Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
1978. december 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Majtényi Erik: A hősök temetőjében a sírok oszloponként vigyázzban állnak, ahogy a hősök, amikor még nem voltak hősök, vigyázzban álltak. Holt készültség odalent s idebent. Mondjon már egyszer valaki pihenjt! Eörsi István: Állati „Olyan állati vagy ilyenkor” s nézi a testemet — vérrel telve tűnődöm: angyalnak lenni jó lehet. Angyalnak vagy szeráfnak, ki csak kardját vonja ki, lángpallosa fölállhat, mégsem lesz állati. Szegény állati testem, miközben megfeszül szemének kék fényétől megszégyenül. Magába visszabújna, boldog, kit ólja véd, de nem bírja nem kérni újra királyi eledelét. „Olyan állati vagy ilyenkor” ■ de tudom, míg működök: leszek még éteri szellem a kispárnája fölött. Legyezgeti szárnyam, hűvös, mennyei nesz, s átszellemül az ágyban, ha netán állati lesz. Szenti Ernő: Önvédelem Csendből kivésett szóklisék Tegnappá hátrál jelenünk Folytonos önvédelem Halálunk ellen életünk. S zabad szombat következett; péntek délután Hódi Miska felszállt a fekete vonatra, s kétszázhetven kilométert utazott állva. Felesége hivatalos úton külföldön tartózkodott, lányuk pedig hol lehetett volna máshol, a nagy nyári szünetben, mint a nagymamánál. Az esti szürkületben várta őt az állomáson mind az édesanyja, mind pedig a leányka. — Ez a gyerek — mondta a mama —, nem evett egész nap, hogy majd együtt esztek friss uborkát hasaalja szalonnával, képzeld. — Akkor nyilván azt eszünk — ölelte meg a lánya vállát Hódi. Másfél kilométernyire volt a szülői háztól az állomás. A gyerek közben fagylaltot is kapott a cukrászdában, és persze rágógumit. Otthon aztán megvacsoráztak. Miska édesanyja meg borocskát kerített. A gyerek a várakozástól meg a hirtelen vacsorától hamar elpilledt; megvetette a tiszta szobában az ágyat apja számára is, aztán ledűlt, meghagyván, hogy azonnal siessen utána az apja. Gyönyörű volt a falusi est. Miska csak ült a tornácon és hallgatta a csendet. — Valamit mondok majd — szólt anyjához a tiszta csillagokat nézve Miska. — Én is neked. Három napig itt volt a nyakamon ángyó. — Melyik ángyó? — Kárászról. — ő nekem nem ángyóm, tán magának se. Visszafelé menve az időben, csakis a nagyanyámnak lehetett ángya. — Mindegy, fiam, igen rosszakat mondott rólad. — Rólam? Nem láttam huszonöt éve. — De az unokája, a Palika lát minden nap. — Hol? — Pesten, a presszóban. S hogy reggel tíz órakor téged már ki kell lökni onnan, mert addigra az asztalra nyak- lasz! — Ha így látják, nyilván így van, mama. — Szégyentelen. Hódi Miska bement a szobába, táskájából előkotorta kinevezési okmányát. — Maga tudja — mondta visszatérve —, nem akartam igazgató lenni. Egyszerű tervező mérnök akartam maradni. Most mégis vállaltam. Nem tudom, miért? A családomért? A szakmáért? A társadalomért? Mindenesetre nem magamért. Életét bent a tiszta szobában gondolta át, már a gyermeke mellett. Reggel hat órakor kelek, elkészítem a kakaót a gyereknek, a friss kávét a feleségemnek. A tervezőintézetbe fél tízre kell beérnem. Fél nyolckor megveszem az újságokat, leülök a presszóban, fölteszem a szemüveget, s átböngészem a lapokat. Közben fél huber- tuszt iszom és egy üveg sört. Elszívok három cigarettát, megeszek két sajtos rudat. Személyi költségem napi harmincöt forint, ebben benne van a cigaretta is. NyakGalambos Lajos: Egyetlen pillantás lőtt fejjel engem nyilvános helyen nemigen láthattak, hisz oly szerényen élek, hogy kocsim sincs, nem is kell. — Mama — szólt ki —, kérnék még egy pohár bort. Édesanyja hozta, de alig mert rebbenni. — Ez az ángyó csak úgy kijött a számon — mentegetőzött. . — Jó, hogy kijött — s ivott egy kortyot. — Terveztem a hadsereg valamely egységének egy tiszti házat. Az avatáson ott volt a miniszter, az átadási ünnepségen megölelt engem. Másnap az újságok hozták a képünket. Néhány nap múlva Palika megjelent nálunk, sorkatona volt akkor. Miska bátyám — kérte — szereltessen le engem, maga puszipajtása a honvédelmi miniszternek, hát mi ez magának? így! Nekem a gyomrom az égnek ugrott. Nagyon csendes maradtam, amilyen vagyok is, ám kinyitva az ajtót, azt mondtam Palikának: most menj el innen azonnal, szolgáld le a katonaidődet, ahogyan az minden állampolgárnak kötelessége. — Elkergetted a lakásodból? — Elküldtem. — Egy rokont, fiam! — Nem azért, mert nem vagyok a miniszternek puszipajtása — a véletlen hozott össze bennünket —, de a minimális emberi tartás okán. Az édes testvéremnek is ezt mondtam volna, a munka: munka, a kötelesség: kötelesség. Miféle ember lesz abból, aki ennyit sem ért meg, s a felnőtt élet kezdetén már kibúvókat keres? Köpni szeretnék. — Ök adták neked a ballagásodra a fekete ruhát. — Örök szégyen — mondta Hódi Miska. — Holott volt sötét ruhám, ha kopott is. Köpni szeretnék magamra, hogy édesanyám figyelmeztetése ellenére elmentem azért a ruháért. Tudhattam volna, kikkel állunk szemben. Vitéz Árkus Flórián, vitéz Árkus Palika, aki a társadalmi változások miatt nem örökölhette a vitézi címet. De tudnak azért a rohadt ruháért fizetni, Lám! Hányni szeretnék. S az ingere valóban megvolt, holott csupán két pohár bort ivott. Kislánya azonban, aki nyilván hallott mindent, átölelte a nyakát. — Édesapám, ne hagyj itt, hajtsd ide a fejedet hozzám. Hódi Miska gyomra-reme- gése a gyereke ragaszkodó szavára megszűnt, békésen aludták át az éjszakát. Békésen telt el a szombat és a vasárnap is. Az egyik mély hangú kacsát Hódi Miska a lányával együtt elnevezte Gáspárnak. Ha a kacsa hajlandó volt utánuk mondani: Gáspár, kapott tőlük fél- maroknyi kukoricát. Vasárnap reggel már nem kellett kérlelni, hajtogatta mindegyre: — Gáspár, Gáspár. — Képesek vagytok megbolondítani ezt a jószágot — mondta mosolyogva a mama. — Honnan szedek én annyi tengerit aratás idején, ha ezt a sok apró jószágot ha elmentek, vissza akarom édesgetni magamhoz? Mert akkor már a tyúkok is jöttek az eperfa alá, meg a három malac vonyítgatva: — Samuuu! Samuuu! Sa- muuu! — Hát megbolondítjátok őket, fiam — mondta a mama. — Ha elmentek, mit csinálok velük? Tudod, milyen a jószág, ha valakit megszeret, az isten se öli ki belőle a szeretet hangját. — Nem baj, mama, legalább ők szeressenek bennünket. Hétfőn reggel Hódi Miska már a kislányával ment le a presszóba Pesten. A leányka csokitortát kért. Míg a felszolgálásra vártak, belépett a helyiségbe Árkus Palika, a közeli Patyolat segéd-' munkása. Le akart ülni egy asztalhoz, s ehhez joga is volt, mint minden állampolgárnak joga van az ilyesmihez. Ám a tekintete találkozott Hódi Miska pillantásával. Csupán egyetlen pillantás volt. Palika teljesen elfehére- dett, és azonnal kifordult. A villamosmegállóig rohanva tette meg az utat. — Apa — kérdezte hirtelen a lányka — a jószágok tényleg annyira szeretnek bennünket, ahogyan nagymama mondta ? —■ Igen, kincsem. Az állatok szeretik az embert. Mint a madarak fészke örbejárom az udvart, a csirkék ijedten arrébb tipegnek. Lábamnál pamacs-kutya hízeleg, pedig tudom, hogy ugatni szegődtették. A futtában megírt levelet próbálom az ajtóréshez idomítani, de egy kóbor szél már a kerítés tövén zizeg vele. Hírből tudom, hogy az épületben egy öregasszony is lakik. A szükség most hozzá visz. Az ajtón macskasurranásnyi rés, nagyobbra tárom. Az öregasszony szívesen fogad. Fektéből félkönyökre támaszkodik és hellyel kínál. — Tudom én, már hogyne tudnám! És sorjázza a falszomszé- dék minden tagjának hollétét. — Beteg vagyok kedves, beteg! — mondja, miközben felül. — Az orrom vérzett — szorítja rebegő bal karját az oldalához. — Tócsában állt a vér. Nem zúdult az, csak csepegett, de folyvást. Aztán jött a mentő, elvitt a nagy otiba. Délben már itthon is voltam, azóta is gyengén vagyok. A szoba égre nyílik, mint a madarak fészke. Két fekhely egymás végiében, az egyik gondosan vetett, a másik mindig ledűlésre készen. Egy vaskályha, méternyire a faltól, hosszasan könyököl míg a füstjáratba ér. Csövén kapkodó-ruhák sorjáznak. A két ágy fölött a falon feszületként lóg egy fekete kabát. A sarokban fejmagasságig szépen felrakott, szálán hasogatott akác, szemem elidőzik rajta. Az öregasszony is észreveszi. — Idejött Béla. Na, milyen Béla is?... Mondja nekem, hogy jó akáca van, tuskó és gally nélkül, ven- nék-e? Hozta is a szép szál akácokat, kétszáz forintot kért érte, fuvart azt nem számított. Megköszöntem a szívességét. Jött a fűrészgép, fel is vágattam. Zsuzsika meg, a szomszéd, akit keresni tetszik, felhasogatta. Megfizettem érte. — Pestről kerültem haza nemrégen, másképpen nem idevaló születésű vagyok, de itt tőtt az életem, hát itt vagyok itthon. Pesten volt egy arab kislány, nagyocska volt már... Mondtam neki, hallod, én megkeresztellek, én leszek a keresztanyád. Vettem volna neki szép arany filbevalót. De a kislány nem akarta, azt mondta, hogy ő nem magyar, hogy az arabok meg nem keresztelkednek. Az apja orvos volt annak, ott éltek Arabországban, de az anyja magyar volt, nem fogta a hely ott Arabországban, hazajött. Itt aztán férjhez ment egy henteshez. Szóval ott laktam Pesten, bérben. Egy éjszaka rámkopogott a szomszéd. Borzasztóan veszekedtek velem. Másnap panaszolom az éjszakát egy ismerősömnek, Deáknak, így hívták. Azt mondja nekem, egyet se búsuljak, pakolunk, aztán megyünk haza. Ezer- hétszáz forint költségem lett nekem, annyiba került a költözés. Az itteni házamban bérlő lakik, hát odaálltunk a tanácsháza elé. Szegény elnök azt sem tudta, hogy mitévő legyen. Mondtam, hogy van az udvarban egy jó kis fás, meghúzódok én ott. De azt nem engedte az elnök, hát az ugye hideg, csak nem lakás, így kerültem aztán ide. Vasutas épület ez. Ez a szoba volt a melegedő a munkásoknak, úgy tudom. A házamból nem bírják kitenni a lakót. Pedig nem rossz kis ház. Százötven kadrát a kertje, meg nyolcszáz a szántó, annyi, nyolcszáz kadrát. A házért háromszáz forint lakbért kapok, a szántót is kiadtam bérbe. Egyszer megnéztem, hát olyan gur- dély volt benne, majd fel borított, azután adtam ki forintért kadrátját. A téesz nem művelte, pedig igen rendesek velem (fél öklét mutatja, de mert kicsinek találja, hát a másikat is melléteszi), ilyen piros szekfűt küldtek nekem. Már nem is tudom, hogy nők napja volt vagy anyák ?... De a földet nem művelték, ott állt gur- délyban. Pedig a föld azért van, hogy teremjen. Ha én azt a házat ki nem adom!... De rábeszéltek. A fiam is. hogy adjuk ki, úgyis csak az egerek lakják. Szép családom volt nekem. A kisebbik jóeszű volt. Azt polgáriba járattam, pedig parasztasz- szony voltam. A nagyobbik velem volt. A szomszéd meg loholta, hogy a „kisebbik úr lett, te meg a földet túrod”? Ilyeneket mondtak neki, az meg velem veszekedett. Dühös voltam rá, mondtam neki, most már aztán nősülj meg, itt az ideje, aztán engem ne dirigálj a magaméban. Egyszer éjfélben jött haza. Megint mondom neki, hogy fiam, ha meg nem nősülsz, a barázdában találod a ruhádat. „Hát kit vegyek el”? — áll elém a gyerek. Vegyed Erzsit, mondtam neki. Pedig az uram, amíg élt, azt a családot nagyon ellenezte. El is vette az én fiam Erzsit. Én még az esküvőn sem voltam. Mondta is a menyem, hogy én beszéltem rá a fiamat. Pedig ő is örülhetett volna, öregecske volt már akkor, a huszonnégyet töltötte. Meghalt a menyem, rá egy évre a fiam is. Szép derék ember volt. Reggel kiment munkába, délben meg már a halálhírével szaladtak. Az onokám itt lakik, de az a kapujáig sem enged. A kisebbik fiam meg, az a jóeszű gyerek, az meg velem égett a házban. Együtt feküdtünk a kórházban, ő meghalt, csak akkor mondták meg nekem, amikor jobban lettem, még a látogatókat is tiltották, nehogy megtudjam. Ha nincs ez a nevelt fiam, a mai napot sem érem meg. Látta a vért, nem szólt az, csak szaladt, szaladt. Azt sem tudtam hova. Aztán jött az orvos," hívatta a mentőt, az meg vitt egyenest a nagy otiba. z a fiú egy arany. A lábam is csókolja, mert sokat cipeltem én ezt a gyereket, lábfájós volt kicsinek, menni sem tudott. Az oldalából vettek ki csontot, azt rakták a bokájába, csontvelő gyulladásos volt. Ez egy jó lelkű, arany a többi közt. El is vitt magához, de nem tűrt meg a felesége, meg az anyósa. Éppen csak megháltam náluk. A nevelt fiam börtönös is volt. Nem rosz- szaság miatt, nem fizetett a gyerek után. Kőmíves a szakmája, maszek volt akkor, nem fizetett, levonni meg ugye nem lehetett, mert maszek volt. Öt hónapot kapott érte. Ez már, aki nem tűrt maga mellett, a második felesége volt. Énnek az asz- szonynak két fia van, az elsőnél meg egy. Most aztán fele pénze megy a gyerekeknek. De így van ez rendjén. Kicsi volt még akkor a nevelt fiam, amikor magamhoz vettem. Dűlőszomszédok voltunk. Én meg átmentem esténként megdajkálni egy kicsit. Egyszer megyek, hát csupa sömör a gyerek; va- kargatom, dörzsölgetem. Azt mondja nekem az apja. „De szereti azt a kölyköt, vágja inkább az ágyba”. Szeretem, mondom neki, mert te nem szereted. Magamhoz is vettem ezt a nevelt fiamat. Egyszer jön az apja, mondja „lányom van”. Jól van, mondom. e az csak beszél hogy, ő aztán ezután nem tűri a gyerekeket, márhogy a fiúkat. Eltelt két hét, meghalt a kislány. Én aztán csak nem álottam meg, mondom neki, na látod, mert olyat szóltál, hát meglátogatott az isten. Kőmíves lett az én nevelt fiam. Itt dolgozik a gazdaságban. Ö is ment már, hogy költöztessék ki a lakót a házból. De az nem akar. Pedig a gazdaság kőházat épített neki. De hát ott sem iskola, sem óvoda, gyerekük meg van három. Én? Nyolcvanhét! Volt egy néném, azt mondták, nagyon hasonlítok rá. Én meg viccből azt találtam mondani, hogy na, akkor én is kilencvennégy esztendeig élek. Aztán itt van ni, nyolcvanhét vagyok. Szeretnék már meghalni, de a nevelt fiam hallani sem szereti, ha mondom. Intézte már az elnök az otthont is, de én visszamondtam. Emlékszem, kislány koromban odajártak az otthonból a térre az öregek, oda a kápolna mögé. Hát azok mindig veszekedtek. Szépen elvagyok itt. Mondta a nevelt fiam, ne dolgozzak, megcsinál ő mindent, vásárol, kitakarít. Szépen elvagyunk itt, mindenünk megvan. Hallom a vonat mohogá- sát. — Átadom, hogyne adnám. Van már itt egy másik levél is. Feláll, hogy kikísérjen, egy kicsit imbolyog, az ajtófélfában megkapaszkodik. Szelíden arébbküldi a kutyát, majd utánam szól. — Kihez volt szerencsém? Baksán Mária összeállította: Őri Zoltánná
