Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-12 / 267. szám

1978. november 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Ivajlo Petrov: A padlásszoba lakója z az alak nagyon jól tudja, hogy nyomorult padlásszobájának a padlója az én mennyezetem. An­nak eBenére, hogy többször fi­gyelmeztettem, újra meghívta magához egyetemi kollégáit és kolléganőit táncolni... flörtölni. Nem, ma este, bár csak ketten vannak, de lépteik alatt szinte reng a roskadozó mennyezet. Az asztalomra hullik a vakolat. Táncolnak, és képzeljék csak el, kü­lönféle könnyelmű dalocskákat énekelnek, hogy .........Ki ette meg a káposztás rétest”, v agy vidám operaáriákat. A női hang még csak elviselhető, de a férfi iszonyú hamisan brummog. Az imént felkaptam egy pálcát, és kopogtam a mennyezeten. Egy pillanatra meg­álltak, elhallgatott a nevetés. De mintha mi sem történt volna, újra rázendített a gramofon a régi lemezre ... Ez majdnem minden este megismétlődött. Dübögnek, kiabálnak, bolondoznak. És nem akarják tudomásul venni, hogy a legarcátla­nabb módon megrabolják nyugalmamat, gon­dolataimat és munkámat. Különösen kelle­metlen a lárma, amit távozásukkor csapnak. Ügy zúdulnak le a lépcsőn, mint valami me­redek hegyi csapáson. Nevetnek, tréfálkoznak, és butaságokat beszélnek. És hogy végleg tönkretegyék az idegeimet, megállnak a jár­dán, s legalább még félóráig kiabálgatnak fel a padlásszoba lakójának, aki mint a pocok a csapdából, úgy hajolt ki az ablakból. Ka­vicsokkal dobálták, miközben slágereket éne­keltek. Végül is elcsendesedtek. Én mégsem tudtam folytatni a munkámat. Leültem, hogy írjak valamit a padlásszoba lakójáról. Egy megsemmisítő karcolatot, amely valójában soha senkit sem semmisít meg. Tudom, hogy nem hatja meg, de legalább másoknak meg­lesz róla a véleményük. Olyannak rajzolom, amilyennek az ablakon keresztül látom. Vézna fickó, libsszúkás arca kifejezéstelen, és ezen­felül még a háta is görbe. De ez a görbeség nem teszi őt érdekessé, mint a regények ne­mes lelkű hőseit, csak elcsúfítja. Ez különben nem ingatta meg őt magabiztosságában. Ha­nyagul járt az utcán, közömbösen és valaho­gyan bizonytalanul, mint aki mégiscsak az egyetemi menza szűkös konyháján él. Tekin­tetében, amennyire sikerült megfigyelnem, ki­fejezetten kényeskedő megvetés rejlett egész környezete iránt. Ez a lenéző magatartás gá­tolt meg abban, hogy felrohanjak hozzá, és leszámoljak vele. Küldtem neki néhány leve­let, de még arra sem méltatott, hogy vála­szoljon rájuk ... A padlásszobához vezető lépcsők mocsko­sak voltak, ökegyelme nem tartott takarító­nőt. A folyosón egyetlen lámpa sem égett. Csak az alsó emeletről szűrődött fel valami világosság. A falakat különös rajzok és felírá­sok díszítették, szövegük nem volt éppen a legilledelmesebb. A csengő nem szólt. A csen­gő helyén két rézdrót meredt ki a falból, mint a kígyó nyelve. Gyufát gyújtottam'. Az ajtót a legkülönfélébb levélkékkel ragasztot­ták tele. „Add vissza a dohányt, nincs pén­zem mozira. Dzsoki.” „Várj hatkor a hídnál. M.” „Este nálunk házibuli lesz. Niki.” „Ha jössz a Vitosára, holnap reggel két gitárral indulunk.” „Hétkor eljövök.” „Kerestelek há­romkor. M.”, és így tovább. A meghívók egész gyűjteménye találkákra és különféle szórako­zásokra. .x' Erősen bekopogtam az ajtón. A gramofon el­hallgatott. Ökegyelme megjelent a küszöbön. Kockás, tarka inget viselt. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte, és nekem "úgy rémlett, hogy szerette volna hozzá­tenni: „Állok rendelkezésére, sir!” — Ide figyeljen! — szóltam, és megragad­tam a gallérját. — Meddig tépik még az ide­geimet az arcátlanságaikkal? Nem is tett kísérletet arra, hogy kiszaba­dítsa magát a kezem közül. Egyenesen a sze­mebe nézett. Dühömtől nem ijedt meg, csak elcsodálkozott. Arcán kedves, ártatlan kife­— Bocsásson meg, hogy zavartuk! De ... kérem, jöjjön be, hogy megmagyarázzam a dolgot. Ne álljunk itt. — Jól van — feleltem némi tétovázás után, és azt gondoltam magamban: „Ott sem úszód meg szárazon!” Hogy nincs módónban meg­büntetni, azt jól tudtam, de legalább össze­szidhatom, kitölthetem rajta a mérgemet. Gerendákon lépegetve mentünk át a vako­latlan falú, keskeny kis folyosón. A szoba közepén egy szép leány ült. Nem, nem volt szép. Egyáltalán nem volt szép. Csupán áradt belőle az a csöndes, lágy és megragadó nőies­ség, amely azonnal felkelti a szenvedélyt, bár még üde és harmatos, akár a ki nem nyílt virág. Nem volt nagyon karcsú, sőt kissé telt­nek is látszott korához képest. De egész lénye könnyed és elragadó vonalakból állt. Döbben­ten nézett rám: „Miért veszekedik? Hát van lelke bennünket szidni?” — mondta szelíd, gyengéd, de átható tekintete. Nem tudtam erre semmit sem válaszolni. Menjek el talán — az még ostobább lenne. Csak ültem a kis- széken, amelyet a diák elém tolt, és körül­néztem a manzárdszobában. A mennyezet ívelt volt, és a két vége szinte érintette a padlót. Közepén, a legmagasabb pontjáról, zsinóron sárga villanykörte függött. Az őszi körtékhez hasonlított, amelyeket a falusiak felkötöznek a mennyezetre, hogy karácsonyig elálljanak. A padló kopott, görbe deszkái tisztán ragyogtak. A padlót két kicsiny rongyszőnyeg borította, háziszőttes — bizo­nyára a mama készítette őket.. A diák öltönye gondosan papírba burkoltan egy szögön füg­gött. Az ágy lelógó ‘ rugói alatt néhány kosár látszott, piros viaszpecsétekkel. És odafentről, az ablakvédő fatáblákon keresztül bekukucs­káltak a csillagok .. . A padlásszoba minden tárgya szinte nevet­séges szegénységről tanúskodott, de ugyanak­kor mindenből a fiatalságnak az a gyengéd, elbájoló varázsa áradt, amely a fiatal leányt is jellemezte. Hiszen minden tárgyat telt kis keze érintett és vont be szűzi tisztasággal és bájjal. A leány lehajolt és elindította a gra­mofont. A kis rozzant dobozból rekedt női hang szólalt meg, mintha a daloló nő meg­fázott volna. — Nos, beszélgessünk — szólt a diák, és leült velem szemben. — Miről? — kérdeztem. Valóban, nem tud­tam, miről is kellene vele beszélnem. — Talán a gramofon zavarja? — Nem, nem zavar. — Bocsásson meg, ha néhanapján lármá­zunk. — Ugyan, kérem! — Ma este a születésnapomat ünnepeltük — mondta a leány. Nem iszunk szeszes italt, ezért gyümölcslével ittunk az egészségemre. Ugye. hogy nevetséges? — Micsoda? — Hogy gyümölcslevet iszunk. — Ellenkezőleg, nagyon kedves! öntött egy pohárba, és átnyújtotta nekem. A gramofon egy csa-csa-csa dallamot játszott. A leány lába a dallam ütemére dobogott a pad­lón. Megfogta a diák kezét, és némán táncba vitte őt. assú kortyokban ittam a gyü­mölcslevet, figyeltem1 őket, és hallgattam a slágert, amelyet hosszú idő óta meggyűlöltem. , Pedig nem is hangzott rosszul. Szépen, kellemesen csengett a dallama. Diák­éveimre emlékeztetett, a fiatalságomra. Arra a kíméletlen és gyakran meggondolatlan korra, amely oly sokszor készteti a felnőtte­ket és a tiszteletre méltó embereket arra, hogy megvetően félrehúzzák a szájukat, és kijelentsék: „Milyen könnyelmű a mai fiatal­ság! Mi bizony nem ilyenek voltunk vala­ha! !.. .” Éjféltájban mentem csak el a padlásszo­bából ... jezés ült. (Fordította Juhász Péter) Thurzó Gábor: lőbb egy hajnal — alig áttetsző haj­nal Firenzében. Az éjszaka még ott bújik a Via Faenza mellékutcáiban, a San Lorenzo üres, néhány standot toltak csak ki tali­gán, ponyva rajtuk, faleme­zek, lelakatolva, most gyul­ladnak ki a vásárcsarnok ap­ró, éles kis fényei a hente­sek. mészárosok tönkjei fö­lött, de a rácsajtó még zár­va, egy snack-bár nyitott ki, ott ácsorognak a hentesek, butikosok, néptelen minden, apró teherautó érkezik zöld­séggel, gyümölccsel, az éj­jeliőr eloltja a piros körtéket az egyik építkezés bordáza­tán. Alig áttetsző, kora őszi hajnal. Akarattal tévedtem el, bolyongtam a földalatti átjárók labirintusában, me­gint rosszkedvűen, megint becsapottan — egy órája, másfél órája ment el a Vo­nat, azóta nem néztem az órát. Csak az utcaseprők seprűje az óramutató. Ahogy tisztulnak az utcák, ahogy felfelé megyek végre a' lép­csőkön, érzem az idő múlá­sát. Fent a Santa Maria No­vella még zegzugos szürke tömb, kapuja zárva, de oda­bent gyertyák loboghatnak már, halavány-színesen de­rengenek az ablakok, most vonulhattak hajnali imára a fehér barátok, ez az óra az övék. Mindenen még az őszi éjszaka párája, nedvesen csil­log az úttest, tünékeny ezüst a pára a Chiostro Verde ke­rítésén. De valahol már ké­szülődhet a nap. Még nem látni a dombokat, lankákat sem látni. A Signoria előtt üres a tér, épp hogy elősej- lik a dóm, a Battisterio, a Champanile, az Orsanmichele falain vakon merednek a szobrok. Hajnal, alig áttet­sző hajnal, kora ősszel Fi­renzében. Még semmi élet, halott minden, de majd meg­jelennek az első buszok, az első emberek, és akkor élni fog Firenze is. Most egy autó az Arno felől, a Via Calzauiolin eloltja a lámpát. Közeledik hát a világosság, már nem lehet messze, és ak­kor ez a homályos relief, ami Firenze most, arányokat kan. dimenziókat. Az első nap­fény a Santa Croce homlok­zatán jelenik meg, egy pil­lanatra ott marad, aztán ki­bontakozik a sötétből Firen­ze az éjszaka véget ért, a haj­nal — és a város most újra az, ami tegnap volt, tegnap­előtt, amilyennek lennie kell. És egy autóbuszállomás — a Santa Maria Novella ka­puját már kinyitották, in­nen is, a mellékutcákból is, a pályaudvar felől áramla­nak a koránkelők, ontja az embereket az aluljáró, álmo­san jönnek fel a fénybe, jön­nek a házakból, már árulja tarka híreit az újságos ki­oszk, bezúdul, a város négy égtája felé. egy-egy • tömött busz, mgrohanják, lemarad­nak’ várják a következőt, és újra a türelmetlen ostrom. Egy fiatalember a legtürel­metlenebb. így, ebben a ved­lett farmernadrágban, saru­ban, sálban-műbőrzekében találgatni kellett, fiú-e vagy lány. Szőke feje egyetlen bo- zont — afrolook, ahogy ne­vezik. —, de kialvatlan sze­me, fekete sűrű szemöldöke fekete, csak az a szélfútta kazal a fején kigöndörítve minden szerteszét meredő szála, csak az szőke. Ahogy irgalmatlanul fel akar száll­ni és tolja szét a kapaszko­dókat. látom a kezét — teli­tetoválva apró. tarka virá­gokkal, egy tavaszi, piszkos körmű rét. Irgalmatlan és erőszakos, de mindig lema­rad. Pedig az utolsó rugasz- kodáshoz nem kellene más, mint könyökének egy moz­dulata. máris a buszon len­ne, vágtatna az iparnegyed vagy az Arno másik partja felé. Egy idő után megunja, rágyújt, ácsorog. Fején a szőke kazal versenyt világít a nappal. Most már keve­sebben vannak, a buszok is 'üresebben jönnek, a reggeli csata a végéhez közeledik. És most végre az a busz. amelyre várt. Már közeledik, mór rögtön ott van. lel perc kell hozzá, annyi sem. A fia­talember felfigyel valamire, kiugrik az úttestre. A busz épp hogy fékez, a várakozók SEMMISÉG odarohannak — és a fiatal­ember mosolyogva felegye­nesedik, magasba tartja a mutatóujját. Mint egy mindaddig isme­retlen hintába, egy törpepa­pagáj kapaszkodik a fiatal­ember ujjába, retegve, bor­zolt toliakkal. Ezt vette hát észre a kazalfejű fiatalem-. bér, ezért ugrott öngyilkos lendülettel a busz elé. hogy felszedje, megmentse. Tartja fel a magasba, mosolyog, már nevet, mosolyognak, ne­vetnek, tárgyalják az ese­ményt a várakozók is. Ez a seszínű-sárga, csúf kis tör­pepapagáj ! Még lehunyja zöldes szemhéját, még nem mer szétnézni. Aztán látja az ácsorgókat, lépeget a fia­talember ujján, a tarka kis virágok, a keze feje felé. Már nem bizalmatlan, úgy érzi, otthont talált. A fiatalember harsányan felrikkant: — Hölgyeim és uraim! Ki veszített el egy papagájt? És megszólítja a piacra sietőket, a buszok felé áram­lókat. Kínálja, mutogatja, tartja egyre magasabbra, a papagáj ismét rémülten ka­paszkodik, szárnyát a tes­tére csapja. a nincs gazdája, hölgyeim és uraim — rikkant újra — kinek kell egy csodálatos papa­gáj? Egy mindentudó papa­gáj! Kiáltoz, handabandázik, zsebrevágja, újra előszedi a madarat, az ujján hintáztat- ja, a tenyerén sétáltatja. És mint a vásári kikiáltó: — A kultúra csodája, öt nyelven beszél! Habe die Ehre! Bon jour! Good luck! Olyan mű­velt, hogy mindent tud. csak a saját nevét nem. Hogy hívnak? Lány vagy? Fiú vagy? Giacinto? Andromeda? Elettra? — Ezt nagyon élve­zi, többször mind hángosab- ban noszogatja: — Elettra? Elettra? — A papagáj be­húzza a nyakát, majd finy_ nyás gyanúval elfogad egy nyugalmazott múzemőrnek tetsző apró úrtól egy mor­zsát. — íme, a természet csodája! Egy papagáj, aki nem tud beszélni! Mutasd a nyelved! — Megnézi, diadal­masan emeli a szőke bozont felé a madarat. — íme, fel van vágva, és mégsem be­szél! Ritkaság, hölgyeim és uraim! Kinek kell a világ legbutább papagája? A teret elönti a napfény, ez az özönvíz. Sorra futnak be, mennek el a buszok. Van, aki beszélgetni próbál a vi­lág legbutább papagájával, megvár még egy buszt, hisz ráér. Aztán felszáll az is. Csak a fiatalember, akinek nemrég még olyan sürgős volt az útja, csak az marad. És mint egy zsibvásáron, kí­nálja a papagájt, gazdát ke­res neki. A papagáj pedig egyre ott­honosabban érzi magát. És ez természetes is. Kiröppent otthonából, a kalitkából, ken­dermagos tálja mellől, a hin­tájáról, először talán csak a függönybe kapaszkodott, on­nan lesett, az a függöny, "az még ismerős tájék, a karos­szék is, a virágok az ablak­ban. De az ablakot nyitva felejtették, és elindult meg­nézni, milyen a többi madár- élete, akik nem kalitkában élnek, hanem ott röpdösnek — verebek, galambok, fecs­kék, a kolostorkert csízei — kint, az ablak előtt. És jó volt tunya szárnyainak a re­pülés, jó volt a világ, amely­nek — legalábbis az ő szá­mára — sehol sem volt ha­tára. minden jó volt, nagy­szerű. De elfáradtak a nem repülésre nevelt szárnyak, lepottyant az úttestre, totyo­gott sárgán, kétballábasan, míg aztán a fiatalember fel­emelte. megVnentette ay. ér­telmetlen szabadság elől, és most ime — ecco! — újra nyugta lehet, ülhet, hintáz­hat azon a tetovált kézen! És körülötte az emberek, akik bármikor besétáltathatják a kalickába. Újra ott lesz a hinta, g kendermagos tál. és ő. megismervén az életet, holtfáradtan. de elégedetten élheti a maga életét. És ott hon valószínűleg százszor is elmondja naponta a nevét. Természetesen olaszul, ho­gyan is másként? A fiatalember megnézi a karóráját: — Ebből elég volt! — És felülteti a madarat a klast- romkert kerítésére. Ügy tesz, mintha mélyen megemelné a kalapját: — Viszontlátásra! Egy pillantás még a fekete rácson gubbasztó sárga folt­ra, aztán átrohan, vissza az állomásra. Áll, rágyújt. Az a bozontos afro-look feje! Eddig, amíg árultak, kínál­ta a papagájt, csupa kama- szos élet a tekinteté, most megint álmos, kialvatlan. A dolga már valóban sürgős lehet, jönnek a buszok, egyik sem az övé. Káromkodik — és végre! a tizenhármas! Er­re várt, erre próbált feltüle­kedni kora reggel. Nekiira­modik, most! Most ugrik fej­jel a buszba! Aztán megáll. Egy udvarias-gunyoros moz­dulat — „tessék, hölgyeim és uraim! előttem! még felfé­rek!” Lába már a lépcsőn, kezd összesuhanni az ajtó. És akkor visszalép, áll me­gint a járdán. Az óráját né­zi — tétovázik — egy ugrás, át az autóktól nyüzsgő út­testen. A törpepapagáj ott gubbaszt még a klastrom rá­csán, nem törődik vele sen­ki. Felemeli, mond neki va­lamit. Persze nem hallhatom, de mozdulata ennyit mond: „A fene enne meg! Mégsem hagyhatlak itt!” Újra muta­tóujján a madár. Szétnéz. Egy bérház. Itt is, ott is nyi­tott ablakok. Melyikből té­vedhetett ki? És belép egy kapun. Eltűnik, eltűnik a papagáj. — Még egy feketét? — kérdezi a pincér. Egy snack-bar pultjánál ülök. — Campari, szóda — mon­dom. Innen látom a négyeme­letes. nyilván kétudvaros há­zat. Egyszerre áttetszővé vá­lik, üvegek a falak. És lá­tom a fiatalembert, ahogy — ujján á papagájjal — járja a házat. Egy-egy ajtó, be­csönget — „Önöktől tűnt el egy nevesincs papagáj?” Van aki dühösen bevágja orra előtt az ajtót, van, aki hosz- szan magyarázkodik, van, aki érdeklődik, összecsődíti a családot, megtudja az elté­vedt papagáj történetét, van, aki... Hisz annyian laknak egy ekkora házban! A ház, a szellőző ablakok — me­lyik mögött lehet most? Me­lyik mögött fogadják be bol­dogan, megkönnyebbülten az el téved tét? öt emelet, legalább har­minc lakás — nem tudom, mikor került újra elő a fia­talember. Várhattam, van időm elég. És egyszerre ki­lép a kapun, zsebrevágott kézzel, jön át az úttesten. Sehol a papagáj, megtalál­ta a gazdáját. Üjra áll, vár­ja a buszt, mind többen gyűl­nek össze. És végre a tizen­hármas! A fiatalember — lobog utána a sörénye! — utat vág a várakozók között, átcsörtet irgalmatlanul, tü­relmetlenül, semmivel sem törődve, mint egy őserdőn. És még látom, ahogy a busz­ban egy öregasszony elől gyorsan, kíméletlenül elfog­lalja az ülést. Nagyot fúj — „elvégeztem a dolgom, most már mehetünk”. — Fizetek — készülődöm. z utolsó nap Fi­renzében. Még nem voltam a Bargellóban. az Accadémiában, nem láttam Dávidot, a rab­szolgákat, a márványban va­júdó piétát. Megyek ráérő­sen, hisz kívül vagyok a vi­lágomon, mért sietnék? Az­tán majd hazamegyek, ott­hon leszek. „Hogyan volt? mi volt? Mesélj”. Michelan- gelót mondjam el? — hát el­mondhatom?! Donatellót? Az eget, az eget az alkonyati Fiesole fölött? — Várjatok —- mondom majd. — Élmesélek egy sem­miséget. Hétfő van, nem láthatom Michelangelót. De a San Mar­co hamarosan kinyit. Még öt perc. még kettő. . Nyílik a kapu, s előttem Fra Ange­lico csodája. Elmondhatom majd otthon? Ezt a fiatal­embert mondom el, a papa­gájjal. Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom