Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

1979. februáf 25.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Csak a jó szó hiányzott

Hajnaltól reggelig kerékpáron és gyalog

O Fáznak a pincében O Ahol az újságokat elosztják O Mit olvas a kézbesítő?

A mestergerendák alatt rügyet bontott az orgonaág. Ilonka néni a kertből tört néhány gallyat. Olyan hosszú már a tél, egy kis zöldre vágyott. Jó ránézni hajnalban, ha a napnál is korábban felserken. Csak ül az ágyon, fogja a fejét, s mondogatja magának: ne gondolj rá, ne tépelődj, Ilka, beleőrülsz!

Az autóbusz diszkrét zümmögéssel suhan végig a városon. mintha vigyázna, nehogy felébredjenek az alvók.

A szolnoki 2-es számú postahivatal nappali fényben elegáns épülete mos't sötét ablakaival, komoran várja a napfelkeltét. A portásfülkében három férfi beszélget, szavaikat élénk mozdulatok kísérik, láthatóan eszükbe sem jut, hogy még csak fél öt. Számukra természetes és megszokott ideje ez a munkának.

Megkocogtatom a fülke ablakát, az egyik fehér pu- lóveres dühösen kiszól.

— Mit akar?

— Bemenni.

— Minek?

— Hosszú. Majd bent elmondom.

— Na jöjjön — legyint be- leegyezően és hátradől a széken. Nyugodt, hiszen ők hárman vannak, míg én a gyanús hajnali látogató, csak egyedül.

Pár mondattal sikerül meggyőznöm a szigorú portást, hogy semmi rosszban nem töröm a fejem, a lapki- hordókat keresem.

— A pincében vannak a lapkézbesítők. Nem fognak örülni magának, most folyik az elosztás — dünnyögi az orra alatt.

Meg sem várja, hogy valami szabódásfélét válaszoljak, az utolsó lépcsőfoknál visszafordul és otthagy.

A pince végét nem is látom, akkora. Egymásra dobált újságkötegek puffognak, a betonfalak mégsem a puf- fogástól. hanem vagy harminc nő hangjától visszhangoznak. A pince közepén óriási üvegkalitka, az ajtajában magas, szakállas férfi jelenik meg. végigmér, aztán visszalép. Előtte az asztalon újságtomyok. Fürge mozdulatokkal válogatja külön a tarkabarka halmazokat. — Ügyet sem vét rám. igaza lehet kísérőmnek, itt tényleg nem örülnek a látogatónak. Megszólítom a szakállast, elmondom. hogy a lapkézbesítők munkája érdekel, szeretnék szót váltani olyanokkal közülük, akik régen eljegyezték magukat ezzel a szakmával. Egykedvűen mutat körbe:

— Sokan vannak. Nézze, például az az ősz hajú néni...

Csikós Istvánnét kérdezni sem kell.

— Tizenöt éve vagyok újságos. Két esztendeje nyugdíjba mehettem volna, de kértem, hogy maradhassak. Megszoktam. Egész életemben koránkelő voltam, mint a pacsirta. Ha dolgozom, legalább valami hasznát látom az álmatlanságomnak. Minden előfizetőmmel jó barátságban vagyok.

— Soha nem téveszti öszsze, ki melyik újságra fizetett elő?

— Nagyon ritkán én is tévedek, de elnézik nekem, mint afféle családtagnak. A körzetem tizenöt éve ugyanaz, a Pallai István körút. Ha reggel megjelenek, már az ablakból integetnek és jönnek elém.

— Rosszat is mondjon, ne csak jót .— szólal meg mögöttünk Turóczi Istvánné.

— Például, hogy milyen piszok hideg van ebben a pincében. A lapok számolásához nem merem megnyá- lazni az ujjam, mert odafagy.

Csendesebben hozzáteszi.

— Tudja, én brigádvezető vagyok, muszáj néha kiabálni a tagok érdekében. Az a hat asszony, aki a brigádomhoz tartozik, mind amolyan

régi muzsikus. Viccesen úgy hívjuk a brigádot, hogy a tizenhármasok, ugyanis legtöbben tizenhárom éve kezdtük az újságkézbesítést. A brigád éppen nyolcéves. Dicsekedjek még?

Nevetve rácsap az előtte magasodó újságkötegre.

— Ez a mai adag. Naponta hatszáz különféle lap. majdnem ugyanannyi ismerős, Néha szinte kínos az előfizetőim szeretete, meghívnak reggelire, megkínálnak egy kis gyomörmelegítővel. ' Jól mondta Csikósne, családtagok vagyunk. Igaz, tizenkét éve viszem az újságokat a Kolozsvári utcába és Szántó körútra, volt időnk összebarátkozni.

— Elolvassa azokat a lapokat, amelyeket kézbesít?

— Ha van időm, mindegyikbe beleolvasok.

— Mikor van ideje? Ha valamelyik lap késik?

— Jaj, akkor nincs kedvünk olvasni! Dühöngünk, meg hogyha hatig nem érkezik meg az újság, kétszer kell fordulni. Kapunk persze várakozási díjat, óránként három forintot, de szívesen lemondunk róla, csak legkésőbb nyolcig minden előfizető megkapja kedvenc lapját! De most már ne haragudjon, indulnom kell, mindjárt negyed hat.. .

A pincéből egyszerre és egymás után tolják ki megpakolt kerékpárjukat a lapkézbesítők. Rajtuk nem múlik. hogy az előfizetők reggelizés közben tájékozódjanak a világ dolgairól...

B. J.

Mindenkinek megvan a maga baja. Az érzékeny embernek még annál is ‘több. És ez a kicsi, madárcsontú öregasszony alighanem a legérzékenyebbek közül való, akikkel valaha is találkoztam.

Elismeri, de okolja is:

— Tudja mi az, két gyerekkel, a harmadik útban, özvegyen maradni? Huszonhét éves voltam, amikor elment a párom. Azóta én mindig más keze-lába voltam! Fel kellett nevelni a gyerekeket !

Takarítani járt. A tiszazugi nagyközség orvos-, tanítócsaládjainál dolgozott, csak úgy, napszámért. Nem volt írás arról, hogy hol, meddig, így nőttek fel a gyerekek.

— Mondtam akkor magamban : Ilka, ötvenéves elmúltál. A gyerek kiröppen, saját életét éli. Veled mi lesz ha kihull a porrongy, a súrolókefe a kezedből?

Akkoriban egy szomszédember kommendált neki helyet. A TÖVÁLL-nál kerestek takarítónőt.

* * *

— Az lett a második családom, meg az első munkahelyem, ahol emberszámba vettek! De soka’t dolgoztam érte, édes egy istenem! Ébredtem hajnali kettőkor, háromkor, s mire négyre fordult a kismutató, már megtettem hat kilométert. Any- nyira volt az otthonomtól. Takarítottam, ragyogott a kezem alatt minden. Még a függönyöket is leszedtem, meg a térítőkét az irodákon. Nem volt soha mosógépem, de kézzel mostam, hófehérre

Fiataloknak

fl világmindenségről

Hat részből álló csillagászati ismeretterjesztő előadássorozatot hirdetett meg a szolnoki középiskolákban a TIT városi szervezete. A Kopernikusz klubban (Jubileumi tér 5. XXIII. emelet) február 27-től minden második kedden este negyed héttől alapfokú csillagászati ismereteket szerezhetnek a diákok.

keményítettem, habosfodrosra! Azt mond'ta az igazgató: Ilonka néni. nekem már csak a maga dolgos kezében van bizodalmám!

És hirtelen jajveszékelő, öregasszonyos sírásra fakad:

— És mégis, eldobtak, kilöktek, mint a kifacsart citromot i Ezl érdemlettem, mondja, elvtársnő, ez‘t én megérdemeltem ?

Tíz év után, tavaly nyugdíjazták. Ráfért, hatvanegy évesen búcsúzott el. És amikor pár hónap múlva visz- szahívták, futot't. A takarító, a portás nyugdíjazásától függetlenül elmehet dolgozni.

Ilonka néni a portára került. Tavasz volt, virágokat ültetett, kis kerteket a porta Köré. Drága gyerekeim — így hívta a fiatalokat.

* * *

Decemberben, amikor a szokásos fürge léptekkel sötét hajnalon ment dolgozni, elesett. Több helyen eltört a karja. A baj közel ‘történt a munkahelyhez, odáig elszé- delgett. Egy munkás vitte a kocsiján orvoshoz.

— Gipsszel jártam, s már majdnem eltelt a hat hét, amikor a táppénzes papír miatt o'tt voltam az irodán. Jött a főkönyvelő, majd megölelt, s mondta: jön-e már vissza, kedvesünk, hiányzik!

Az ember egy jó szóért sokszor - mindenre képes. Ilonka néni elment az orvoshoz, s addig kérte, rimán- kodott. amíg megszabadult a gipsz’től. Két nap múlva már ott serénykedett a portán. Fölmosta az aljzatot, törölte a port. És akkor jöt’t a munkaügyes:

Két 9 emeletes 900 személy befogadására alkalmas szálloda alapozását kezdték meg az Expressz balatonföldvári táborában. Építési költségük 250 millió forint, átadásukra 1981-ben, illetve 1982-ben kerül sor. A tábor területén jövőre is átadnak egy 208 ágyas szállodát, amelyet a Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat alagútzsalus rendszerrel épít fel. A belső

— Már itt van, Ilonka néni! Haj, van ám egy kis baj! Hogy is mondjam? Ügy néz ki, hogy létszámfölötti lesz!

Ilonka néni a szívéhez kapott. Éjszakákon át ettól félt gipsszel nehezültén. Felvesznek valakit, mást a helyére! Mi az, hogy létszámfeletti?

Csak sírt, kiabált, keser- ge'tt. Szempillantások alatt összekapta a holmiját, s már ment is.

Azóta nem volt a munkahelyén. Az utolsó táppénzes papírját is mással küldte. írt az újságnak, igazság ez? jSzemélyes meghallgatást is kért.

— Engem majd lepiszkol- nak, engem már nem szeretnek, engem kiközösítettek — a mestergerenda alatt siránkozik.

* * *

— Nem akkor, nem így kellett volna elmondani — ismeri el utólag a munkaügyes és a főkönyvelő is. — Szerettük ezt a csupaérzés, csupaszív öregasszonyt. — Tényleg jól dolgozott. Most vagy két hónapig meg kell húznunk a nadrágszíjat. Belső átszervezés miatt kényszerültünk átmenetileg a búcsúzásra. Egy-két hónap múlva úgyis visszahívtuk volna. Sajnos, ez't már nem tudtuk neki elmondani. Elfutott. vitte a bánatát.

Jóváteszik. beszélnek vele. így ígérték. Ilonka néni nem hitte el.

Ma reggel levelét hozott a posta. Ilonka néni írta, mellékelte a vállalati „behívót”, s közölte, kifizették a szabadságos pénzét is.

Az még most is bántja, hogy nem mondták meg: nincs rá szükség, „emberesen”?

Ebben változatlanul igaza lehet.

Az ember egy jó szóért sokszor mindenre képes.

De néha milyen nehéz kimondani !

S. J.

szakipari munkákat — 10

millió forint érétkben — a Székesfehérvári Asztalosipari Ktsz vállalta.

A szállodaépítés 40 milliós költségét az Országos Idegenforgalmi Tanács, a KISZ Központi Bizottsága, valamint az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda közösen fedezi. A tábor jelenleg — négyágyas faházakban — 400 vendéget tud fogadni.

Újabb szállodák a Balatonnál

Edhjey Mister MocAreck

FORDÍTOTTA: ■

BÁBA MIHÁLY ||4ICL

29.

— Ezzel az ötlettel is jó összeget kereshetett valaki.

— Ó, biztosan többet, mint az illatszeren. Különben nemcsak a reklámon lehet pénzt keresni.

— Például?

— Például a hordón, az egyszerű tölgyfahordón, amit a bor, a pácolt, vagy sózott húsfélék tárolására használnak. Óriási a kereslete Dél- Amerikában, különösen Argentínában és Brazíliában. Az Egyesült Államokban és Kanadában van ugyan egy kevés tölgy, de az alig elegendő a saját szükségletükre.

— Miért nem csinálják a hordókat másféle fából? Sem Brazíliában, sem Argentínában nincsenek szűkében az erdőnek.

— A melegégövi fiák nem alkalmasak erre. Vagy puhák, vagy gyantásak. A tölgy előnye, hogy hallatlanul kemény. Ennek köszönhető, hogy a hordó tartalma nem változtatja meg a színét és az ízét.

— De mi közöd volt neked a hordókhoz?

— Ez az! Egyik brazíliai kereskedő ismerősömnek nagy mennyiségű tölgyfa hordóra volt szüksége. Elment New Yorkba, de ott sem talált. Azután hozzám fordult segítségért. Nagyon magas árat ígért. Jól lehet rajta keresni. Tudtam, hogy a világon a legjobb tölgyfa hordókat az egyik európai államban készítik, s ennek az államnak kereskedelmi külképviselete van Angliában. Tehát hozzájuk fordultam és megkérdeztem: lehetséges-e hordók beszerzése náluk. Sokáig vártam a válaszra. Végül telefonon megkaptam az elutasító választ. Ebben az államban tilos a tölgyfa kivitele. Tehát a hordókat nem adhatjuk el.

— Aztán mi történt? — kérdeztem.

— Más legyintett volna és kész — mondta Henio — de nem én. Elhatároztam, már a sport kedvéért is, hogy megszerzem a hordókat. És megszereztem.

— Megkaptad az engedélyt a megfelelő hatóságtól a tölgyfa kivitelére?

— Nem. Senkihez nem fordultam ilyen kéréssel. Egyszerűen ugyanennek az államnak egy másik kereskedelmi kirendeltségéhez fordultam egy nagyobb mennyiségű szállítmány ügyében. Tudni 'kell, hogy ennek az államnak óriási mennyiségű sója, és régi híres, többszázéves sóbányája van. Sokkal többet termelnek, mint amennyi a belső szükségletre elegendő. Szóval, az az állam nagyon megörült, hogy akadt valaki, aki sót vásárol. Én csak egyetlen feltételt szabtam — vásárolok sót. De csak .tölgyfahordóban. Beleegyeztek, csak a csomagolás árát kellett megfizetni.

— És hogyan végződött az ügy?

— Az árut az egyik brazíliai kikötőbe irányítottam. Ott kiraktuk a hordókat, megsóztuk a tengert! Az így megüresedett hordókat visz- szaraktuk és a helyszínre szállíttattam. Ami a legnevetségesebb, hogy a hordó, sóval együtt sokkal olcsóbb volt, mint amennvit én ajánlottam a hordókért, só nélkül. Két hónapig szállították a hajók a sót Brazíliába.

— Képzeld el. mondtam bizonyos gondolattól vezérelve — tudom, melyik országról beszélsz! Le...! Eltaláltam?

— Túl sokat akarsz tudni

— válaszolt a barátom. — A kerjeskedeimi titkot senkinek sem áruljuk eL De ... már alkonyodik. El kell hagynunk ezt a kellemes kis zugot, és a teniszpályát. V.isz- sza kell térni a szállodába, vacsorázni. Különben ez az eset a hordóval már nagyon régen történt.

— Megígérted, hogy elmeséled a szürkés-kék Merce- desed történetét — emlékeztettem Henry MacArecket, amikor másnap találkoztunk.

— A Mercedesem egy kis ártatlan tréfa volt.

— Lengyelországban is gondolsz a keresetre?

— Természetesen. Itt biztosan valamilyen jobb üzletet csinálok. Talán veszek valamit exportra? Talán valamit eladok? Még nem tudom, de meg vagyok győződve arról, hogy adódik alkalom.

— Csak nehogy hosszabb időre kapj ingyen szállást, ellátást :— jegyeztem meg gúnyosan.

— Ó, ne félj. Semmi ilyesmi nem fordulhat elő. Soha nem ütköztem össze a törvénnyel. Hogy néha kihasználtam valakinek a kapzsiságát, amikor engem akart becsapni! Mindenit úgy csináltam, hogy a jog az én oldalamon legyen, és az. aki ki akar zsákmányolni, drágán fizetett azért, és soha egyetlen szót nem beszélt erről.

— De térjünk vissza a Mercedesed történetéhez.

— A nizzai rendőrkapitányságon megcsörrent a telefon, Az ügyeletes rendőr felemelte a kagylót. Gyorsan feljegyzett valamit.

„Távirat Párizsból. Franciaországban megjelent az ismert amerikai szélhámos. A neve Mac. Személyleírása: magas, csinos, barna hajú. Speciális területe: fedezetlen csekkel szélhámosko- dik. A hírek szerint a szélhámos a Riviérára szándékozik utazni.”

A rendőr igazolta a vételét és átvitte a felettesének. Ez elolvasta és hangosan felnevetett:

— Kezdődik a szezon. A kék madárkák a világ minden, tájáról kezdenek hozzánk repülni. De súlyosan tévednek. Kék manna helyett szolid kalitkára találnak. Különben figyelemmel kell kísérnem ezt a fickót, amint megjelenik.

Ugyanebben az időben a rendkívül élegáns Ambasa- dor Szálloda recepciójában az igazgató tájékoztatta a portást az utolsó foglalásokról. Az angoloknak és az amerikaiaknak az volt a szokásuk, hogy az egész szezonra lefoglalják a szobákat.

— Csak arra kell figyelni, hogy a szálloda megteljen. A szezon már megkezdődött. Két, három nap múlva megjelennék az első vendégek.

— Minden elő van készítve. A szobákat felfrissítettük. Az étterem várja őket.

Akár ma is megjelenhetnek. Ó! Az első megérkezett — jegyezte meg a portás, amikor észrevette a bejárat előtt megálló kocsit. Odaküldte kisegítőjét, hogy köszörűse a vendéget és foglalkozzon a csomagjával.

A jövevény amerikai volt. Magas, csinos, barna hajú. Elegánsan öltözködött, de rögtön látni lehetett, hogy az Atlanti-óceán túlsó oldalán szabta öltönyét a szabó. A vendég franciául beszélt, ide- genes kiejtéssel, néha keresgélte a szavakat, s összekeverte az időket.

— Szeretnék valamilyen szobát kapni.

— A tisztelt vendég hosz- szabb időre? — kérdezte a portás.

— Néhány napra. Amíg másképpen nem rendezkedem be.

— Értem — bólintott a főporta»

Sok külföldi szállt meg a szállodában, aztán később keresett magánlakást, vagy villát a városban. Csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy az Am- basadorban lakjanak, ahol 15 dollár volt egy szoba egy éjszakára, de voltak olyan apartmanok is, amelyek 30 vagy 40 dollárba kerültek.

— A szolgálatára, tisztelt uram. A 142-es szoba. Első emelet, kilátás a tengerre. Az ára 80 új francia frank.

— Nagyszerű. Egy hétre előre fizetek. Kérem, vigyék fel a csomagomat.

(Folytatjuk)-n Negyed hat, indulni kell