Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
1978. december 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Jóbarátom, M. mesélte a következő történetet: — Két alapvető tényt közlök'. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrád- műsort tekintettem meg Érden. Három ez „alapvetően kívüli” tény): összetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan állapotomban — rendszerező elme vagyok. Első pont: Soha életemben nem voltam esztrádműsoron, utálom a táncdal-kand.úrokat. a hülye konferansziékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakni esztrádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két' métert a kocsimmal és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeket valahol az elején: Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kultúrotthonba, „kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel”, és ott lesz N. P. is, a kappanhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD-ekeitől az én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, amelyen szintén eljuthattam volna ÉRD-re... De, enge- delmével, folytatom M. barátom elbeszélését. B. P. Diósd.nál karamboloztam. A bekötő útról érkezett egy barorpi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását. .. De, ellentétben a követelményekkel, nem ájultam el, kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó fedelét. BOLYA PÉTER: Esztrád 1 Üjra beültem, indítottam a motor és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Vígasztalban intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hitte el, mi történt. Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. „Sebaj”, nyögtem Érd felé utaztamban. „fizet az a tetű biztosító”. Második pont: Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt. Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, d,e aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkan- totta Erzsébet. ;— Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszázkilós bombák explodál- tak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákodó lámpa alatt, (mindezt csak a filmekben láthattam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam. — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál ? Behatoltunk a kultúrház- ba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy- egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpad,- ra egy pingvinhez' hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. — A szentségit! — suttogtam, befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRÁDOT. Bevonult egy szőke tánc- dalénekesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyégszerűen hullottak a bombák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet, a légösok poros csecsemőt kotornak elő a romok alól. Újra bejön a műsorvezető, gyújtóbomba pörög az ujján, most! felrobban, szikra zúg felém, elkapom a fejem, „hülye vagy?”, suttogja Erzsi, még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy felrobbanjon. .. — Ne! — ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott, engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. — Te aztán szépen elájultál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — Pont a legjobb résznél. NEM HAGYOM MAGAM Jerzy Ofierski: LÓVÁ TENNI orzasztó fejfájásra ébredtem. Nem. Nem ébredtem. Ébresztettek. Az izgalom. Meg az ébresztőóra. „Sla- va” — szovjet gyártmány. Fantasztikus szerkezet. Egy hónapon keresztül ébresztett, de nem csak engem, hanem Earl’s Court minden lakóját Ma utoljára ébredtem ebben a városban. Végre hazautazom. Az óra csörgése rögtön kiugrasztott az ágyból. Még szerencse, hogy öltönyben és kabátban aludtam. A bőröndjeim is be voltak pakolva, minden útra készen. Csak ez a fejfájás ne lenne. Szinte elviselhetetlen. Persze az időjárás. Mit várhat az ember Londontól ? Köd, párás levegő. Gondolkoztam, mi árthatott meg az előző esti vacsorából? Az italok frissek voltak. A pincér az asztalnál nyitotta ki az üvegeket. Talán a sósmogyoró? Tényleg! Én hülye, milyen mohón bezabáltam egy egész csomaggal. Tehát mogyorómérgezés. Súlyosabbra is fordulhat. Rögtön bevettem két tablettát. A kereszttel jelölt gyógyszerek közül. Ez a legjobb tabletta a világon. Lengyel. A Nobel-díjat is megérdemelnék érte. Mivel hozzásegíti az embereket a békés egymás mellett éléshez. De mivel vegyem be! Semmi italom nem volt, lenyeltem szárazon. Talán megértő lesz, hogy most Londonban vagyunk, és így is hatni fog. Már csak a reptérre kell kimenni. De a szobra kulcsát szorosan kell tartani a kezemben. Ha kicsúszik a kezemből — vége. Nem bírom felemelni. Úgy érzem, mintha az agyam a fülemen keresztül jönne ki. De erősen fogom. Odaadtam a kulcsot a portásnak. A hotel előtt már várt a taxi. És a kollégáim. Ök már régebben. Indulás előtt kihajítottam egy pénzdarabot a kocsi ablakán. Azért, hogy visszatérjek ide, és hogy szerencsét hozzon. És tényleg! Szerencsém volt. A portás még utolért minket a bőröndömmel a kezében, amit a szállodaszobában felejtettem. Becsületes emberek ezek az angolok. Igaz, hogy ez az angol éppen lengyel volt, aki a háború után vándorolt ki a szigetre. Ráadásul még azt a pénzdarabot is visszaadta, amit az ablakon hajítottam ki. Nem akarta, hogy visszatérjek? A repülőtér Londonban elég nagy, és mielőtt a bőröndömet feladtam volna, a gyógyszer hatni kezdett. De még nem százszázalékosan. Vagyis a fejem már kevésbé fájt, de kezdett kifejlődni a gyomorégésem. Gondoltam magamban: szeretem Angliát. Azért mert olyan messze van Lengyelországtól. Ha otthon lennék valahol kiküldetésben, két perc múlva ott állnék a feleségem előtt. Még a gondolatra is megborsódzott a hátam. De így — még előttem van a csatorna, és legalább két órai repülés. Amikor fáj a fejem, és két órám van a feleségemmel való találkozásig, mindig elérzékenyülök. A kollégák már szétszóródtak a teremben, megvolt az útlevélellenőrzés. Még utoljára vásárolnak néhány emléktárgyat, nekem meg valahogy összeszorul a torkom. — Édes drágaságom — gondoltam magamban —, már biztosan készülődsz a reptérre. Telefonálsz taxiért, . én meg itt ülök. Messze Tőled. És még előttem a repülés. Két hosszú óra. Még ha át lehetne aludni ezt az időt! Viharokon és szeleken át repülök Hozzád, én édes Kru- sinkám. És ha lezuhanunk? Ha szerencsétlenség történik? Borzasztó — gondoltam magamban. A holttestek azonosítása közben kimutathatják a véremben az alkoholt. Biztos nagyon ideges vagy, drága Krusinkám. Segítenem kell Neked. — Körülnéztem a teremben. Megvan. Rögtön észrevettem. Life insurance. Életbiztosítási ügynökség. Érted csinálom — kiáltotta mámorosán a lelkem — gazdag leszel a halálom után! Megbocsátod azt a kis alkoholt a véremben. Egy fontot fizettem. Egy egész doltam — minek kötöttem azt a biztosítást? Tegyük fel, lezuhan a gép. A pénzt rögtön megkapja. És akkor mi van? Egy két évet biztosan kihúz. Krusinka ad a külsőségekre. Még majd feketében is jár. udja, hogy jól áll neki a fekete. És aztán? Ha-ha-ha! Talán Andrzej? Biztos, hogy ő — gondoltam Ő lesz az első. Disznó. A ház barátja. Elvált, kulturált, és ha őszinte akarok lenni... elég jóképű. A feleségem szereti őt, meg a gyerekek is szeretik. Sőt a gyerekek talán jobban szeretik őt, mint engem. Persze, mert ő otthonülő. Én meg állandóan utazom. Ö mindig megértő és kedves, én meg állandóan ideges. Persze ha valaki tudja, hogy nemsokára kétszáznegyvenezer márka üti a markát, akkor már könnyen lehet kulturált. Nem kell minden garast a fogához vernie. — A fene egye meg — gondoltam —, én itt feláldozom magam, aztán három év múlva nem lesz, aki egy szál gyertyát elégetne a síromon halottak napján. A gép teste hirtelen billegni kezdett. Kigyulladt a lámpa. „Bekapcsolni a biztosítóöveket, kérjük abbahagyni a dohányzást!” A szomszédomnak, Karolnak verítékezett a homloka. Az arca zöld lett. Istenem de irigyeltem akkor. Szerencsés ember. Nem kötött semmilyen biztosítást. Az ő feleségének csak az otthoni biztosító fizet. fontot! A feleségem viszont negyvenezer font kártérítést kap. Szép kis összegecske. Kitöltöttem az űrlapot, és egy borítékban beledobtam a postaládába. A Tjéd drágaságom! Ha én nem is fogok élni, de Te nem ismered meg a szegénységet! Akkor még a font értéke két dollár volt. A dollár pedig három nyugatnémet márka. Rengeteg pénz! .épülünk. A kollégák mindenfélét összevásároltak, de hogy valamelyiknek eszébe jutna a felesége! Kár a szóért. Teljesen kiment a fejükből. Kivéve persze engem. Pedig nekem még fájt is. A szél felerősödött, a motor érezhetően lelassult. Az én Krusinkám pedig valószínűleg felveszi a kétszáznegyvenezer márkát. Szépen meg- tollasodik a drága. — De nagy marha vagyok! — gonMennyi lehet ennek a Karolnak a betétkönyvében? Esetleg száz márka. Talán Fiatra gyűjt. Egy év alatt elherdálja a felesége. És aztán? Dolgozni kell! Ettől kezdve minden beszélgetés így fog kezdődni a gyászoló családban: „Milyen jó volt még akkor, amikor Apuka élt!” őrá persze mindig szeretettel fognak emlékezni. Aztán mégis leszálltunk. A reptér első emeletén a korlátnak támaszkodva állt- a feleségem. Úgy tűnt, hogy szomorú és csalódott. Nem sikerült drágaságom, mi? Nem sikerült! Élek! Látod? A sült galamb elrepült a szád előtt. Negyvenezer font! Elrepült! Nem csinálsz hülyét belőlem! Még sokáig nem, drágaságom! (Varga Magdolna fordítása) Összeállította: Rékasy Ildikó — Nem a maga dolga. Egyébként kelkáposztáiőzelék volt húsgombóccal. — Most, hogy jobban utánagondolok, tényleg. De a kérdés az, hogy tudna-e ilyen kajával rezet önteni? — Én nem szoktam rezet önteni. — Fog. — Eresszen el, mert nagyon megbánja! * * * Győző bevágta maga mögött az ajtót. A szakácsot megcsapta a gázszag. Kapkodott levegő után. Hátrált a mühelysarok felé. — Mit akar tőlem? — Hogy dolgozzon. — Miért? — Hátha nem lopnák ki az ebédből a belevalót. — Rágalom ... — Az előbb rakták fel a kocsira a szajrét, ott voltam, maga is tudja. — Akkor is, ez önbíráskodás. — Ez meg öntvénytisztító. Na fogja! — kezébe nyomta az ötkilós kalapácsot. — A kabátját leveheti. Az ingét nem ajánlom, a por hamar csíp. Kiütötte a formaszekrényből a biztosítószöget. Ömlött a finom öntőhomok, felcsapott gázos füstje. Megmutatta, hogy kell kivenni a kész öntvényt. Amíg lehajolt, érezte, hogy a főszakács egyre jobban mögé kerül. — Maga hány kiló? — kérdezte Győző hirtelen felegyenesedve. — Hatvankilenc. — Én száztizenkettő. — Ezt miért mondja? — Hogy tudjon mihez viszonyítani... A szakács tétován fogott a munkához. Jobb lesz megbékélni ezzel az őrülttel, aztán majd meglátjuk — gondolta. Meglendítette a kalapácsot, hogy leverje a salakot egy peremes bronzcsőről. Úszott a porban. — Tegyen sapkát, van ott a sarokban — ajánlotta a rézöntő. Odament a sarokhoz. Leemelt egy simlis sisakfélét. Forgatta. A szögek mellett a falra karcolták a neveket. Rocca, Tóbiás, Bóbitás, Góliát. — Itt mindenkit ilyen furcsán hívnak? — Igen. Nem tetszik nekik az a név, amit az anyjuk adott. — Magát hogy hívják? — Győző, Sebes Győző. — Nem úgy. — Úgyis Győző. Ez tetszett nekik. — És miért nem szóltak, ha kevés az ebéd? — Szóltunk. Jött is rá válasz: ennyi jár. — Az már igaz. Odébbment egy másik szekrényhez. Ahogy megemelkedett. érezte, hogy nehezül, szeme előtt lebegnek a piros karikák. Tapad rajta minden, a sapka pereménél égni kezdett a bőre. — Rohadt egy meló ez. — Na látja, ezért nem kellene lopni. A főszakács sunyított, hosszú szüneteket tartva. Győző őrült tempóval vágta a szekrényeket. „Baromi, mit melózik ez a pali’’ — állapította meg a főszakács. — Mindig ezt csinálják? — Á, ez a kisebbik és a könnyebb. Délelőtt öntjük a rezet. Azt látná, ott milyen meleg van. — Holnap adok magának repetát. Rakott krumpli lesz. Dupla tejfölt is kap rá. — Nem kell. — Miért, nem maga mondta, hogy kevés az ebéd? — De, csakhogy így megint azt adná, amit másoktól elszed. Nyolc óra elmúlt. A végéhez közeledtek. A fene egye meg azt a marhát, jól elszúrta az időmet — dohogott magában. Mit tudhat ez? Látta a kocsit. Esetleg a zöldséget. Hol van az már? Hajjaj! Különben is mivel bizonyítaná? Holnap majd jelentem, hogy rámtámadt ez a hülye. Hadd mossák meg a fejét. Lenne élelmesebb, ne másokat kritizálna. Győző egy sínen mozgó kisdaruval kupacba hordta a kész rezet. — Na, főnök, megvagyunk ... — Maga meg, én meg ki. — Ugyan, egy kis melótól... — És az édesség? V árjon, adom a nyugtatót. Először is: azért a munkáért most nem jár pénz. Mi szocialista brigád vagyunk és szerződésben vállaltuk, hogy soron kívül adjuk a selejtpótlást a Bendőék brigádjának, az esztergályosoknak. Másodszor: ha maga megígéri, hogy abbahagyják, én nem szólok senkinek arról, amit láttam. Harmadszor: állapodjunk meg, hogy erről a mai esetről nem beszélünk. Áll az alku? „Dögölnél meg” — gondolta, de azért rávágta: — Oké. Kovács L. Péter
