Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 3. ányaink négy napig dolgoztak az iskolával egy megerősítésre szoruló szövetkezet kísérleti gazdaságában. Nagy izgalommal készültek rá. Életük első komoly munkájáról volt szó, olyanról, mint amit a felnőttek végeznek. Egy nagy tábla elmaradt krumpli várta őket. Viszontagságaik szolgáljanak okulásul. Kezdődött a napjuk keresgéléssel. Minthogy a gazdaságtól senkit se adtak melléjük, kísérő nélkül rótták a dűlőutakat. — Tanár néni, ezt is fizetik? — kérdezték a gyerekek. Már egy órája bolyongtak a réteken. Körüljártak egy furcsa táblát. Aliig érő gaz borította, s hellyel-közzel kukorica- és napraforgószár magasodott a gaz fölé. Háromszor is körüljárták. — Pedig itt kellene lennie, itt mondták. — De hát ez kukorica, nem krumpli. — Ez eper — jelentette egy nyolcadikos, kilépett a gazból, hová játékból bújt, lehajolt, és eperlevelet mutatott fel. — Állati! — Ez vetésforgó, nem látod? Nevelőjük is elmosolyodott fanyar arccal. Lányaink hallgatagon ültek. Hótt éhesek, hótt fáradtak voltak. De csakhamar felugrottak a többivel. — Jön egy traktor! A traktor odaért, éleset fordult. A traktoros igyekezett túlkiabálni a masinát. — Ti vagytok a diákok? — Mintha! — kiáltott visz- sza a nyolcadik osztály fő- szemtelene. — Ha édesapád nem tanított meg, én megtanítalak!... — No, jól van — jött elő a bolyból szelídítő szóval a „tanár néni”. Ajkán ott volt a nevetés. Mintha a háttérből mindannyiuk kuncogását előrehozta volna. — Hol fogunk dolgozni, kérem? — Itt, a krumpliba. — Hol itt a krumpli? — Hát nem látnak a szemüktől? — A gaztengerre mutatott, melyben a gyerekek már korábban felfedezték a kukoricát és napraforgószárakat, valamint az epSzeberényi Lehel: Munkára nevelés rét, s nem gondolták, hogy a krumplit is itt lelik meg. Igaz, kísérleti gazdaság. Jól fenn volt a nap, közelített az égbolt közepéhez. — Nézzék, hát nincs is szerszámuk, egy lapát, egy kapa — állapította meg a traktoros, letekintve a magas ülésről. — Ügy volt, hogy a szövetkezettől azt is kapunk. — A nevelő arcán most már ki- gyúltak a méltatlankodás piros foltocskái. A traktoros megugrasz- totta masináját. — Jövök mindjárt! — kiáltotta vissza, kék füstöt hagyott a dzsungel szélén. Jócskán eltelt az idő, mikor visszajött három lapáttal, néhány kapával, s az asszonyokat is kihozta, akiket a mai napra ide osztottak. A nevelő órájára nézett; fél tizenkettő volt. A traktoros leugrott az ülésről, hogy az ekét a traktor mögé akassza, s mikor a gyerekek mellett ellépett, pálinkabűz maradt utána. Egy asszony észbe kapott. — Zsákokat meg nem hoztunk, te Jani! — Nem-e? — S Jani megfordult. Az asszonyok és a gyerekek együtt vártak. — Mikor fogunk dolgozni? — kérdezte egy hetedikes fiúcska. Ártatlan kérdésén mindenki nevetett. Végre hozzáláttak. Dél egy kicsivel elmúlott éppen. A traktor előttük haladt. Hol a krumplit fordította ki, hol a puszta utat. De a krumplit is úgy fordította, hogy tán még mélyebben került a föld alá, mint addig volt, minthogy az eke nagyon mélyen járt. Mindezt egy fél iskola kritikus szeme előtt. A gyerekek úgy gondolták, minden szem krumplit ki kell kaparniuk a földből. Ezért gyakorlatlan, de még romlatlan buzgó kezükkel mélyen lekotortak, s egy-egy fészeknél nagyon is hosszán időztek. Egy asszony azonban, látván, hogy elmaradnak, kioktatta őket. — Azt nem fizetik meg nektek, lányok. A tetejéről szedjétek csak! Délutánra azért szép kupac összegyűlt a tábla szélén. A gyerekek rásandítottak, mert benne látták munkájuk foghatós eredményét. Egyszer csak hallották a traktorost. — Ezt meg hova az út'ba rakodtátok?! Hosszú haj, rövid ész. A traktor tovahajtott, szét- fröccsentve hatalmas vaskerekével a kupacot, szétnyomott, kettészelt krumplik maradtak mögötte. A gyerekek nézték. Megálltak, és a traktor után néztek. Az oda se ennek a csepp kárnak, új fészeksorba állt ekéjével. gyerekek pedig elkezdték egymást dobálni a munkaidő hátralevő részében. Mire a felnőttek megjegyezték: — Látszik, hogy gyerekek. Ugyan nem sokra való a munkájuk. Három napot töltöttek még lányaink a krumpliföldön. S a tantervben alighanem kipi- pálásra került a „munkára nevelés” címszó. Elfoglalt pedagógusaink ezzel is köny- nyebbek lettek, s lehet, hogy egy kicsit szomorúbbak. Bokros László: Esti italás Hárs Lászió: bPITA ZAKÓ napsütést aznap találták ki, a tündökletes szombat dél megünneplésére. A régimódi villamos nem a sínen zötykölő- dött, hanem a ragyogásban úszott, minden világcsúcsjavítási ambíció nélkül; egyszerűen csak lubickolt, élvezve a hő- és fényhullámok rin- gását-ringatását. Soha még békésebb, ártalmatlanabb nyári idillt, amióta évszakok váltogatják egymást mérsékelt égövünk alatt. S minden boldogság betetőzéséül nem volt szorongás, izzadt testeknek izzadt testekhez tapadása és préselődése, még az új felszálló is talált magának ülőhelyet, keresnie se kellett. Egyetlen egy utas álldogált csak, a lábánál középnagyságú, elnyűtt szürke utazótáska, azt óvta a felborulástól, cipőorra óvatos mozdulataival. Valahol a látóhatár legalján már feltűnt a végállomás. Minden jel arra mutatott, hogy a kikötés épp oly idilli lesz, mint a kellemete- sen bágyasztó tengeri út, végig az Erzsébet Királyné útján, majd a Mexikói úton, amikor felcsattant egy érces hang. De nem „Föld— föld !”-et kiáltott, hanem ezt: — Már régen figyelem! Csak szorongatja a kezében azt a jegyet, de lukasztani, azt nem! Döbbenetes hatás — erre senki se számított, a legkevésbé tán én magam, aki már-már hajlamos voltam elfeledkezni róla, hogy villamoson, autóbuszon vagy a metró lépcsőjén mindig az élet úgynevezett sűrűjében tartózkodom, ahol minden megeshet és mindennek az ellenkezője is. A hangra mindenki felkapta a fejét, miközben mindenki úgy tett, mintha nem kapta volna fel. A leginkább az a pepitazakós, gyűrött nyakkendős, seszínűnadrágos vézna pofa tett úgy, aki lábával a kopott utazótáskát igyekezett egyensúlyban tartani. A felszólaló viszont alighanem azt várta, hogy egyetlen kardcsapással megnyerje az ütközetet, egyetlen jól irányzott mondattal tönkre silányítja a potyautast és a maga oldalára állítja a közvéleményt. De a máskor oly fürge közvéleménynek úgy látszik, melege volt, se kedvet, se hajlandóságot nem mutatott a megnyilatkozásra; tovább kellett ütni a vasat. — Micsoda disznó eljárás ez?! — kiáltotta tehát az ingujjas felháborodó és nagy, rózsás arca kivörösödött a jogos méltatlankodástól. — Miféle dolog ez, potyázni itten! Lélekben megszorítottam a felháborodó kezét és ugyancsak lélekben így szóltam hozzá: Uram és elvtársam, köszönöm önnek! ön visz- szaadta a hitemet. Bebizonyította, hogy nem múlt el értelmetlenül és nyomtala- lanul az utóbbi harminc— harminckét év. Hogy nem voltak pusztába kiáltott szavak azok, amelyek a tulajdonosi öntudatról szóltak, amelyek a közvagyon védelmét hirdették és oktatták nekünk bizonygatván, hogy az egész szocializmust építő ország mindannyiunké és valamennyien felelősek vagyunk mindenért. íme felnőtt egy nemzedék, amely oly mértékig közösségi, hogy még a BKV-t is a sajátjának érzi, s nem képes tétlenül nézni, hogy akár egyetlen forinttal is megrövidítsék az ő közlekedési vállalatát, tehát végső soron őt magát. Idáig jutottam felismerő és elismerő szónoklatomban, amikor az ingujjas szocialista moralista, most már félreérthetetlenül a pepita- zakóshoz intézve a szót, azt mondta, a haragtól fulladozva: — Potyázik! a markában szorongajta a jegyet! És mi lesz, ha felszáll egy ellenőr? Akkor valamennyien szé- gyellhetjük magunkat, lesülhet a pofánkról a bőr, mind gyanússá válunk egy ilyen miatt! Hohó! Ez már egészen másképpen hangzott. Ez már nem az öntudatos közösségi ember, hanem egy szegény, szorongó neurotikus segélysikoltása volt. Ebben az új megvilágításban kitűnt, hogy valami egészen másról van szó: elviselhetetlen szorongásról, amely már jó ideje kínozta szegényt. Egyfolytában szorongott, amióta kifigyelte, hogy a pepitazakós pofa odahelyezkedett a lyukasztó szerkezet mellé kezében a jeggyel, amit esze ágában sem volt kilyukasztani, ö meg minden megállóban a kínok kínját szenvedte át, hogy hátha most száll fel egy hím- vagy nőnemű utas, aki a következő pillanatban „Ellenőr” feliratú kék karszalagot húz a karjára. És akkor már késő lesz lyukasztani, a potyázó lebukik, és fizethet mint a köles, ő meg hurcolhatja, illetve a villamossal hurcoltathatja tovább az elviselhetetlen bűntudatot. Az imént még tiszteltem, most sajnálni kezdtem és átéltem, átéreztem kínos szorongását, hiszen némileg magam is neurotikus lennék vagy mi a csuda. De nem sok időm jutott szorongásra és sajnálkozásra, mert közben a történet és a villamos tovább haladt. Utóbbi már régen nem lubickolt és ringatózott, hanem kegyetlenül zötyögött a kopott síneken és elszántan törtetett kitűegy ellenőr felbukkanása. Pedig ő sokkal okosabb, ügyesebb, ravaszabb, mint ez a nyiszlett figura, mégis őt vették palira, ővele fizettették meg a forintot, vele po- csékoltattak el egy szép, sárga, makulátlan villamosjegyet, amaz meg túljárt az eszükön...! A felháborodó ekkor talpra ugrott. Kiderült, hogy nemcsak okosabb, ügyesebb, ravaszabb, mint a kipécézett pepitazakós, hanem jóval termetesebb, erősebb és — öltözékéből ítélve — jobb módú is, amannál. Valósággal fölébe tornyosult áldozatának, úgy vágta az arcába: — Mi az az egy forint, mi? Az is pénz magának? Ha nincs egy forintja, én szívesen adok, de nem nézem szó nélkül ezt a disz- nóságot. Na kell egy forint, he? Adjak egy forintot? Kér egy forintot? pepitazakós hallgatott, úgy is mondhatnám: sunyított. Az ingujjas pedig úgy nézte, mint az oroszlán az egeret; arra hajlandónak mutatkozott, hogy bekapja, de arra nem, hogy ajánlatát tettekre váltva, csakugyan átnyújtson egy forintot a po- tyázónak, pedig mi az az egy forint? Az is pénz? De csak félszemét áldozta a pepita zakósra; félszemmel az útitársakat figyelte, hogy milyen hatást vált ki belőlük a kötekedő szóáradat. Mert most már kétségtelen, hogy nem szocialista moralistáról, nem neurotikusról, nem irigyről, hanem egyszerűen egy kötekedő fráterről van szó, aki alulmaradt odahaza a feleségével vagy az üzemben a főnökével szemben, és nem nyugodott addig, amíg nem talált valakit, akibe beleköthet, hogy felgyülemlett dühét levezesse. A pepitazakós azonban sebezhetetlen volt. Fejét behúzta valamiféle láthatatlan teknőc-páncélba, süketnek és vaknak tettette magát: ő elhatározta, hogy nem fogja csak úgy elpazarolni azt a sárga villamosjegyet. Minek azt kilyuggatni? Lesunyt fejjel hallgatta az emelkedett szöveget, éppúgy, mint a neurotikus jajveszékelést, az irigység kitörését és a kra- kélerkedést. És nem és nem lyukasztott. Hanem amikor a villamos befutott a végállomásra, felkapta kopott utazótáskáját, és a még mozgó kocsiról leugorva, eliramodott. Az ingujjas elkésett, az áldozat elmenekült. Utána rúgott ugyan, de csak a melegen rezgő levegőt találta. Neki ennyi is elég volt. ő maradt diadalmasan a porondon, az ellenfél megfutott. Nagy arca visszanyerte eredeti rózsás színét, s döly- fösen lelépett a zökkenve megálló villamosról. Slawomir Mrozek: Együttérzés A nnyi kudarc ért az életben, hogy súlyos depresszióba estem. Ám szemem véletlenül megakadt az újság egyik apróhirdetésén: „Szomorú vagy? Rosszul megy dolgod? Fordulj hozzánk: Nyugdíjas utca 13., melléklépcső jobbra.” A jelzett címen tolongtak az emberek. Jegyet kellett venni a pénztárban, s azután még várakozni is. Csak tízenként engedtek be bennünket. Amikor az én tízes csoportomra került sor, egy altiszt bevezetett mindnyájunkat egy undorító, egyszobás kis lakásba. A szoba sarkában, egy nyomorúságos vackon vagy hat-nyolc gyerek fetrengett görcsökben. A falakon zománcozott táblák hirdették: Tessék dohányozni és köpködni — már úgyis mindegy —, továbbá: kéretik az ajtót nem becsukni — mert minek? Az asztalnál egy féllábú, beesett arcú férfi ült. Amikor már úgy-ahogy elhelyezkedtünk az odúban, a férfi a villanyórára nézett, megköszörülte torhít és beszélni kezdett. Meggyónta nekünk egész életét. — Bocsássák meg, hogy nincs itt a feleségem — mondta bevezetőben —, de épp kórházban van. S most néhány szóban ismertetem helyzetemet. Minél tovább beszélt, annál jobban emelkedett a hangulatom. Az ő sorsához képest ugyanis minden kudarcom csekélységnek tűnt. Egész élete a csapások és betegségek valóságos láncolata volt. Már akkor felélénkült hallgatóinak arca, amikor árván maradásának körülményeit ecsetelte. Amikor pedig első tüdöcsúcshurutjának történetére tért át, szemmel láthatóan jókedvre derült mindenki. Elbeszélése közben időnként fel-feljajdult fájdalmában, s szavai végül is halk zokogásba fúltak. Amikor befejezte, végignézett a ragyogó arcokon és bevallotta, hogy ráadásul alkoholista, s némi ráfizetésért hajlandó kívánatra nyomban leinni magát, ami további ártalmat jelent szétzilált egészségének. Többen is biztosították neki ezt a lehetőséget. Virágos hangulatban hagytam el a helyiséget. Néhány nap múlva este hazafelé menet találkoztam a féllábúval a hídon. Tekintete a folyó lassan hömpölygő hullámaira meredt'. Nagyon gondterheltnek látszott. Közelebb léptem hozzá. — Valami újabb csapás érte? — kérdeztem. — Gyomormérgezés? Ekcéma? Vagy tán, isten ments, szifilisz? — A, ugyan — sóhajtott fel keservesen. — Az üzletről ne beszéljünk. Egyszerűen csak szomorú vagyok. Oly komoran bámulta a zavaros habokat, hogy nem bírtam tovább nézni. — Tudja mit? — szólaltam meg. — Nem tudom, mi a szösz lehet, de már jó ideje szúr az oldalam. — Ú, csakugyan? — élénkült fel. — Igen, és azonkívül a nyáron, amikor falun voltam, belém csapott a villám. zött célja felé. De mielőtt odaért volna, a nagy rózsaszín — most inkább vörös — arcú azt mondta: — Ha más meg tudja fizetni a jegyét, akkor maga is fizesse meg. Igenis. Itt senki sem utazik potyára. Ez a mondat még meglepőbb mélységeket tárt fel. Az erkölcsprédikátor fenn- költ (és a neurotikus szorongó) álarca mögül kikancsa- lított az irigység sárga ábrázata. A nnyira felderült a képe, hogy kissé még rosszul is esett. Azért hozzáfűztem: — De csak a kisujjamat találta el. Ismét elborult a homloka. — De azért fájt, ugye? — kérdezte reménykedve. Olyan könyörgő hangon rebegte, hogy jó szívvel válaszoltam rá: — Nagyon. ■— No, akkor én megyek is — jelentette ki szinte vidáman. — Valahogy csak megleszünk, igaz? S fütyörészve odébbállt. Azóta kedvezményes belépőjegyem van hozzá. Kerényi Grácia fordítása iszen itt szó sincs semmiféle morális magaslatról, semmiféle lelki betegségről, itt egyes- egyedül egy pasasról van szó. akit esz a sárga irigység, hogy ő kilyukasztotta a jegyét és ezzel elherdált egy teljes forintot, míg az a vá'- nyadt pepitazakós alighanem megspórolta, hiszen már oly közel a végállomás, addig már teljesen valószínűtlen Én még elüldögélek egy kicsit és utána nézek távóló- dó, hátból is diadalt sugárzó alakjának. S eltöprengek: lám, milyenek is az emberi cselekedetek, milyen bonyolultak, milyen összetettek, milyen sokrétűek. Mily nehéz megítélni mások cselekedeteit (a magunkét is). Itt van az élet egyetlen kis mozzanata és ott van négy, egymással alig-alig összeférő motiváció. Most melyiket fogadjam el hitelesnek a négy közül? Talán azt az ötödiket, amelyre már nem kerülhetett sor, mert a villamos bezötyögött a végállomásra. Dönteni nincs idő. Nekem is le kell szállnom. S amint lefelé lépkedek a vaslépcsőkön, tekintetem lesiklik a kezemben tartott sárga villamosjegyre — amelyet elfelejtettem kilyukasztani. Még jó, hogy a zakóm nem pepita,
