Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 24. Karol Capek: A zúzmara égiscsak más az, másként telik a szolgálat, ha az ember zubbonya zsebében ott lapul az eltávozási papír. Nem is beszélve arról, hogy holnap karácsony. Néhol derékig ér a hó. Hirtelen jött és sok. Mióta kint vagyunk, legalább harminc centivel nőtt. — A kutyát sem verik ki ilyen moslék időben! — így Királyszéki őrvezető, kétszeres élenjáró katona, este kilenckor a huszonkettes határőrizeti ponton. Pedig velünk együtt kiverték, pontosabban; szolgálatba vezényelték Tatár őrsünk egyetlen valamirevaló szimatját is. Hogy a Tatár nevet ki, mikor és miért ragasztotta rá, azt már nem tudni. Ám Tata, mert így becéztük, inkább hasonlított' Mona Lisára, semmint Dzsingisz kán valamelyik qsére. Mintha varázsütésre, elvágja valaki a hóförgeteget. Királyszéki őrvezető nagy nehezen előkotorássza eltávozási papírját. Cirógatja, csókolgatja, aztán odatartja a kutya orra elé, olyasfajta mozdulattal, mintha kérdezné: Na kispajti, neked is kellene? Nemsokára kibuknak a csillagok is, és a határmenti csatorna két partja úgy rajzolódik ki, akár a tepsibe fakott, frissen kelt kalácstészta. Egyszerre . kalácsillattal telik meg a levegő. Anyám ilyenkor dupla adagot szökött sütni mákosból meg mézesből. Hej, de belakom belőlük holnap, ha... ! — Örvezető! Te szereted a kalácsot? — Hát ez meg hogy a francba jutott most az eszedbe? — Mert olyan ... kalácsillat van — szippantok bele hallhatóan a levegőbe. — Bolond vagy katona, ez a dög talán összecsinálta magát! — Tévedsz! Ideérzik a hazai illata. (Pedig nem tévedett.) — Hát, ha ideérzik valaminek az illata, az ... az csak az édesapám főzte barack- pálinkáé lehet. Na, majd holnap; az lesz az első, adok a torkomnak, adok a gégö- lömnek bőven. (Valahogy így múlattuk a- perceket, s nem is fáztunk, mint máskor. Melegíthetett bennünket a másnapi barackpálinka, a kalács. Ott ültünk már valahol messze a karácsonyfák körül, hallgatva az Ave Mariát, a men- dikás gyerekeket.) — Szegény Tata! Te aztán megint kimaradsz a buliból — incselkedik vele az őrvezető, mintha az én gondolatomba is beleolvasna. (Azt hiszem, sohasem olvasott két ember egymás gondolatában könnyebben, mint mi, ott.) — Szerintem neki is járhatna valamilyen szabadság. Mondjuk, kutyaszabadság. — Vagy kutyakarácsonyfát állíthatnánk nekik a Fő ólban. — Hatalmas kutyakará-. csonyfát, roskadásig szaloncsülkökkel. Határtalan nagyokat mulattunk ötleteinken. Tata meg úgy figyel bennünket, mintha mindent értene. Igenlően bólogat a fejével, talán még sóhajtozik is. Egyre hidegül, érezzük a körmeinken, a „gépcsúzli” csövén. Az éjfél már csikorog. — Na. Mostantól ketyeg a papírunk. — Ez a fél óra igazán nem szoroz — dugja vissza Királyszéki a kölcsön-zsebórát szolgálati táskájába. Most kezdünk csak igazán fázni. Tudjuk, hogy nem szabad ilyenkor egy millimétert sem mozdulni, nemhogy fészke- lődni. Tatárnak úgy látszik mindegy, vagy ő okosabb nálunk. Régóta pöffeszkedik, de lehet, hogy alszik is. Mit törődik egy kutya a szolgálati szabályzattal? — El kellene indulni befelé ... — jelenti ki az őrve- zető a parancsnok jogán —, mert nehéz lesz bejutni időre ezzel a döggel. — Azám! Erre látod nem is gondoltunk. Hogyan jön Tata a derékig érő hóban? Egy szaros nyomvonal sincs! Gyorsan kapkodjuk össze szerelvényünket, elindulunk. Már ami Királyszékit és engem illet. Tatár bezzeg megmakacsolja magát. Vagy a hótengerrel nem szándékozik megbirkózni, vagy eszébe jutott a szolgálati szabályzat, s tudja, hogy még nincs itt az idő. Pár métert éviekéi ugyan, aztán mint aki jól végezte dolgát, visszaül a helyére. — Ennek fele sem frankó — mondom az őrvezetőnek. Simogatjuk. Csalogatjuk. Végül már lökdössük is, ám Tatárnak se ez, se az nem használ. — Az ilyet agyon kéne ütni! — dühöng Királyszéki. — Agyon bizony. — Mit képzel ez?! Majd talán miatta késsük le a vonatot ! — Hát... lábmosásra már biztos, hogy nem marad időnk. Tatár csak nem mozdul. Fülét, farkát egyre idegesebben csóválva kotorássza a havat. — Aztán, el is kéne tüntetni. — El is ... de hová? — A csatorna! — vágom rá kínomban, mégis diadalmasan. Esünk-kelünk, úgy cibáljuk egészen a csatorna partjáig. Nem tudom; mi izzadunk-e jobban vagy Tatár. — Hááát... Te vagy a parancsnok ... — De mit mondunk az öregnek? Megfagyott? Aztán beledobtuk a ... ? — Hmmm... ! — Áááá, az nem jó, mert... — Majd csak lesz valahogy! Na! Ne húzzad az időt! Királyszéki őrvezető kétszeres élenjáró katona csövénél fogva a géppisztolyát, hirtelen a feje fölé lendíti, aztán ... Aztán lassan, majdhogynem sírva; visszaengedi a lába elé. Alig hallhatóan teszi hozzá: — Már minden mindegy... úgysem érnénk el. Vállunk- ra vesszük hát Tatárt, azaz csak vennénk, ha ki nem rántaná kezünkből a szíjat, és el nem iramodnék hatalmas felhőket rúgva a porhóból. Mi pedig temetői csöndben vonszoljuk magunkat az őrs bejáratáig, hogy jelenthessük: „A szolgálat ideje alatt különös esemény nem történt”. Kellemes karácsonyt kívánva lerakjuk szerelvényeinket. Jó forró vízben áztatjuk ki lábainkat, hisz időnk az van bőven. ét vagy három héttel történt az eltávozás után? Reggelihez sorakoztunk, amikor nagy-nagy csörömpöléssel vágódott ki a tiszti étkezde ablaka. Tatár inaszakadtá- ból menekült, át az alakuló téren; éppen a jeges betonúton beforduló tehergépkocsi első kereke alá. Emlékszem, a zökkenésre kikászálódott a pilóta, és megtörölte a homlokát, majd egy ronggyal a gumiabroncsot. Tatának azóta szárnyai nőttek. Eljön hozzánk minden karácsonykor. A hátsó udvarban földíszítve várja egy hatalmas szaloncsülkös kutyakarácsonyfa, még a kalácsból is jut neki. Azt szokás mondani; varázslatos tavasz, és nincs is ebben semmi kivetnivaló, ha dicséretül szánjuk, teszem azt, az áprilisi reggelnek vagy a májusi estének, amikor nyílik az orgona meg a jázmin. De ha egy kicsit lelkiismeretesebben vizsgáljuk a varázslat fogalmát, akkor, miként az összes szakforrások, példának okáért a mesék bizonyítják, kiderül, hogy, a varázslat abban áll, miszerint valaki abból a célból, hogy a közvetlen környezetében változást idézzen elő, sumnt egyet a varázs- vesszővel, vagy elmormolja a varázsigét, s tüstént ott a tündöklő várkastély, a feneketlen tó vagy valamilyen más feltűnő jelenség, amelyről addig senkinek sejtelme sem volt. Az igazi varázslat sohasem jár lassú, türelmes pepecseléssel; ellenkezőleg: gyorsan megy, és meglepetésszerű az eredménye. Ha lassan, türelmesen, sok idő és munka ráfordításával létrehozunk valamit, ami még nem volt, akkor az alkotás; az igazi, a hamisítatlan varázslat csak annyi, hogy valaki csettint, a nyelvével, vagy suhint egyet a varázs- vesszővel, és kész. Nem kétséges, hogy a szónak ebben a pontos értelmében a tavasz nem varázsló. Persze sosem vagyunk jelen, amikor kinyílik az aranyfa első virága, vagy amikor kibomlik a nyírfán az első rügy, de a virágnak is, a levélnek is, épp elég időre van szüksége, angyali türelem kell hozzá, hogy kivárjuk. A gyep sem sarjad ki egyetlen éjszaka, s a nyírfa nem ölti magára máról holnapra zsengezölden fénylő lombozatát; jó sok munkába kerül, míg gyenge hajtásaiból susogó fakorona lesz. Mindennek idő kell, hosszú napokig, hetekig tart a csendes készülődés, mialatt észrevétlen duzzadnak, színesednek a bimbók és rügyek, s csak hosz- szes tétovázás, bajmolódás után bontakozik ki mindebből lassacskán a varázslatos tavasz. A tél másképp munkálkodik; megtartja a varázslás minden klasszikus szabályát. Az ember reggel felébred, kinéz az ablakon és mit lát? Ami tegnap még fekete, kemény föld volt, most csodálatosan fehér és puha a hótól; egy csapásra teljességgel megváltozott az egész világ, más a formája, más a csendje, a szerkezete — ha valaki, karácsony éjszakáján álmomban elvinne, mondjuk, a Húsvét-szigetekre, azt sem találnám olyan hihetetlei változásnak, mint amit ; frissen hullott hó előidéz. Vagy, mondjuk, egy éjjé beköszönt a fagy, s ott, aho az ember évek során át ; szomszédos tetőt szokta lát ni, egyszeriben a jégvirágot ezüst páfrányai, csillogó fe nyőgallyai, fehér mohája é: legyezőszerű moszatai mere- deznek az ablaktáblán. Tessék, csinálja meg ezt valak egyetlen éjszaka, hogy as ember ilyen csodás növényvilág üvegházában ébredjen ! Ha varázslat, hát legyen az a javából, s vadonatúj világot eszeljünk ki! Vagy vegyük a zúzmarát: fagyos, holdvilágos éjszakán köd szitált, s reggelre hófehér zúzmara ijesztő-dermesztői szépségétől villózik az egész világ. Ami tegnap fekete, göcsörtös fa volt, az most márványcsillogású, óriás koralltelep; a tegnap még siváran kopár bozót most ezüstveretű rácsozat, az ódon lugason a pókhálók ezüstcsipkévé változtak, a földön heverő száraz leveleket ezüstbevonat borítja, s a fagyos fűcsomók üvegszálak szövedékeként csillognak. A fenyőfák minden tűjét tündöklő kis sáv szegélyezi, a borostyán fekete leveleit ezüst filigrán munka rovátkolja, a cickafark aszott kóróján a zúzmara leheletfinom csipkéje borzolódik — de minek is mondjam, hiszen olvasóim maguk is tudják ezt, ők is megpróbáltak megnyalni egy-egy fehérlő gallyat, s ujjúkkal megérinteni a zúzmara remekbe készült ' alakzatait. Szintúgy meresztgették szemüket karácsony reggelén, amikor a kertek oly bolondul, oly dúsan virágba borultak a zúzmarától, hogy a tavasz elbújhatott volna mellette minden cseresznyevirágával és illatos májusfájával. Tanúi voltak jómaguk is, hogy amikor kisütött a nap, a fák koronája halkan megzizzent, és egy csapásra vége lett a fehér pompának. Mit lehet tenni, hiszen csak varázslat volt, s az sosem maradandó. Az alkotás persze sok baj- molódással jár, és nincs akkora eredménye, mint a varázspálca suhintásának, de azért, hogy úgy mondjam, szolidabb és maradandóbb hatású művelet. Mayer Judit fordítása 40 éve — 1938. december 25-én — halt meg Karel Capek. a kitűnő cseh prózaíró. írásait az évfordulóra megjelent Évszakok című kötetéből közöljük (1978. Európa — Madách Kiadó, _ magyar—csehszlovák közös kiállás). Pátkai Tivadar: TATANÁK SZÁRNYAI NŐTTEK Bába Mihály: Az átszervezés elmarad Józsa pénteken késő délután érkezett vissza feleségével Szlovákiából, ahol egy csodálatosan szép hetet töltöttek. Mindketten úgy érezték, hogy az együtt töltött huszonhét év alatt ez volt a második nászút- juk, az a bizonyos második „mézeshét”, mely oly keveseknek adatik meg. Kipihent, pirosodó arcú ember tért meg a nyugtalan, ideges, sápadt arcú helyett. — Szíép volt — mondta feleségének, amikor a kályha mellé dobta könnyű bőröndjüket. — Szép? Csodálatos! Zakopánéban éreztem ilyen jól magamat. Emlékszél? Józsa keze ölelésre lendült, de abban a pillanatban megszólalt a telefon. — Ki az. ördög lehet az? — ráncolta homlokát bosszankodva. — Lehet, hogy valóban az ördög. De azért légy vele udvarias — paskolta meg arcát nevetve a felesége, és kisietett a konyhába. Józsa felemelte a kagylót. — Tessék — mondta érdes hangon. — Áááá, de örülök, hogy megérkeztél — nyájaskodott a telefonba Árvái, a helyettese. — Parancsolj. Ebben a pillanatban érkeztünk. .. — Sejtettem. — Honnan? Négy órát késtünk. — Kérlek, én tudok, amit tudok. Én nem tévedek. Mint most sem... — Parancsolj. Történt valami távollétem alatt? — Semmi, semmi • váratlan... de sürgősen szeretnék beszélni veled. — Tessék. — Nem telefontéma! Érted, ugye? — Értem. Akkor majd. hétfőn. Gyere be fél kilencre," vagy nyolcra. — Ó, nem, nem. A téma miatt! Érted? — Nem nagyon — mondta már-már bosszúsan Józsa. — Milyen témáról van szó? Különben mindegy. Holnap tizenkettőkor megfelel a Hungáriában? Ügyis találkozóm van ott. Tudod, a szombati társaság. — Nagyon jó, holnap tizenkettőkor — mondta Árvái örömteli hangon. * Józsa nevetve csapta le a kagylót. — Ez megkergült — mondta a feleségének —, nem bír várni hétfőig. A bolond! Különben rendes ember, szorgalmas is, de mindig azt lesi, honnan fúj a szél. Nagy hasznát veszem: abból tudom, ki hogy áll, ahogy az emberekről nyilatkozik. Állítólag egyszer egy embert lábánál fogva kilógatott az emeletről. — Micsoda? — sápadt el Józsáné. — Mert nem azt mondta, amit ő szeretett volna hallani. — És? Lezökkent a fotelbe. Végre itthon egy hét után, gondolta a habos sört iszogatva. — Elég — mondta a felesége a harmadik üveg sör után, és az ágyba sodorta férjét. . Szombaton, azaz másnap, telefoncsengetés ébresztette fel Józsáékat. Az asszony szökkent a kagylóhoz. — Tessék — ásított a telefonba. — Egy női hang keres — nógatta Józsát az asszony a telefonhoz. — Női hang? Nincs szeretőm! — Ne bomolj! Fogd már a kagylót. — Tessék — mondta morcosán Józsa. — Igen. Ma? Szombaton? Rendben. Tizenegykor. Lecsapta a kagylót. — Hogy a fene egye meg, a diri hívat — bosszankodott. — Fel kell kelni. Pedig olyan jó volt. Éppen azt álmodtam, hogy..-. Átölelte meglepett feleségét. — Üristen, úristen — jajveszékelt az asszony boldog elégedetten. Józsa a folyosón futott össze az igazgatóval. — Szervusz. Hogy vagy? Látom jól. Az átszervezés elmarad! Egyelőre. Majd gyere be valamelyik nap. Hozd be a tervet is. Azt Kittem, hogy beszélgethetünk, de látod. .. Széttárta karját és továbbrohant. Józsa csettintett mosolyogva, és lement a Hungáriába. Korán volt még, de semmi kedvet nem érzett a csatangoláshoz, inkább leült, és hosszas töprengés után egy üveg sört kért. Unalmában újságot lapozgatott, és visszarévedezett az elmúlt hétre, a modori őszre, a verőfényes napsütésre, a szlovák szüreti mulatságra, és a végtelenségbe nyúló délutánokra és estékre, amikor kettesben volt feleségével, mint hajdan, huszonhét évvel ezelőtt. Az idő elrohant, a gyerekek felnőttek, szaporodtak a vők, és a vendégekkel teli esték, no meg az unokavárással a nyugtalanság felhői. Árvái súlyos lépekkel közeledett a tükör előtt ülő Józsához. Nyájas volt, mint mindig. Egy picinykét talán még nyájasabban és mosolygósán, ravaszkásab- ban hunyorgóbb. Megint bevágott két féldecit, gondolta Józsa, amikor Árvái pirosodó füleire pillantott. Erről ismerte meg mindig, hogy mennyit is ivott. Józsa összehajtotta az újságot. — Szervusz. — Szervusz, örülök, hogy megjöttél. — Mi újság? — kérdezte Józsa egy pillanatnyi szünet után. — Történt valami, hogy hétfő helyett ma kellett találkoznunk? Árvái térdén szorongatta táskáját. — Nézd, kérlek, mi jól megvoltunk... — Hogy-hogy megvoltunk? Csak nem hagysz itt? Árvái halványkék szemeit Józsára emelte. — Nem erről van szó. — Hanem? — Kérlek, a távolléted alatt változás történt. Az igazgató elvtárs arra kért, hogy vegyem át az osztály vezetését, mert... Elhallgatott, mint a rossz színész, aki egy cseppnyi kínos szünettel akar hangsúlyt adni szavának. — Mert? — .. .mert te elkerültél tőlünk. _ — Érdekes — mosolygott Józsa, mert az igazgató szavai jutottak eszébe: Az átszervezés, amiről már oly régen van szó, elmarad. — Igen. És ez szomorú. — Na fene. — Az osztály kollektívája úgy határozott, hogy ne is gyere be többé, ne zavard nyugalmukat, mert az a szocialista munka rovására megy... — Mire? — .. .a, a szocialista munka... — Miért hangsúlyozod? Mehetne talán, mondjuk a kapitalista, a trockista, a nihilista munka rovására? Na, mondd meg végre: mit akarsz, mi az, ami nem telefontéma, és nem várhatott hétfőig? — Amit mondtam. — Mi? — Hogy ne gyere be többé az osztályra. — Kinek a döntése ez? — A kollektíváé. — Ki bízott meg azzal, hogy ezt velem közöld? — A kollektíva. — Nevet kértem — koppantott az asztalra Józsa. — Mi? — Ki? Te saját magadat bíztad meg, vagy az igazgató szólt. — Nem. — Hát akkor neveket mondj! A kollektí-
