Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 25. MthPfti MifalHH KÁVÉ-DOSSZIÉ Zaccos ügyletek „Fekete, mint az ördög, forró, mint a pokol, tiszta, mint egy angyal, és édes, mint a szerelem" - líartja egy régi arab mondás a kávéról. Ha nem is mindannyian osztjuk a véleményt, azért az tény, hogy kávéfogyasztó nemzet vagyunk. Mégpedig nem is akármilyen: legalább hétmillió magyar hódol a kávézás szenvedélyének, az egy főre jutó évi mintegy 600 duplánkkal a tizedik helyen állunk a világranglistán. Minden bizonnyal ez. valamint az ingatag piaci viszonyok késztették hazánkat 1977 közepén arra, hogy csatlakozzék á Nemzetközi Kávészervezethez (ICO), amelynek tanácsülésén ősszel már 24 fogyasztó és 43 termelő ország képviseltette magát, kért teljes jogú tagként beleszólást a világ sokszor „zaccos” kávéügyeibe. Hosszú karrier A „barna arany” karrierje persze jónéhány évszázaddal megelőzte az ICO megalakulását. A róla szóló írásokat tanulmányozva döbben rá csak igazán az ember, mennyi legenda fűződik a kávéhoz, amelyekkel rajongói majd ezeréves pályafutását színesítették szerte a világon. (Magyarországon utoljára Rudnay János nyugdíjas tanár vállalkozott e karrier hiteles bemutatására, könyve, „A kávé” 1976- ban jelent meg a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában.) Az arabok például ma is az „iszlám borának” nevezik a kávét. A legenda szerint „Allah nevében Gábriel arkangyal nyújtotta át Mohamed prófétának az első csésze kávét, hogy elűzze testi fáradtságát és megőrizze szellemének frisseségét”. Voltaire, aki szenvedélyes fogyasztója volt. amikor méregnek kiáltották ki a kávét, kifakadt: „...én már 50 éve iszom, de eddig még nem éreztem a mérgezést”. A kávénak ellenségei is voltak szép számban. Nem egy katolikus pap az „ördög italának” minősítette. A hívők követelésére végülis VIII. Kelemen pápa döntött sorsáról. Megkóstolta és közölte bíborosaival: „... gyalázatos dolog lenne, ha a kávét a hitetleneknek engednénk át. A sátánt majd elűzzük, legyen ezentúl a keresztények itala!” A kecskék titka A „barna arany” felfedezéséről is egymást érik a legendák. A legismertebb hagyomány szerint egy gyanútlanul legelésző kecskenyáj kóstolta meg először nyersen, őrzőjük elpanaszolta a közeli kolostor lakóinak; hogy állatai péhány napja nagyon nyugtalanok éjszaka. A papok, hogy rájöjjenek a szokatlan jelenség okára, meglesték a kecskéket, amint azok egy élénkzöld levelű, fehér virágokkal és érett bogyókkal telt fáról lakmároztak. A gyümölcsöt nyersen és főzve a szerzetesek is kipróbálták, és mi történt: ugyanazokat a tüneteket észlelték magukon, mint a pásztor a kecskéken... A történet Abesszíniából — a mai Etiópiából —, annak is Kaffa nevű tartományából jutott el a világ minden tájára. Más feljegyzések az észak-jemeni Mokhát, megint mások a dél-jemeni Adent jelölik meg a kávé felfedezési helyéül. És ez még nem minden! A Közel-Kelet szinte valameny- nyi kávéfogyasztó országa magát vallja a „barna arany” Kolumbuszának. Sokkal egyértelműbbek a források, ha az első kávéexportáló országról faggatjuk azokat. Az egykori Arábiából, Mekkából a zarándokok vitték magukkal az iszlám országaiba. Észak- Afrikába, majd. a törökökhöz. Hazánkban feltehetően a törökök 150 éves uralma alatt honosodott meg a kávéfogyasztás. A világ mai legnagyobb termelőországába, Brazíliába csempész vitte az első palántát, Mexikóban pedig egy magyar, Bánó Jenő hozta létre az első ültetvényt. Eleinte csak a gazdagok fogyaszthatták, mert drága volt. Amikor a holland, francia, spanyol és brit gyarmatokon elterjedt, vált mindenki számára elérhető élvezeti cikké — és termesztése, eladása jó üzletté. Az Egyenlítő mentén Ma a kávéültetvények az Egyenlítő két oldala mentén, széles gyűrűként veszik körül a Földet. A világ kávétermése tavaly 4,2 millió tonna körül volt, ebből 3,15 milliót exportáltak. Az idén az össztermést 4,5 millió tonnára becsülik, a termelők 3,32 milliót értékesítenek majd, vagyis a kávé fogyasztása várhatóan ismét eléri a nagy árrobbanás előtti világátlagot. A világ hagyományosan legnagyobb termelőjét. Brazíliát 1975-ben súlyos fagykárok sújtották, amelyek következtében majd háromszorosára nőtt a kávé ára. Szerepet játszott az árrobbanásban az is, hogy Kolumbiában és Mexikóban árvíz, Guatemalában földrengés, Angolában polgárháború, Elefántcsontparton pedig szárazság tombolt. Ezért aztán sok kávéfogyasztó kétszer is meggond.olta, hány csészével hajt le egy nap a „feketelevesből”. A hagyományosan nagy kávésnemzet hírében álló Hollandiában mintegy 10—15 százalékkal csökkent a fogyasztás. Az Egyesült Államokban, ahol pedig a legtöbb kávét adták el addig, öles plakátok hirdették: „Amerikaiak, ne igyatok kávét! A pótkávé olcsóbb, és nem káros az egészségre.” „A hét bibliai csapás*'’, ahogy a katasztrófát egy El Silva- dor-i kávékereskedő nevezte. nem kímélte meg a termesztő országok fogyasztóit sem, sőt. Ezekben a zömében szegény államokban a kávésok a nehéz időkben többszörösét költötték kávéra, mint a fejlett országokban. ,Barna aranyláz’ A felfordulás láttán sok szakértő gyanakodott, és okkal. A látszólag objektív körülmények szülte „barna aranyláz” jórészt spekuláció következménye volt. Elsősorban a Brazil Kávéintézet használta ki a hirtelen megnőtt keresletet az árak felhajtására. A kávékereskedők nagy mennyiséget felvásároltak ,— elsősorban az afrikai termelőktől, s a kávét csak azután d.obták piacra, amikor az árak már megháromszorozódtak. De ma már az is nyilvánvaló, hogy az 1975-ös fagykárok sem okoztak akkora pusztítást Brazíliában, hogy az ország tartalékai kimerültek volna. Arról nem is szólva. hogy egy sor termelő államot nem ért kár. Ma a kávé kereslete és kínálata nagyjából egyensúlyban van. Ezért sem harcolhattak ki a termelők az ICO tanácsülésén áremelést. 1977 végén egy font — 0,45 kg — kávé 192 dollárcentbe került, 1978 decemberében a New York-i kávétőzsdén már csak 113 dollárcent volt. A kávétermesztők és -kereskedők most mégis reménykednek, ha másban nem, a „fagykárok” hírének újbóli felröppentésében. Kocsi Margit Nem csak antiszemitizmus viták, izgalmak Nagy érdeklődés, között mutatták be az NSZK-ban a Holocaust című amerikai tévéfilmet. Most először találta magát szembe a nyugatnémet néző a zsidók ellen elkövetett bűntettekkel — játékfilmben, tehát személyes sorsokban megelevenítve. Eddig is hallottak számokat, statisztikai adatokat, láthattak dokumentumfilmeket csont-bőr hullahegyek, koncentrációs táborok drótkerítése mellett vigyorgó SS-ekkel és halálraítéltek megtört menetével. De úgy látszik, az egy olykor több, mint a millió. Bizonyos értelemben megrendítőbb egyetlen család életét végigkísérni, a derűs, nyugodt élettől a gázkamrákig, mint számokat olvasni. Az amerikai filmtársaság és a nyugatnémet tévéállomás nagy szolgálatot tett azzal, hogy elkészítette, illetve bemutatta a sorozatot. Szolgálatot a „soha többé fasizmust” ügyének. Mégis, álljunk meg itt egy pillanatra... Ha valaki mélyebben elgondolkozik a múlt fölött, most óhatatlanul hiányérzete támad. Jó lett volna hasonló hatású filmeket készíteni és bemutatni ennek vagy más társaságnak a fasizmus egyéb vonatkozásairól. Félő (engedtessék meg teljesen személyes megjegyzés, véleményhangoztatás), az a tévhit alakul ki, rögződik meg sokakban, hogy a fasizmus azonos az antiszemitizmussal. Nem is egy nyugatnémet vagy más nemzetiségű ember van, aki valahogy így gondolkodik: .„Hitler tulajdonképpen nem is akart rosszat, csak a zsidók ellen ne követte volna el azokat a gyalázatosságokat”. A fasizmus nem azonos az antiszemitizmussal. Ez egyik jellegzetességé, de nem az egyetlen, és nem is alapvető. A hitleristák a sovinizmus mérgével eszelőssé, megfélemlítéssel meghunyászkodóvá változtatták saját népüket, Európa börtönőreivé akarták avatni, a szlávokat rabszolgákká, a franciákat kiszolgálókká tenni, a magyarokat pedig (Hitler szavaival) cigánynépnek nyilvánították. A nácik robbantották ki végül azt a háborút, amelyben a hatmillió zsidó mellett negyvennégymillió más vallású, nemzetiségű áldozat pusztult el. Hogyan él mindez az NSZK mai lakóiban? Jelen sorok írója beszélgetett egy fiatalemberrel, aki e témához érve gúnyosan jegyezte meg: „Amikor az iskolai történelemórákon a második világháborúhoz értünk, mindig szünet lett, vagy nyár, és az anyagot gyorsan befejeztük. Az idősebb tanárok szerettek átsiklani azon, amit szégyelltek, vagy másképp értelmeztek, mint ahogy a könyvben állt.” Ha nem is vonatkozik ez minden pedagógusra és iskolára, általánosnak mondható az elhárító magatartás, azok részéről, akik átélték, tevékeny és szemlélő részesei voltak az eseményeknek (a lakosságnak ma már kevesebb, mint fele): „Hagyják már a múltat, le kell végre zárni, nem kell folyton megalázni a német népet” — hajtogatják. (Nem szólva most azokról, akik helyeslik, ami történt.) Az idősebbek felejteni akarnak, a fiatalok keveset tudnak. Igaz, az NSZK mai vezetői sem az egyik, sem a másik álláspontot nem képviselik, hanem a dicséretes harmadikat. Walter Scheel köztársasági elnök bírálta a tankönyveket, mondván, kevés olvasható bennük a második világháborúról; Helmut Schmidt kancellár figyelmeztető szavakkal szólt arról, hogy ha az NSZK nem is érez felelősséget Hitler tetteiért, de le kell vonnia a történelmi tanulságokat. Mi legyen akkor a háborús bűnök elévülésével? Éppen az idén telik le az a harminc év, amelyet a Német Szövetségi Köztársaságban erre megállapítottak. Ha a parlament ezen nem változtat, akkor az 1980. január 1. után felfedezett háborús bűnök elkövetőit már nem lehet felelősségre vonni (legalábbis náluk, mert a nemzetközi jog kimondja a háborús bűnök elévülhe- tetlenségét). Az elévülés hirdetői jobbára jogi érveket hangoztatnak. Márpedig kár lenne belebonyolódni a jogi szőrszálhaso- gatásba. Nem ez a lényeg. Az elévülés hívei sem erre gondolnak, ellenzői még kevésbé. Az előbbiek le akarják zárni (ki jó, ki kevésbé jó szándékkal) a múltat. aT: utóbbiak viszont a még szabadon élő gyilkosokat szeretnék lakat alatt látni. De nemcsak ezt. azt az elvet védik: amit Mindenekelőtt a fasiszták tettek, semmilyen jogszabály nem teheti semmissé! A múlt kitörölhetetlenül él Európa emlékezetében, de talán ennél is szenvedélyesebbé teszi az elévülhetet- lenség követelését a veszély érzete, hogy ismét felütheti a fejét az erőszak, a demagógia, a népszédítés. az ostoba fanatizálás és a hidegvérű gyilkosság e keveréke. Az emlékezés a fasizmusra a jövő védelmét szolgálja. Tatár Imre B monarchia szilárd hive Azt olvastam valahol egyszer, hogy az angolok már megszokásból is ragaszkodnak a monarchiához; ha megkérdeznék őket, kiderülne, hogy a köztársaság hívei kisebbségben vannak. Ám most, hogy a Women egyik új számának a lap egy közvéleménykutatásáról beszámoló cikkét böngészem. azt hiszem: ez az elképzelés idejétmúlta. A Women 856 brit polgárt kérdezett meg (nem túl nagy szám a másfélmil- liős -! példány számban megjelenő lap esetében) a királynőről, és családjáról. A megkérdezettek 66 százalékának az a véleménye: a királynőnek éppúgy évente ki kellene tölteni a jövedelemadóbevallást, mint minden más polgárnak, és fizetnie is kellene. A többségnek az a véleménye, hogy a királyi kastélyokat mindenekelőtt Balmoralt és Sand- ringhamot nyaranta ki kellene adni jólfizető amerikai vendégeknek. Nem növeli viszont a közvéleménykutatás megbízhatóságába vetett hitemet az az adat, hogy az összes megkérdezettek 55 százaléka (a diplomások 75 százaléka) helyesli a királynő jövedelmének összegét ... Csak annak a tömören középfokú férfiként jellemzett megkérdezettnek a válasza adja vissza mérsékelt önbizalmamat, aki így felelt arra a kérdésre, hogy a királyi család iskolaköteles tagjai járjanak-e ugyanazokba az iskolákba, ahova az egyszerű polgárok gyermekei? „Nem” — felelte a férfi — „ha nyilvános iskolákba járnának, a végén ugyanolyan kevéssé okosan kerülnének ki onnan, mint a ! többség”. G. M. i-J A gyártást, ellenőrzést korszerű berendezések seqitik Piaseczno Varsótól 20 km- re fekvő tipikus „alvóváros”, lakosainak száma 13 500. Az ilyen kisvárosok nemigen kerülnek a figyelem középpontjába. Piaseczno helyzetét viszont gyökeresen megváltoztatta az a döntés, hogy itt helyezik el a lengyelországi színes televíziógyártás legfontosabb üzemeit. A híradástechnikai termékek gyártásának növelése összhangban van az élet- színvonal emelésének átfogó tervével. A színes tv gyártásának beindítását gondos tervezés előzte meg. Elfogadták azt az elvet, hogy csak egy teljesen modem készülék bevezetésének, maximálisan automatizálható gyártás megszervezésének van értelme. Ezeknek a követelményeknek az amerikai RCA cég licence alapján készített „Jowisz—5604” típusú készülék felelt meg. A Piasecznóban felépített képcsőgyár a „Polcolor” program legfontosabb része. A munkálatok gyors tempóban haladnak előre, az első képcsövekre már 1979 júniusában szükség lesz. A tervek szerint 1980-ban 80 ezer „Jowisz” tv-készülék készül, míg 1981-re el akarják érni a teljes termelési kapacitást: 300 ezer darabot. összeállította: Hajós László Színes tv-gyártás Lengyelországban
