Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
1978. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Szepesi Attila: Harminc éve nincs az a város nincs merül éjfeketében csak suhogás ahogyan kivetíti az emlék szemhéjamra belül falait palaszürke tetőit parkban a kőpadon ül vacogó öregember ül tenyerét testére-szorítva melengeti rongyát hullik a hó fut a csengös szán a sötétben farkas üvölt a hegyen túl beszkidi ordas utcán gyertya lobog közelít billegve a lángja betlehemet hoznak szurtos cigánykamaszok durván rótt fadoboz fűszál és vatta borítja benn suta bábok festve aranyra pirosra ezüstre forgácson rongyokba-csavarva a gyermek pár faragott fahasáb körülötte a csorda vasszög a szarva a kormoshátú tehénnek birkasubában a pásztor görcsfejű tuskó leng a doboz tetején a fenyőág horpadt-vállú cigányok lépnek a hóban szélben a gyertya kihuny elf oszlik a kép nincs az a város nincs merül éjfeketében harminc éve áll a hegyoldal varjú se szálldos Pákolitz István: Csillagfogat Göncölszekér aranyrúdja most fordul rá a Tejútra; szekér elé fogva párba az Oroszlán a Bikával. Gyémántküllös négy bronzkerék csillagszikrát szór szerteszét; Göncölszekér billeg-ballag, réz-bakján a Kaszáscsillag. Ezüstös holdsugár-kéve fölvillázva a szekérre; göndör bárányfelhő-falka esőzéskor szálazhatja. A kelő Nap korán jön föl, kertek alatt áll a Göncöl; rubint saroglyábán, hátul, a Fiastyúk kotkodácsol. Takács Imre: Betlehemet faragó ember Gondolatomhoz kell a jó kés. Még előbb a fűrész, a balta, a szekerce. Gondolatomhoz odaférnék ezekkel, de nézem csak hosszan, elmerengve a fatömböt, mint egy világot — hol üssek rést benne a gyermek bölcsőjének? Jelenetet hogyan csinálok, míg hangzik a mennybe viharzó örömének ...? Hol adjak helyet Máriának, ha szoptatni kicsike fiát majd leülne ... És a pásztorok hova állnak? Az angyalok hol röppennek be hegedülve? És Józseffel mit műveltessek? — se közel, se távol ne legyen, de ott legyen! A királyok kívülrekednek, csak szegények férnek egymáshoz a kis helyen. RÉKÁSSY CSABA RAJZA va emberekből áll! És a mi oszályunkon elég kevés emberből. Na, gyerünk, mert... — Mindenkinek ez a kívánsága. — Kinek? Gergelynek? — Nem, nem. Gergelynek nem. — Siposnénak, akit most küldtem ki Brnóba, akinek fizetésemelést kértem? Bozzainénak, aki... Nem. De én így nem tudom közölni. — Mit? — Hogy add át a kulcsokat. A személyes holmijaidat majd átküldőm. — Hová? — Az új helyedre. — Hová? — mosolyodott el Józsa gúnyosan. — Ja, jó. Parlament. Egyes kapu. Elnöki Tanács. Örülök, hogy veled közölték először, hogy a Hazafias Népfront politikáját figyelembe véve, helyesebben: szem előtt tartva, kineveztek. Hát akkor gratulálhatsz ! Árvainak megrebbent a szeme. — Én nem így gondoltam. — Én sem. De elképzelhető. Oly kevesen vagyunk már negyvennégyesek, szóval, akik negyvennégyben kezdtünk valamit tenni ezért az országért. Még ar háború alatt. — Látod, ez a te bajod! Sohasem lehet tudni, mikor mondasz igazat, mikor gúnyolódsz. — A te bajod meg az, hogy ezt nem érzed! — Ez meddő vita — ráncolta seszínű szemöldökét Árvái. — Add át a kulcsokat, és ne zavard az osztály dolgozóinak a nyugalmát, mert az a szocialista munka rovására megy. — A kulcsokat — mondta Árvái táskáját szorongatva. Józsa elmosolyodott. Körülnézett a zsúfolt kávéházban, üdvözölte néhány ismerősét távolból, aztán arra gondolt, jó lenne hangosan felnevetni. Itt ül vele szemben a helyettese, akinek szabad kezet engedett, sőt még akfcor sem szólt, amikor az egyik beosztottjával összefogva az ő munkakörébe is beavatkozott. Talán ez volt a baj. A jó szíve. Hogyis mondta Kincs Gergő? „öregem, egyszer nagyon ráfázol a jó szívedre”. — A kulcsokat.. . Józsa nem figyelt Árvái szavaira. Azon töprengett: hogyan merészkedhet egy ember így belegázolni a másik ember becsületébe, hogy feljebb kapaszkodjon? — .. .mert szeretnék elmenni. Józsa visszakapta tekintetét. — Kiszórakoztad magadat? — Nem értelek! — Nem baj. Majd megértesz. — Felemelte az ujját, figyelmeztetőn. — Én egy félóra múlva elfelejtem az egészet. Az nem érdekel, hogy te elfelejted-e vagy sem. Persze, jobb lenne, ha elfelejtenéd. Menj haza, és pihend ki magad. Feleségednek add át üdvözletemet. Hálás vagyok, hogy akkor megszerezte nekem azt a gépírónőt. — Megmondom neki. De a kulcsokat... Józsa megcsóválta a fejét. Nem, ez az ember nem ért a szóból. Az asztalra csapott. — Nincs kulcs! —. De a kollektíva... — Majd nekem mondja meg, hogy mi baja van velem, és ne általad üzengessen, mint egy lakájjal. Nincs kulcs! És nem is lesz! Tizenegykor közölte velem az igazgató, hogy várja a tervet. S hogy én vigyem be. Érted? Különben, az átszervezés amiről oly régen szó volt, elmarad! És hétfőn reggel kilenckor a szokásos időben, értekezlet. Fizetek! Ledobott tizenöt forintot az asztalra, és mosolyogva átment a szombati társasághoz. Húsz éve már, hogy minden szombaton itt találkoznak, akik még élnek a népes gárdából. Árvái döbbenten nézett Józsára. Előbb homloka lett fehér, aztán az arca. Mintha a vér kifutott volna belőle, értetlenül motyogta: Az átszervezés elmarad? Kemény Dezső: A KISFIÚRÓL, AKI MOSOLYGOTT kisfiú csak abban különbözött a többi kisfiútól, hogy erős akarata volt, s hitt a mesékben. Elismerem: furcsa ez a kettő így együtt, de nem tehetek róla, ilyen volt ez a kisfiú. Mesehivése olt- hatatlan kíváncsiságából fakadt, akarata pedig azért acélozódott keménnyé, mert nem akart, semmiképpen sem akart csalódni a felnőttekben. Nem, nem akart, s úgy gondolta, hogy ha ilyesmi fenyegetné, akkor a legnagyobb nehézségek és viszontagságok árán is meg kellene előzni, meg kellene akadályozni — erővel vagy furfanggal, úgy, ahogyan az a mesékben szokott történni. A mesék kisfiúhőse jó szívével, eszével és erős akaratával mindig győzedelmeskedik a rossz felett, megöli a gonosz varázslót, kiszabadítja a királykisasszonyt a hétfejű sárkány rabságából... de mi lesz akkor, ha a királylány nem akar. kiszabadulni a rabságból, ha a király akkor sem adja a kisfiúnak a fele királyságát, ha megszabadult országa a gonosz boszorkánytól, s ha az álmából felébresztett Csipkerózsika kikacagja a szabadítót? Elszomorodott a kisfiú erre a gondolatra, és tépelődve indult a kirándulóbusz körül nyüzsgő gyerekhad felé. öt perc múlva már ő is ott nyüzsgött, tolakodott a többi között; az úton ő is beszélgetett, nevetgélt, énekelt, csak néha-néha felhőzte be a csalódás lehetőségének gondolata. A busz pedig futott velük hegynek fel, völgynek le, hídon át, csörgedező patak medre mellett, s megállt egy nagy, sűrű erdő szélén. A gyerekek kirajzottak, futkároztak, labdáztak, játszottak, de amikor egy órával később a tanár összehívta őket, a mi kisfiúnk nem volt közöttük. Keresték-ku- tatták, nem találták. A sofőr bement a faluba telefonálni, rendőrök, erdészek kutatták a rengeteget, mindhiába. Ál- konyodott már, amikor a busz az aggódó tanárral, s a néma gyereksereggel megindult vissza, a város felé. A kisfiú pedig eközben nyugodt, eltökélt léptekkel haladt a sötét rengeteg mélye felé. Tudta, hogy rövidesen találkoznia kell valakivel, aki majd útbaigazítja. Nem is csalódott. Oldalvást megzörrent a haraszt, egy jól megtermett nyúl ugrott elő a sűrűből, és óráját előhúzva mellényzsebéből'7 sopánkodni kezdett. — Ó jaj, megint elkéstem, nekem sosincs elég időm ... — Ugye te vagy az a nyúl — kérdezte a kisfiú —, aki a kis Alizt elvezette a Csodaországba? * ’ — Én hát — válaszolta a nyúl —, és ahogy akkor sem volt időm, most is el fogok késni a Szívkirálynő kerti ünnepségéről. Ó jaj... — Idehallgass — mondta a kisfiú. — He megmutatod nekem az utat Meseország felé, adok én neked időt. — Csakugyan ? Honnét van neked annyi időd, hogy még nekem is juttatsz belőle? denki azon panaszkodik, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a rettenetesen lassan múló idővel. Hetvenen dolgoznak abban a műhelyben, az naponta hetven óra. Neked adom ezt a hetven órát. — Köszönöm — rikkantott a nyúl, örömében összecsapkodva a két fülét., és mielőtt kényelmesen tovabaktatott volna, egy ösvényre intett. — Ezen indulj el, és balra, mindig csak balra ... Az ösvény egy nagy fűzfához vezetett. A fűzfán egy rézangyal ült és fütyörészett. — Hol jársz itt. kisfiú, ahol a madár sem jár — kérdezte a rézangyal, egy kicsit abbahagyva, a fütyülést. — Meseországot keresem. — Hiszel a mesékben? — Hiszek hát. — No, ha hiszel, mehetsz tovább. Erre balra. Ott gubbaszt a testvérem, az majd továbbigazít — mondta a rézangyal, és folytatta a fütyülést. >ogtatta. fűzfán fütyülő rézangyal testvére egy nagy befagyott tócsán ült és a jeget ko- A kisfiú bátran legszólította a jégen kopogó — Merre visz az út Meseországba? — Oda csak az juthat el, akinek erős az akarata — mondta a rézangyal, egy pillanatra abbahagyva a jégen- kopogást. — Az enyém erős. És nem akarok csalódni a felnőttekben. Azért jöttem ide. Egy csomó felesleges időtől már meg is szabadítottam őket. — Na jól van, eridj csak, erre visz az út — mondta •a rézangyal és tovább kopogtatta a jeget. Ment-ment a kisfiú az egyre sűrűbbé váló rengetegben. Egyszerre csak egy bódét pillantott meg a fák között. A bódé ablaka nyitva állt, polcán mézesbábok tar- kállottak, de a kémény nem füstölgött, és a Bábsütő a bódé előtt üldögélt. — Miért • vagy ilyen szomorú? — kérdezte a kisfiú. — Már hogyne lennék szomorú — felelte a Bábsütő —, amikor egy szikra tüzem sincsen, de még tűzrevalóm sem akad, és nem tudom folytatni a bábsütést. — Egyet se búsulj, segítek én rajtad. Az én városomban télidőben mindenki tárva- nyitva hagyja az ablakot, hogy megszabaduljon a forró radiátorok felett reszkető levegőtől. Neked adom azt a sok-sok meleget, süsd meg rajta a mézesbábjaidat. Tovább, előre. Egy tisztáson, a zöld fű között három szép nagy narancsot talált. A Nap elviselhetetlenül forrón sütött. Ki kell szabadítani a narancsokból a királykisasszonyokat, gondolta a kisfiú, s a többit majd meglátjuk. És gyorsan felmetszette mind a három narancsot. Egyszerre ugrott elő mind a három királykisasszony, ' s egyszerre kezdtek el jajgatni. — Apu azt mondta, hogy az üzemben műszakváltás előtt már egy- órával min— Egy csepp vizet, egy csepp vizet, különben elpusztulunk. — Van nekünk otthon elég vizünk — mondta a kisfiú —, ha csak minden ötödik csapot zárnak el rosszul, egy nap alatt annyi víz csöpög ki belőlük, hogy halálotokig elég. Nektek adom azt a sok vizet. Ingbe-bocskorba öltözött jajongó néptömeg közé keveredett innét a kisfiú. Megtudta tőlük, hogy levelet írnának Szaltán cárnak, még írástudó is akad közöttük, de nincs egy darab papirosuk sem. Nos, a kisfiú bőkezűen nekik ajándékozta azt a sok papírt, amit az ő városában teljesen hiábavaló akták, tervek, jelentések írására használnának fel, és ment toJ vább. Mitkey, a Csillagegér akadt útjába. Szegény egérke, miután megjárta az űrt, elektrosokkot kapott egy rosszul szigetelt vezetéktől, és elfelejtett beszélni, csak bajszának mozgatásával jelezhette, mire vágyik. És a kisfiú nekiadta azt a sok-sok felesleges szót, ami otthon egészen mihaszna módon szokott elhangzani. Óz, a nagy varázsló volt a következő állomás. Baja az volt Óznak, hogy nem tudott már újabb csodákat teremteni. A kisfiú megadott neki egy telefonszámot, és azt tanácsolta, hogy hívja fel a számon azt a gyárat, ahol sok-sok mérnök mindenféle személyzeti ügyekkel bíbelődik, meg állandóan értekezleteken szunyókál, és kérje kölcsön őket egy időre. Majd teremtenek azok olyan csodákat, ha dolgozni hagyják őket, aminőket még nem látott a világ! Óz palotája mögött az árokparton szepegve üldögélt a Gyáva Oroszlán, ez a nyúl- szívű, nagytappancsú, sárga óriáscica. A kisfiú nekiajándékozta azt a rengeteg bátorságot, ami otthon csak akkor szokott megnyilatkozni, ha beosztottakról van szó, s ment tovább. Lessie, a szép skót juhászkutya állt elébe az ösvényen, és farkcsóválva arra kérte, mutassa meg neki a hazafelé vivő utat, mert eltévedt. A kisfiú pedig nekiadta azt a képességet, ami otthon mindig minden felnőttnek megmutatja a nagykapu mellett a kiskaput... Ki tudná elmondani, kivel- mivel találkozott még, s kin hogyan segített a mi 'kisfiúnk, de minden találkozás és minden jótett után úgy érezte, hogy egyre kevesebb oka van csalódni a felnőttekben. Utoljára még az Ezeregyéjszaka óriásával beszélgetett egy kicsit, és akkor eszébe jutott az édesanyja. Az óriás azonban nem kért semmit, és készséggel vállára vette a kisfiút. már, amikor ; városban hin futott, hogy i kisfiú megkerüli Csapatostul tódult a váró öregie-fiatalja az iskola felé hogy tanúja legyen a kisfii elbeszélésének, s hogy meg tudják, miért érzik néhám órája úgy, hogy szebb é könnyebb az életük. De a kisfiú nem szólt semmit, csak ült a kerítés kőkorlátján, és mosolygott. Szívből mosolygott. összeállította: Rékasy Ildikó
