Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 12. M unkahelyéről hazafelé igyekeztében, amikor az Astoriánál át akart szállni, csoportosulást vett észre a metró lejárata körül. Azt hitte, belezuhant egy autóbusz. Meggyorsította lépteit, de szerencsére nem történt katasztrófa. Még oda sem ért, s már elébe sietett egy szakállas, napszemüveges fiatalember, mikrofon a kézben. — Engedelmet kérek a zaklatásért. Mi a filmhíradótól vagyunk itt, hogy riportot csináljunk néhány járókelővel. Felkérem, lépjen a kamera elé. Mecseri a kamera elé lépett. Egy villámgyors mozdulattal végigvizsgálta, hogy minden gombja be van-e gombolva, s az öt ujjával hátrafésülte a haját. Eközben köréje csoportosultak a nézelődők, a filmesek pedig nagy fényterelő lemezekkel bevilágították az arcát, amitől hunyorognia kellett. Megpróbálta abbahagyni a hu- nyorgást, ami nem mindig sikerült neki. — Miről van szó? — kérdezte. — Mint ön is tudja, a Filmművészet Hetét ünnepeljük. Ezzel kapcsolatban két kérdést szeretnék föltenni. — Tessék — mondta Mecseri. — A nevem nem fontos? — Dehogynem. Szabad a becses nevét?-r- Mecseri vagyok — mondta Mecseri. — örvendek. Most pedig szíveskedjék a kamerába nézni. Az első kérdés így hangzik: jár-e moziba? Néha — mondta Mecseri, egy kis gondolkozás után. — Köszönöm a kedves föl- világosítást. Most fölteszem a második kérdést: Milyen filmeket szokott megnézni? Mecseri gondolkodott. — Hát nézze — mondta aztán a filmhíradósnak. — A dolog úgy áll, hogy a jó filmeket megnézem, a rossz filmeket azonban nem. — Köszönöm az értékes nyilatkozatot — mondta a filmhíradós. Mecseri pedig hazament. A hír, hogy szerepelni fog a jövő heti filmhíradóban, az egész családot izgatott várakozással töltötte el. Csak ő, épp ő, a leendő szereplő nem volt elégedett! örült ugyan, hogy többé-kevésbé sikerült elejét vennie a hunyorgás- nak, és mégis valamilyen furcsa, bizsergető idegességei érzett. Mintha az' agyában, egészen hátul, közvetlenül a csigolyák fölött lüktetne egy kis ér. Még sosem szerepeit a nyilvánosság előtt. Korán lefeküdt. Mint afféle megrögzötten rossz alvó, nehezen aludt el. sőt, nem sokkal később föl is ébredt. Villanyt gyújtott. Csodálkozott, hogy még csak féltizenegy. Eloltotta a villanyt. Frissnek, kipihentnek érezte magát, és belenézve a szoba sötétjébe, így szólt a nap- szemüveges filmhíradóshoz: S zeretnék valamit hozzáfűzni a délutáni nyilatkozatomhoz. — Miért? — kérdezte a filmhíradós. — ön nagyon tömören és szellemesen mondta el a véleményét. — Épp attól félek — mondta Mecseri —. hogy túl tömören beszéltem, sőt, mondhatnám mellébeszéltem. Mert nem az itt a fontos, hogy a filmek, amiket megnézek, jók-e avagy sem. — Hanem mi? — kérdezte a filmhíradós. — Az, hogy ezek a filmek a mi életünkről szólnak; ennek a világnak szinte tükörképei. Nekem tehát a filmek minősítése helyett inkább azt kellett volna kifejtenem, hogy ez a világ, amelyben élünk, jó-e avagy rossz. — Hát ez valóban érdekesnek hangzik — mondta a filmhíradós. — Szíveskedjék a kamerába nézni, és a föltett kérdést, lehetőleg röviden. megvilágítani. k — Nevem Mecseri — mondta' Mecseri, aki a sötétben már hunyorgás nélkül tudott a kamerába nézni. — Hölgyeim és uraim — kezdte, s gyorsan begombolta felső gombjait —. van-e égetőbb kérdés annál, mint hogy jól vagy rosszul van-e elrendezve az életünk, s boldogok vagyunk-e, vagy boldogtalanok? Én persze itt az utca forgatagában, és pláne kapásból egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni nem tudok. Mert mi a helyzet? Jobban mondva, mi volna az ideális eset? Képzeljék el, hogy a földnek csak egyetlenegy lakosa van. akinek a haláltól sem kell félnie, mert ráadásul örök életnek örvendene, akkor ez a személy sokkal jobban érezné magát, mint mi. Szívesen ecsetelném ennek az. állapotnak az előnyeit, de attól" félek, hogy kifutnának az időből. V alóban — mondta a filmhíradós. — a gödöllői rózsakiállítás megnyitását most már a jövő hétre fogjuk halasztani. Menjünk tovább, de maradjunk a valóságos világban. — A valóság korántsem ilyen kellemes. De miért? Nem azért ám, mert halandók vagyunk! Nem tagadom, hogy ez a tény nekem éppúgy mint önöknek, a magyar mozik nézőinek, szívszorító- an fájdalmas felismerés, aminek azonban nemcsak árnyoldalai, hanem előnyei is vannak. Mi ugyanis, épp azért, mert napjaink meg vannak számlálva, igyekszünk őket jól kihasználni, evéssel és ivással, utazással és szerelmeskedéssel. tevés- sel-vevéssel. kicsi, vagy' éppenséggel nagyon nagy dolgok létrehozásával. A mi életünk a haláltól kapja az értékét, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Remélem, nem túl fárasztó, amit mondok? — Ellenkezőleg — mondta a filmhíradós. — Ezek olyan érdekes gondolatok, hogy szeretném, ha tovább fűzné őket. — Csak attól félek, hogy kifogyunk az időből. — Nem tesz semmit — nyugtatta meg a filmhíradós. — Legföljebb kissé kurtábbra fogjuk az országgyűlés ma délelőtti ülését... ön szerint tehát, ha jól értettem, a halállal még elég jól ki lehetne jönni. — Mindenesetre jobban, mint embertársainkkal — folytatta Mecseri —. mert szerintem ők azok, akik amúgyis rövidre szabott ittlétünket elviselhetetlenné teszik. Nem elég, hogy sokan vagyunk, tehát nyomasztó helyszűkében szenvedünk, ráadásul még pokollá is tesszük az életünket, mert ahelyett. hogy segítenénk, csak zavarjuk, gáncsoljuk, bosszantjuk egymást. Szerény nézetem szerint kizárólag mi tehetünk róla. hogy életünk n'em boldog, hanem boldogtalan, olykor már teljességgel elviselhetetlen. — Öt ezt olvasta valahol? — kérdezte a híradós. — Dehogy. Csak úgy a magam esze után mentem. — Nehéz elhinni. Bár, ahogy így elhallgatom. azaz érzésem, hogy mindenre magamtól is rájöhettem volna. — Akárki rájöhetett volna, aki mint jómagam, túlzsúfolt villamoson közlekedik, egy- szoba-alkovos lakásban lakik, ahová a szomszédoknak nemcsak a veszekedésük, hanem minden szusszanásuk áthallatszik. A munkahelyemen jobban kifárasztanak a személyi intrikák, mint maga a munka, mert ott is, mint mindenütt, többen vagyunk a kelleténél... Hogy a magam példájánál maradjak, becslések szerint három hete nem voltam egy percig sem egyedül. És tudja, mikor láttam utoljára mókust? Nyolc évvel ezelőtt, egy pénteki napon, délelőtt háromnegyed tízkor! És azt hiszem. a kedves mozinézők helyzete se jobb az enyémnél. — Milyen igaza van! — kiáltotta a híradós. — De hogy lehetne ezen változtatni? Hívjuk föl rá a kormány figyelmét? — Az nem ér semmit — mondta Mecseri. — Tudniillik, a miniszterek is sokan vannak, és egymást akadályozzák az intézkedésben. — Forduljunk inkább egy nemzetközi szervhez? — Az még reménytelenebb — mondta Mecseri —, hiszen nemcsak az emberek, hanem a nemzetek is sokan vannak, és inkább háborúskodnak, hogysem békében élnének egymás mellett. Csak radikális beavatkozással lehet az életünkön segíteni. — Ismeri a megoldást, Mecseri úr? — Aligha. Legföljebb egy szerény javaslattal tudok szolgálni. — Kérem, közölje a megoldást a filmhíradó nézőivel. — Csak attól félek, máris többet beszéltem a kelleténél. — Ami fontos, az sohase sok. Majd lecsípek valamit a Davis Kupa-döntőből. Mondja • el. hogy lehetne az embereket megváltoztatni! — Szerény elgondolásom szerint nem másokon, hanem magunkon kellene változtatni, jobban mondva a másokról alkotott nézeteinken. Miért kell abból a megítélésből kiindulni, hogy mindenki önző, hazudozó. nemtörődöm, közönyös? — De hát a.huszadik századot az elidegene.dés korának kiáltották ki az összes filozófusok. Tévedtek volna, Mecseri úr? — Én ezt nem tévedésnek, hanem alapvető baklövésnek tartom. Ez a század nem a közöny százada, hanem épp ellenkezőleg, a teljes bizalomé. —• Merész állítás, Mecseri úr. Be is tudná bizonyítani? — Be bizony. — Nem tart soká?" s emeddig sé tárt, mert a tények beszélnek helyettem, s e tényeket a kedves mozinézők is ismerik. Mint ahogy egykor az isteni gondÖrkény István: Mecseri nyilatkozata viselésben, úgy hisznek ma egymásban az emberek. A beteg az' orvosában, a levélíró a levél kézbesítőjében, aki virslit eszik, a hentesipar megbízhatóságában, aki pedig a metró mozgólépcsőjére lép. vakon bízik a lépcső építőiben. De nézze csak! Ott az a busz! Legalább ötven utasa van, aki az életét a sofőr kezébe tette. Hát még,1 aki Prágába, vagy éppenséggel az űrbe repül, az bizony nem a nemtörődömségnek, hanem a bizalomnak valóságos piramisára lép föl! — Mecseri úr! Ez olyan szépen, hangzik hogy el se tudom hinni. — Miért nem? Ön talán megszagolja a virslit, mielőtt megeszi? — Nem szoktam megszagolni. — Na látja. Én sem'.Mert mindenben, amit megeszünk, megiszunk, vásárolunk, fölhasználunk, százak, sőt néha ezrek jószándékát kapjuk kézhez. A világ minden országúján minden autó abban a biztos tudatban száguld az úttest jobboldalán, hogy valamely szembejövő kocsi szintén a jobboldalon halad. Hát mi más ez, ha nem a bizalom jele? — Meg vagyok rendülve, Mecseri úr... Én ezt most hallom először 'életemben! ön tehát tiszteli-becsüli az embereket, megbízik bennük, és jól érzi magát a társaságukban ? — Azt nem mondanám. Sőt, inkább ki nem állhatom őket. Nézzen csak körül! Még csak egy pár perce beszélgetünk, de máris százan vesznek körül, bámészkodnak, mutogatnak, gúnyos megjegyzéseket tesznek, nem is beszélve a szomszédomról, akinek rádiója teljes hangerővel bömböl. . . Ilyenkor, bár nem vagyok vérengző hajlamú, a legszívesebben kiirtanám az emberiséget. — Ügy látom, Mecseri úr, az ön nézetei nem egyértelműek. — Sajnos nem. A világ bajain nem lehet varázsütéssel segíteni. — Hanem hogy? — Szerény véleményem szerint gyakrabban kellene Filmművészeti Heteket rendezni. — Igazán? És az segítene a világ gondján-baján? — Egész biztosan. Mert hogy én például szóhoz jutottam, és életemben először nyilatkozhattam, azt ennek az eseménynek köszönhetem. De hányán lehetnek még ilyen rossz alvók, akik, ha fölriadnak, csak néznek a sötétbe, mert senki se kíváncsi a véleményükre? Ez pedig, szerény véleményem szerint, nem helyes. K örülnézett. A bámész népség már lélegzet-vissza- folytva figyelt, a filmhíradós is némán, lenyűgözve várta a folytatást. De ő már elál- mosodott. Ásított egyet, s odaintett, hogy nincs több mondanivalója, aztán füléig húzva a paplant elaludt. Tamkó Sirató Károly; Melyik szíved fáj? Luczy—Muczy ... — melyik szíved fáj? Mind a kilenc egyformán! Első — fáj a kék mennyboltért Második — a hideg holdért Harmadik " — ha szemed riadt az iramló szépség miatt Negyedik — egy bús homlokért Ötödik — a hullt lombokért Hatodik — mert semmit sem ér’ kedveszegett életemér’ Hetedik — elsírt örömért Nyolcadik — az egész földért Kilencedik — T e v é g etted mert a sorsot elvétetted Ügy élhetnél — velem mintha égbe vinne ezüst hinta De — így, éljünk bár örökké Nem érlek el soha többé! Pardi Anna: Ház esőben Csend van a földpánt színű esőben. Csend játszik a kitárt ajtó szivárványain. Július. \ Fű, fa, bokor vált gondolatot az elárvult elméjű kerttel. Csend van. Csak a föld, a föld zokog. ❖ * ❖ Hány július múlt el, hogy megszülettél? Hány szerves folyamatot érlelt meg a föld, hogy felnövekedjél? Hány könnycsepp hullt érted, ha eltévedtél? éjfcv lief \
