Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
1979. január 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A z örökké bizonytalan művészsors — ma itt van az ember, holnap ott — egyik nap nagy szakállú festőt vetett a grmecsi falvakba. Micsoda táj, egyszerre meghitt és vad, tele váratlan meglepetéssel! Néha kedved támad, hogy a kalapod (ha van egyáltalán) félrecsapjad, és dalolni kezdj, ha tudsz; máskor meg olyan kutyául érzed magad, hogy a legszívesebben köpnél az egészre, és visszafordulnál, bár valójában nemigen tudod, .hogy hová, mert — úgy tetszik — mindenütt alaposan megkeverted a dolgokat, ahová csak betetted a lábad. A bozótban megbújó csapáson, mely nem volt se út, se ösvény, lépked a szegény művész, s' csak az ördög tudja, mi várja az első kanyar mögött: zöld fák között rejtőző muzulmán tanya házai, avagy a viharoktól és a folyó zúgásától visszhangzó, árnyékos szurdok vagy talán néhány ténfergő ló, és csodálkozva merednek a jövevényre: nem farkas-e véletlenül? Egyik pap valamelyik hegygerinc mögött végre ünnepélyesen felvillan előtte a kék Una, a grmecsi föld határfolyója, amott meg a másik oldalon — ó, teremtőm! —, ott is emberek élnek tán, s van elég hely az ég alatt. Lemenjünk hát? Valami oda vonz, de ho- 'gyan felejted el mindazt, amit a grmecsi falvakban hagytál magad mögött? Nem könnyű hátat fordítani ennék a gazdag vidéknek, jnelyet megannyi szenttel,, tulajdon gyerekeddel népesítettél be. Jó fizetségért hosszú hónapokon át festette a parasztoknak az Istennek kedves szenteket és mártírokat. A leggyakrabban szent Nikolát, minden vándor — ő maga is az volt — védszentjét. Többnyire saját hasonlatosságára festette. ‘Nikolán kívül még nagyon kapós volt szent Jo- ván, Mihály arkangyal, a Szentháromság, Kozmán és Damjan, a bölcs doktorok és a farkasok ellen segítő ősi, titokzatos szentek, nyájak gyámolítói, igen gyanús eredetűek, de a falusi ember számára nagyon (hasznosak. Az asszonyok ezzel szemben a szent Szüzet rendelték meg a Kisdeddel, meg szent Petkát, és a művész a jámbor ikonokon szelíd galambokat örökített meg, nagy mellű és széles csípőjű grmecsi pásztorlányt, aki alig tudja kinyögni, hogyan hívják az apját meg az anyját, ha meg Todor bátyó felől kérdezik, akkor végképp belezavarodik. — Todor?... Eh, nem tudom, hogyan is hívják. A sok bajjal küszködő falusi ügyfelei legnagyobb örömére a nagy szakállú bűnös a festményein nagyvonalúan eltekintett az egyházi kánonoktól. így többek között a farkas ellen segítő szent kezébe kereszt helyett vadászpuskát vagy karabélyt nyomott. A hitnek nem árt% gondolta, a vevőre meg jó hatással van: bizonyára segít, ha föl van fegyverkezve. Ha a farkas nem is fél a kereszttől — mondta —, apuskától bizonyára megijed. Nem volt könnyű dolga, ha valaki szent Djurdje ikonját rendelte meg nála, a betyárok patrónusáét. Meg kellett festenie a lovat meg a lovast, ez pedig pokolian nehéz és hosszadalmas munka. Más szentek rendszerint ájtatosan állnak ott. ég felé szegezett pillantással, ez a harcias Djurdje pedig nemcsak a lovat ijeszti halálra, hanem ráadásul mind a két kezével fogja a lándzsát, és átdöfi vele a sárkány hátát. Már csak az hiányzik, hogy fiákeres szentet festessenek vele. Ilyen idők járják, minden megeshet. Ekként faluról falura vándorolt a nagy szakállú festő, néha megállt a legelő mellett, elővette vázlatfüzetét, és ecsetvégre kapott egy lovat. — Nem egészen olyan, mint Djurdje derese, de hát ingyen modell-lónak ne nézd a fogát — dünnyögte magában, kritikus szemmel nézegetve a derék grmecsi gebét. Egyik évben szent Mihály, vagyis házunk patrónusának napján vendégeink közt volt a nagy szakállú festő, Petrák, a szíjgyártó meg nagyapám, rokona, Száva, valaha híres tolvaj. Aznap délután a festő, mintha csak bosszantani akarna, csak azért is józan maradt, fogta a rajztömbjét, s lassú léptekkel elindult az istálló felé, letelepedett a felfordított teknőre, és rajzolni kezdett. Elrohantunk, hogy előkerítsük öregapámat. — öregapám, öregapám, a szakállas rajzol! — Hol rajzol? — ocsúdott fel öregapám, és a vendégszoba felé pislantott. — Amott, az istálló előtt. — Az istálló előtt? — öregapám a szemét meresztBranko Copic: Ikon lóval gettói. — Miért éppen ott? Mit lehet ott rajzolni? — Pedig ott van. A teknőn ül és rajzol — mondta a tolvaj Száva. — Alighanem valami szentet. öregapám kővé meredt az udvar közepén. — Száva fiam, ezek a gyerekek buták, de te nem vagy az. Hogyan lehetne szentet rajzolni az istálló előtt a teknőn? öregapám bizonytalanul feszengett: már hogy szabadna ilyen ájtatos munkát kilesni, mint a szent ikonok festését. Olyan ez, mintha a mise alatt az oltárt bámulnád, mit csinál a pap. — Hm, mit mondasz erre, Petrák? Petrák, térdén a kicsatolt hevederrel, a szeme sarkából nézett a házigazdára, és nyugodt hangon azt javasolta: — Menj oda, komám, nézd meg már! Mire vársz? öregapám még egy lépést vagy kettőt tett feléje, belenézett a rajzba, hirtelen elváltozott az arca, és rekedten bökte ki: — Mit csinálsz te itt? — Lovat rajzolok, nem látod? — Lovat-e? — Azt hát. Miért, tán nem hasonlít rá? Öregapám ránézett a mi öreg csendes kancánkra, a Mimára, mely ott legelészett az istálló körül, és csalódottan mondta: — De hisz ez kanca. — Ló vagy kanca, mindegy az. — Már hogy lenne mindegy? — Mi esett beléd, öreg? — csodálkozott a nagyszakállú. és ránézett öregapámra. — Mi esett belém? — ismételte az öregember, és igyekezett erőt venni magán. — Te lennél az, aki a szenteket festi? — Én-e. Miért? — És ugyanezzel a kezeddel fested a lovakat? — Azzal hát. — Hogy lehet ez? — Egyszerűen, öreg. Mi különös van ebben? Szávának, ennek a ravasz fickónak sikerült közben észrevétlenül odalopakodnia. Mögötte feltűnt Petrák. — Ez istenkáromlás — nevette el magát Száva. — Gyalázat és istenkáromlás. Ne adja isten, hogy tudomást szerezzen róla a pod- kalinjai hodzsa, az az eret- nekfajzat, micsoda szégyen lenne, nem mernénk többé a vásáron mutatkozni.' A nagyszakállú elnevette magát. — Ezt komolyan mondód? — Miért, hát hogyan mondanám? Boldogtalan anya, aki a világra hozott. Illik-e egy művész kezét bemocskolni azzal, hogy állatot rajzol, öreg kancákat? Ö, én istenem! Aki annyi szentet, any- nyi ikont festett, most nekilát a lovaknak! Petrák, a szíjgyártó, aki élt-halt mindenért, ami ösz- szefüggött a lovakkal, váratlanul odalépett a festőhöz. — Az istenre kérlek, komám, ideadnád nekem ezt a képet? — Legyen a tiéd. — Minek ez neked? — kérdezte öregapám gyanakvóan. — Csak úgy kedvem szoty- tyant rá. — Egy ikonra lóval? — Nevezd, aminek akarod. De nekem tetszik. Oda nézz! Olyan, mintha élne, mintha rögtön fölnyerítene. öregapám elhúzódott a képtől, amit Petrák az orra alá tartott. — Ezzel többé nem léped át az én házam küszöbét, keress magadnak más szállást. — No jól van, Radó, jól van. Most már a nagyszakállú is úgy érezte, ideje, hogy közbelépjen : — Ide figyelj, öreg, én csak vázlatokat .készítek, hogy meg tudjam rajzolni szent Djurdjét lovon. Szent Djurdjét, érted? Öregapám most igazán kővé meredt. — Szent Djurdjét egy kancán? Az én sánta Mimámon? Ilyet még az istentelen törökök se tesznek! Bizonyára keresnének egy jobb lovat, hisz régi lovasnép. öregapám körülnézett, mintha segítséget keresne, és mikor nem lelte, elhallgatott, felhorkant és sietve, szó nélkül távozott. ttól a naptól kezdve öregapám ferde szemmel nézett a mi öreg kancánkra. Ok nélkül rákiáltott, mindig útjában volt, és mikor Nidzo bátyám a védelmébe vette, az öreg dühösen ráförmedt: — Ismerem én a szent fajtáját. Vigyázzon rá Petrák, úgyis lóhitre tért át. A táskájában ikont hord lóval, hogy nem szégyelli magát egy ilyen öreg ember! Gimes Romána fordítása KUNSZABÓ FERENC: © „ gy nagy hátrányom van: apám vezető ember, és anyám is. Ne tessék nevetni. Ez nekem több ízben jelentett hátrányt, már eddigi rövid pályafutásom alatt is, és nem tudom, sikerül-e ledolgoznom valaha? Persze, tudom, a közvéleményben más van, az, hogy ha valakinek fejes az őse, mindent tálcán hoznak eléje. Márpedig a közvéleménnyel nem fogok szembeszállni, mert nem tudok: nem ismerem az általános helyzetet. Csak azt tudom, hogy apám például reggelenként villamoson megy a hivatalba. Vidékre is vonaton szokott utazni, ha csak teheti. Ha nem kell nagyon sietni, és nem kell reprezentálnia. Azt mondja, egy személy- vonat másodosztály Budapest—Debrecen között olyan betekintést ad a társadalomba, amilyet semmilyen hangulatjelentés. Többször megpróbált már egyik helységből gyalog átmenni a másikba, de ez eddig sohasem sikerült, mert útközben az autókból felismerik, megállnak, és beinvitálják, aggodalmas arccal. Egy ilyen eset után egyszer már be is hívatták illetékes helyre, és megkérdezték tőle, nincs-e valami problémája, és nem akar-e kivizsgálásra menni, de legalább Sopronba, pihenni?.. Az egészet csak azént mondom el, hogy érthető légyen: valószínűleg apámra ütöttem. Mikor az iskoláimmal végeztem, nem fogadtam el a kérés nélkül fölajánlott, kitűnőnél kitűnőbb állásokat, hanem lejöttem ide tanítani. Eleinte nem akartak kinevezni, talán mert nem értették, hogy egy „nagy ember” lánya miért ilyen eldugott helyre jön, aztán mégis sikerült — szüleim protekciójával. Ez a negyedik évem, most fogom átadni az első csoportot a felsőtagozatnak. Sokat írnak például a tanyákról, és bizonyosan joggal, de azt mondom, jöjjön el velem egy tipikusan régi munkásnegyedbe! A folyóvíz, a szennycsatorna, sokszor még a villany is hiányzik! A házak vizes-roggyant falai, a rozoga ablakok és ajtók, a zsúfoltság!.. . Igaz, a körzeti orvost hamarább elérik, mint a tanyaiak, s az utcákon van járda, többnyire, de azt akarom kifejezni, hogy egy város, vagy akár Budapest peremkerületeiben lehet legalább olyan civilizálatlanul és kultúrálatlanul élni, mint akármelyik tanyán. Hány öreget találtam például elha- gyatottságban, pénzetlenül tengődve! Mikor a csoportom másoReich Károly: Nosztalgia Mélymerülés dik osztályos volt, úgynevezett szociometriái felmérést végeztem közöttük. Ez így persze igen komolyan hangzik, de tulajdonképpen arról volt szó, hogy minden gyerekkel fölírattam: az osztályban kivel szimpatizál, kivernem, és miért? Akinek a felelete hiányos vagy zavaros volt, azzal* külön is elbeszélgettem, s mondhatom, izgalmas dolgok derültek ki. Már önmagában az is érdekes volt, hogy azok a hétéves emberkék, akiket annyira gyerekeknek tartunk —hogy azok milyen komolyan és pontosan meg tudták indokolni választásaikat. Többnyire. Elemzés közben arra jutottam, hogy a választások indoklásait két nagy csoportéra oszthatom. Az egyik, ahol a bizonyítás közvetlenül a gyerek fogalomvilágából való („Pistának vagyok a barátja, mert erős, és szépen tud énekelni!”), a másik pedig, ahol inkább a felnőttek értékrendjét tükrözik: „Beátát nem szeretem, mert az apukájának Zsigája van!” Eleinte azonban ennek a felosztásnak nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, egészen addig, amíg a soros évi családlátogatást el nem kezdtem. Több mint harminc gyerek, és egyhar- mada már az itt húzódó új lakótelepen él. A látogatásokat mindig előre megüzentem, vagyis mindenütt tiszta lakás fogadott, kóla, sör, bor, néha pálinka — és a papír- szalvéta nylonborítóját előttem tépték föl. Általában nagyon illedelmesen elbeszélgettünk az időjárásról, a villamosforgalomról, a Közértről az iskoláról és a gyermek magatartásáról — de ha véletlenül a felméréseim adatait érintettem, akkor elzárkóztak, kitértek a felelet elől, vagy úgy tettek, mintha nem is értenék a kérdésemet. Tulajdonképpen ez kezdett izgatni: mire tapintok ilyenkor? Milyen titok lappang itt?!... Később rájöttem: nem a titok súlyos, hanem rosszul irányítom a beszélgetést. Mert például arra a kérdésre, hogy „kivel játszik Péterke iskola után?”, a legkönnyebb azt felelni: honnan tudjuk mi azt, aranyos tanító néni? Később arra jutottam: azért sem felelnek, mert ez már nem tartozik rám, ezzel már a család magánéletébe avatkoznék be. Szerintük. Talán szerintem is, de éppen ekkoriban jöttem rá, hogy az iskolai és az otthoni élet mennyire összefügg. Ezért elhatároztam, hogy konkrét és szemtelen leszek: Beáta apukája tényleg olyan felvágós? Féltem hogy megharagusz- nak, de éppen ellenkezőleg: a legtöbb helyen az ilyen egyenes kérdésekre nyíltak meg a zsilipek, és elkezdték ám mondani, hogy bizony felvágós, mert nem elég, hogy az órabére kettő tízzel magasabb, és a műhelyben a legjobb rrfelókat kapja, hanem még a kocsmában is lefanyalogja a kőbányait, azt mondja, a Rocky, az az igazi!... Hát rendes ember az ilyen? ... Viszont Beáta apukájához is ilyen pletykaszöveggel mentem, mire elmondta ám, hogy az őt ócsárolók nem szeretnek dolgozni, de ha szeretnének is, nem tudnak, mert nem értenek a szakmához; hiába akinek nem megy, az ne erőltesse, megmondta ezt már Lenin elvtárs is; és a kocsmába literszám vedelik, á sört, utána pedig jár a szájuk, hogy nekik milyen nehéz! Így eveztem tova az apró ellentétek és nagy gyűlölködések nehéz vizein. Attól kezdve, hogy az első értő és bennfentes kérdést föltettem, híre terjedt a kolónián, hogy én milyen helyes, rendes, munkáspárti tanító vagyok, velem kibeszélheti magát az ember. Mikor pedig kiderült, hogy néhány ügyben eljártam, akkor már meg is kerestek, az iskolában, az utcán. Tetszett ez nekem, hazudnék, ha tagadnám. Éreztem benne a bizalmat, és jól esett a tudat, hogy szinte mindent elintézhetek: vezető tisztviselő lánya vagyok, s nem mer el-* utasítani sem a gyár, sem a tanács. Tavaszi szünetben szólt az anyám, hogy mibe keveredtem? Panaszokkal jártak nála, legutoljára és legkisebb személyként az iskola igazgatója, hogy én különös érzékkel választom ki a lump, kétes elemeket, folyton azokkal bratyizok, azok lehetetlen és jogtalan kéréseivel erőszakoskodom a különböző fórumokon!. .. Mondom: ezek szerint az osztólylétszám szülőinek legalább a fele kétes elem, és nekem távol kellene magam tartani tőlük?! De ha ez igaz, akkor az egész munkásság fele is kétes elem, mert milyen alapon gondolhatnám, hogy éppen az én osztályomban sűrűsödtek a lump elemek gyerekei? Azt mondja anyám: kijön velem. Jó! — Autóval akart, mert úgy könnyebb és gyorsabb, többet tudunk végezni. Kértem, HÉV-vel menjünk, mert nem elég, hogy egy „tekintélyes elvtársnőt” viszek magammal, hanem ráadásul sétahajó nagyságú kocsival jelenünk meg: egy mukk nem sok, annyit sem fognak szólni! Anyám nevetett, hogy a munkás már nem ilyen elmaradott, de azért rámhagyta. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy apám és anyám, legyenek bármilyen egyszerűek és jóindulatúak, a fizikai dolgozók lelkivilágának, gondolkodásának megítélésében jócskán idealisták. Ez az érzésem aztán tovább erősödött, mikor vagy öt látogatás után, anyám kijelentette, hogy ezek kivételes esetek, semmiképpen sem jellemzőek, de még pontosabb úgy fogalmazni, hogy én a rosszabb énjüket hoztam felszínre, hiszen ugyanezek az emberek a gyárban egészen másképpen nyilatkoznak!... Mondom: ide figyelj, anyám, amíg az elképzelt tudatuk felől közelítettem meg őket, addig nem tudtam meg semmit. Nem sejtettem, hogy ezek az emberek annyira bizonytalanok, hogy az első jöttment tenyerére teszik a ielküket, ha az hajlandó kinyitni. Nem tudtam, hogy szigorú dühök szaggatják őket csoportokra. Nem sejtettem, hogy rétegeiket vízszintes vonalakkal lehet elválasztani, mégpedig elsősorban a havi kereset és a gyári munkabeosztás szerint!... Ha komolyan gondolod, hogy mindez nem létező, hogy csak a gyári, hivatalos nyilatkozataik az igazak, s hogy eddig tulajdonképpen nem is voltak sérelmeik, akkor és hogyan, honnan fakasztottam föl mindezt? Ezen elgondolkodott, és azt mondta, másnap kimegyünk az új lakásokba. Hát valóban, ott nem oly bőbeszé- dűen pletykásak, és talán nem olyan kicsinyesek az emberek. A lakások tisztábbak, a bútorok újabbak, az emberek jobban öltözöttek és a gyerekek illedelmesebbek. Általában. © e talán azért támadt ilyen benyomásom, mert anyámmal mentem, s mert itt már nem akartam a tanító-szülői viszonyt pletykaszintre helyezni. Mert pletyka az új lakótelepen is van, s mindig létezni fog, míg ember lesz, hiszen például annak segítségével könnyebben szövődnek az emberi szálak. Ha tehát itt sablo-hivatalos stílusban látogatom a családokat, akkor semmitmondó információkat fogok kapni. És akkor hogyan kerülünk közel egymáshoz? Összeállította; Rékasy Ildiké
