támogattak, segítettek az idősebbek. Hogy van-e ellentét a fazekasok között? Sajnos igen, s ez nem mindig építő jellegű. Még Kántor Sándor műhelyében fogadtam meg; mindent elkövetek, hogy a fazekasokat megbékítsem egymással. ö azt mondta: „nem fog menni”. S mit mondjak én? Eddig ment is meg nem is. Tál Gizella A fenti képünkön Sz. Nagy István az általános iskolások ke- rámikus szakkörét vezeti. A házi hangversenytől a filharmóniáig Kevés olyan embert találni, aiki a zenét nem szereti. Van, akit Liszt romantikus művei ragadnak meg. mások Beethoven muzsikáját kedvelik. Az idősebbek — talán az emlékeket idézve — szívesen dúdolgatnak népdalokat. míg a fiatalok nehezen tudnak nyugton maradni, ha a rádióban, a lemezjátszón kedvenc együttesük szólal meg. Az viszont, hogy valaki a zene művelőjévé válik, vagy csupán hallgatja, és így élvezi a muzsikát, lehetőség, tehetség és kitartás kérdése. A három feltétel szerencsésen ötvöződött Egyed József zenei pályája során. Jelenleg Szolnokon és Mezőtúron a zeneiskolában tanítja a fúvós hangszeres növendékeket; tagja a megye- székhely szimfonikus zenekarának valamint a szolnoki fúvósötösnek s emellett az Országos Filharmónia szólistájaként is ad hangversenyeket. Hogyan szerette meg a zenét és a muzsikálást? Testvére és szülei is zenéltek, s a nemesvámosi rokonokkal, barátokkal együtt gyakran az éjféli órákba nyúló házi- hangversenyeket adtak. Ezek az esték óriási élményként hatottak Egyed Józsefre, s elhatározta, 5 is „belép” a zenekarba. Hétéves korában hegedülni kezdétt. A vonóshangszert hamarosan fúvósra — előbb klarinétra, majd négy év után oboára — cserélte. A határozott, tömör hang, az érdekesen csillogó billentyűk megnyerték tetszését. Ráadásul ,— s ez egy tíz év körüli „fiatalembernél” fontos szempont — kisebb volt a tokja, mint a hegedűnek, így kisebb súlyt kellett cipelni. A veszprémi zeneiskolában sajátította el az oboázás alapfogásait, a hangszeres játék fortélyait. A tanuláshoz az oboát a szülei egy eladott tehén árából vásárolták meg. (Még ma is ezen a hangszeren játszik.) Ügyessége, kitartása és természetesen zenetanára arra ösztönözték, hogy az általános iskola befejezésével zenei pályára jelentkezzen, ő azonban asztalos tanulónak iratkozott be. Mindig élvezettel nézte az asztalos munkáját, ahogy kezük nyomán formálódik az anyag, valami új születik. Egy év után azonban mégis lett foganatja a zenetanári rábeszélésnek; jelentkezett a debreceni zeneművészeti szak- középiskolába, ahová fel is vették. A középiskolai és főiskolás évek rengeteg élményt, zenei gazdagságot jelentettek. Szívesen emlékezik visz- sza arra a zenei versenyre, melyet a főiskola hirdetett meg hallgatóinak, s őmint harmad éves „konzis” benevezhetett. A döntőbe jutva már a codát játszotta, amikor felötlött benne a győzelem gondolata. Ettől aztán elvesztette összpontosítását, az ujjai nem engedelmeskedtek, s így a hátralevő ütemeket „átkomponálta”, amely a második helyet jelentette a számára. Életre szóló emléke egy Haydn-oratórium bemutatásához fűződik. A debreceni Kodály kórussal közösen szólaltatta meg a művet a főiskola zenekara, Oboatanára — s ennél nagyobb megtiszteltetés egy zenészt nem érhet — a második pulthoz ült le, s a szólót Egyed Józsefre bízta. A diploma megszerzése után a szolnoki Szigligeti Színház zenekarához szerződött. A város zenei életének vérkeringésébe gyorsan bekapcsolódott. Alapítótagja lett a szimfonikus zenekarnak. óraadást vállalt a zeneiskolában. Az elmúlt évben pedig létrehozták a megyeszékhelyen a fúvósötöst, melynek a vezetője lett. Fárasztó a zenekari próbák. a koncertezés mellett hetente háromszor Mezőtúrra utazni órát adni, s még a szolnoki zeneiskolában is oktatni a fúvósnövendékeket. Egyed József ezt vállalja. A színvonalas hangversenyek mellett szeretne minél több tehetséges fiatal zenészpalántát felkészíteni erre a pályára, erre a hivatásra. V. F. S. NÉVJEGY A MÜ ajdanában — danában, a „Nagy kollégium” városában élt egy furcsa emberke, aki nemcsak — akkor még kirívó — lobogó sörényéről volt nevezetes, hanem névjegyosztogató nagyvonalúságáról is. Uram, így szólította az egyszer látott embert is — pedig ez a titulus sem volt divatos akkoriban — én önt szimpatikusnak tartom, elhatároztam: lehetőséget kap tőlem, hogy a mecénásom legyen. S átnyújtotta a névjegyét: M. M ... művész. Sohasem láttam a „művész úr” egyetlen alkotását sem, arról sem tudok, hogy valaha sikerült-e valakit is mecénásává tennie. De az tény, hogy a „művész úrnak” diplomája volt, néha ezt is megmutatta, bizonyítandó, hogy ő nem akárki. Még sem vette senki komolyan a diplomás művészt, mert évről évre késtek nagyvonalú elképzelésével „elvileg” már berendezett tárlatai. Sőt, a város őslakói úgy tudták, évtizedek alatt sem születtek meg a nagyközönség elé kívánkozó művek. Nem is nagyon figyeltünk aztán a művész úrra, ám amikor egyszer láttuk az utcán, s mégis szóba került, egyik hajdani öreg diáktársunk — ma már a kritikai élet jeles „bajkeverője” epésen megjegyezte: ne adj isten, hogy megérjük, valaki egyszer még így mutatkozik be: „diplomás költő”. Szerencsére ez mind a mai napig sem következett be, a művész úr is hamar feledésbe merült akkoriban, annál is inkább mert egy Latinovi ts nevű színészre kezdtünk figyelni. Se neve, se híre. se rangja, semmije se volt, beszélni is oly furcsamód, csúnyán beszélt, de amikor megszólalt, mégis, varázslat történt... Hiszem, hogy napjainkban is megélhetünk „effajta csodákat”, bár mondják, a „vadzsenik” kora lejárt. Igen csak igazuk van azoknak, akik ezt állítják a tehetség jobbára csak az alapos szakmai ismeretekkel együtt tud kiteljesedni. Ám mégis ellenérzéseink vannak, amikor oly jellegzetes hanghordozással mondják egy-egy szárnyát bontogató ifjú emberkére : „tehetséges amatőr”. S az amatőrre teszik a rossz hangsúlyt. S ha az illető tehetségtelen diplomás lenne...? A legigazibb névjegy maga a mű. Ez utóbbit tartjuk a megítélés szempontjából a legdöntőbbnek, nem pedig a „hivatásos” vagy a „csak amatőr” megjelölést. T. I. Gondolatok rajzban ehajtott fejű napraforgó, ezernyi színben tündöklő lepkeszárnyak. Az egyedüllét burkába záródó nőalak és az egymásra- találás örömétől kinyíló, élet... Szárnyalás és zuhanás. A végletek, de a mindennapok apró rezdülései is kibomlanak a vonalak játékából. Szabó Ágnes grafikáin. Keze ha mozdul, rajzokba fogalmazza gondolatait a világról. Beszél, beszélteti a vonalakat, olykor kedves bájjal máskor mélyről fakadó emberi indulattal. Korai grafikái, a tabáni házak, Szolnokra érkezésének idejét idézik. Emlékeket. Egy görcsös fatörzset, rogyadozó kerítéseket, apró ablakokat, alacsony falakat Az idő, amikor még köztük járhatott, majd azt a tizen- egynéhány évnyi életdarabot juttatja eszébe, amely ma sem engedi el innen. Két város vonzásában él. Szeged, a szülőváros most is hívja. Ott volt kisdiák, ott vette az első rajzleckéket, majid; ott volt főiskolás, ott kapta kézhez rajztanári diplomáját. De felnőtté —■ s ma már elmondható — művésszé Szolnokon vált. Mesterének nem vall, nem is vallhat senkit. Bemutatkozásánál talán ezt mondhatná: Düreren „nevelkedtem”. Pályájának indulását ugyanis nem előzték meg a képzőművészeti főiskolán eltöltött évek. Ma is hiányolja ezt. Nem is annyira a „szakmai” útravalót, hanem a műhelymunkát, a vitákat, a művészeti főiskolák hangulatát, légkörét. Soha nem tudott elszigetelten, társak, emberi szó nélkül élni. Ma sem. A „műhely” a szolnoki amatőr képzőművészeti stúdió összejöveteleire ugyanolyan szívesen eljár, mint a makói nyári alkotótáborokba, ahol hivatásos művészek a társai. Makó — a mezőtúri után — a második önálló kiállítása színhelye, de 1971 óta számos csoportos kiállításon is szerepeltek grafikái, budapesti és szolnoki tárlatokon is bemutatkozott már. Munkáin a formai és gondolati megújulás, az új és új kifejezési formák keresése látható. Kedvét még nem szegte, hogy műterem híján apró garzonlakásában kell dolgoznia, ahol a készülő grafikák óravázlatokkal, leckekönyvekkel keverednek. Szabó Ágnes ugyanis tovább adja tudását, az Újvárosi Általános Iskola diákjait tanítja a vonalak játékára, a rajzra. Pedagógus, s ez a munkája művészeti pályáját megosztja, de ki is egészíti. Rengeteg élményt kap. a gyerekek őszintesége hitet is ad. T. E. Katona László felvétele
