Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 6. ILLÉS LÁSZLÓ: Osztályharc és irodalom I szocialista és népi demokratikus országok irodalmai im­---------------------- már több évtizedes m últra tekintenek vissza, a munkásiroda­lom, a proletárirodalom fázisai után ma­gukba olvasztották az antifasiszta küzde­lem, a népfront szellemiségét, s a nyílt osz­tályküzdelmek korának lezárulásával egy­re inkább az egységesülő szocialista társa­dalom össznépi érdekeit fejezik ki művészi eszközeikkel. A közéleti elkötelezettség meghatározó jegye napjaink szocialista iro­dalmának, amely fokozódó mértékben for­dul a sokoldalúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség etikai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lé­nyegesen másképp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országokban, ahol osztály­harc folyik, és a munkásosztály a háború utáni korszak több fázisán áthaladva — úgy tetszik — új és éleződő küzdelmek előtt áll. (Feltűnő vonása az újabbkori osztály­harcnak és az azt kísérő irodalmi jelenség­nek a radikális anarchizmus szellemének újbóli előretörése. Az ultraradikalizmus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, elszigetelni törekszik a munkásosz­tályt. E múltból is ismerős történelmi ta­nulságnak nagy szerepe lehet az említett övezetek kommunista kultúrpolitikája mai gyakorlatának kialakításában. Természetesen mindenütt sajátos körül­mények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mintegy szemléltető például ezúttal a nyugatnémet szellemi élet egy-két jelenségét felidézve utalnánk a munkásirodalom — szocialista irodalom problematikára, amely a politika nyelveze­tén a munkáshatalom stratégiája és a szö­vetségi politika viszonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő eseménye volt több mint másfél év­tizede, midőn a „Gruppe 47” elnevezésű progresszív polgári csoportosulás lehanyat­lása idején egy új írói kör, a dortmundi „Gruppe 61” lépett a színre. Tagjai mun­kások vagy a munkáslétből „feltört” írók voltak (nálunk is jól ismert közülük Max von der Grün), akik érdes nyelvezettel szóló műveikben meglepő dolgokat közöl­tek a gazdasági csoda bűvöletében élő jólé­ti társadalommal. Különösen kezdeti mű­veikben leleplezték a munkásosztály vi­szonylagos anyagi ellátottsága mögött meg­húzódó kegyetlen fizikai és szellemi kizsák­mányolást, szavakba foglalták az újabb tár­sadalmi megrázkódtatások első jeleit; egy régen elfelejtett témát: a munkásélet raj­zát nyújtották dokumentális nyerseséggel. A csoport a Fritz Hüser alapította Archív für Arbeiterdictung (A munkásköltészet le­véltára) körül tömörült; egy évtized után azonban, a 70-jes évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-bán egyre in­kább élesedő osztályösszeütközésektől, újabb írói törekvések rajzottak ki soraiból. Max von der Grün mellett főleg Günter Wallraff, Erika Runge és mások elégedet­lenek a csoportban eluralkodott, s az osz­tályharcos szemléletről lemondó irányzat­tal, az „ipari munka világa” keserű hangú megéneklésével, a technikai civilizáció fo­gaskerekei közt őrlődő emberről szóló, de határozott távlatok nélküli művekkel. Ezért létrehozták a Werkkreis — Literatur der Arbeitswelt (A munka világa irodalmának alkotóköre) elnevezésű csoportosulásokat. Érthetően fellépett soraikban is a „balos” kizárólagosság hirdetése, a szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság, az afféle véle­kedések, hogy kizárólag a munkásírók kö­rére támaszkodva kell megvívni a küzdel­met a tőkés kulturális manipulációval szemben. A rendkívül heterogén szándékok és törekvések bizonyos mérvű rendeződé­sét, tisztázódását —, ha közvetetten is — befolyásolja a Német Kommunista Párt fokozatosan kibontakozó művelődéspoliti­kájának kisugárzása, amelyről a 60-as évek elején a párt illegalitása idején még nem lehetett szó. Az NKP 1974 tavaszán Mün­chenben tartott és irodalmi kérdésekkel foglalkozó konferenciája az osztályharc bo­nyolult viszonyai közt tevékenykedő mun­káspárt kultúrpolitikája alapvonalait vá­zolta fel. A Grazban működő Munkásművelődési Központnak a munkásirodalom mibenlété­re vonatkozó körkérdéseire sok német nyel­vű munkásíró adott választ, s a wuppertáli Peter Hammer Verlag adott ki egy ilyen gyűjteményt értékes irodalomtörténeti ta­nulmányok kíséretében 1973-ban, Arbei­terdichtung (Munkásköltészet) címmel. A nagyszámú nyugatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tetszik — e kiad­ványból tárul fel előttünk teljes szélessé­gében az az eszmei spektrum, amely tük­rözi nagyon gyakran a tétovaságot, a re­formista illúziókat is, pl. egyszerűen a munkásosztály létezésében való kételke­dést, de azok véleményét is, akik nem hisz­nek a „szociális partnerség” hamis jelsza­vában, akik látják és tudatosan elemzik az osztályellentéteket, s akiknek nyíltan val­lott írói célkitűzésük: a Társadalmi viszo­nyoknak a dolgozók érdekében történő megváltozása. így válhat ez a munkásiro­dalom egyre inkább, a lényegét illetően eszmeiségben megragadható szocialista iro­dalommá, amely a felszabadulásra vágyó nyugatnémet munkásosztály, s valamennyi kizsákmányolt réteg érdekeiért harcol. Ha­sonló tendenciákat figyelhetünk meg a francia „munkásirodalom”-ban is. Érthető, ha publicisztikában, irodalom- kritikában lényegesen élesebben merülnek fel itt az ideológiai harc kérdései és fogal­mai, mint nálunk, hiszen az osztályharc ott a mindennapok alapvető tartalma. Telje­sen alaptalanok ugyan az ultraradikális körök részéről elhangzó vádak, miszerint a szocialista térfél irodalmát és irodalom- kritikáját az opportunizmus jellemzi; ugyanakkor az is tény, hogy nálunk sokkal nagyobb figyelemmel és megérzéssel kelle­ne tanulmányozni azokat a történéseket, amelyek a nyugati és a fejlődő országok­ban lezajlanak, s amelyek irodalomban és művészetben a munkásosztály és más el­nyomott osztályok felszabadulásáért foly­tatott küzdelmének megnyilatkozásai. Az ottani ideológiai harc helyes módszereinek és célkitűzéseinek meghatározásában mi is segíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk ta­nulságait és annak hasznosítását a jelen­legi kultúrpolitikai munkában. Ennek lényege a művészet osztálymeg­határozottsága; nyugaton, délen és a fejlő­dő országokban inkább a maga közvetlen­ségében, a szocialista övezetben pedig ál­talában közvetettebb, bonyolultabb for­mákban. A társadalmi lét alapvető kérdé­seinek elhomályosítását jelentené, ha két­ségbe vonnánk az osztályküzdelmekkel ter­hes régiókban a művészet, az irodalom nyílt átpolitizálásának jogát; de ugyan­ilyen hibás eljárás lenne a fejlett szoci­alista társadalmak életének az alapkérdé­sek szintjén történő művészi tükröződését követelni. Nyugaton és a fejlődő országok­ban az osztályharc fő terhét viselő mun­kásosztályhoz való ideológiai-etikai-gya- korlati viszony döntő kritérium az iroda­lomban, a művészetben is; de ez a követel­mény nem zárhatja ki, ellenkezőleg: magá­ba kell, hogy foglalja a szövetségesek meg­nyerésére irányuló szüntelen törekvést. ■ szocialista országok iro­UyVallaKKOl dalma az osztályok---------------------- megszűnésének útján, a z adott konkrét, elért szakasz által deter­minált módon fejezi ki az egyre inkább egységesülő népi érdeket (ez a szövetségi politika sajátos megvalósulása itt), de ugyanakkor a művészetnek és az elmélet­nek itt is érvényes módon meg kell tudnia fogalmazni a munkásosztály érdeke és az össznépi érdek összefonódó dialektikája sze­rint a társadalmi valóság által felvetett kérdéseket és válaszokat. a megmondom ne­ki, gondolja Radics, és összehúzza a homlokát, mintha haragudnék. Pedig csak azon töpreng, hogy is lesz az. Kivillamoskáznak a zöldbe, a hűvösbe húzódnak, megisznak valahol egy po­hár sört. Aztán ott... Vagy amikor hazasétálnak, útköz­ben. — Küldjük Szuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjával a papírlapra bök. — Szuhai... persze ... — feleli Raaics bűntudatosan, mert pár percek óta nem fi­gyel, egyre Mari jár az eszé­ben. Innen az ablakból látja, ahogy, a gyár udvarán megvil­lan pettyes szoknyája . .. Már csak tenyérnyi látszik belőle, mögötte asszonyok, lányok igyekeznek, de a sok tarka­ság közül kibújik a pettyes foltocska. — Szuhai György — mond­ja gyorsan — rendes, komoly fiú — s a nyomaték kedvéért biccent. — Fejlődőképes — segít Galambosné, s kipipálja Szu­hai nevét. — Hát ezzel meg­volnánk. Radics aggódva néz a ziz- zenő papírra. Nem ér rá hol­nap? . . . Holnap reggel. Még elérné Marit, ha jól kilép . . . A pöttyös foltocska egyre zsugorodik, már csak akkor­ka, mint egy katicabogár. Mindegy, na. Megtalálja ő Marit holnap is. Vagy akár ma este, ha nagyon akarja. Galambosné közelebb ruk­kol a székkel. — Aztán itt van Szabó Ma­ri. őt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas Szabó — magyarázza. — Két Sza­bó is dolgozik a fonóban. Két Szabó Mari . .. Radics még jobban össze­húzza homlokát. Az a kis szé- líd Szabó, akarja mondani. Olyan szelíd szeme van. s úgy tud nézni vele, úgy tud figyelni... Szempillája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét, simá­ra fésült haja fénylik ... — Szabó Mari a kettes szá­mú műhelyből — jelenti majdnem szigorúan, mert furcsa, hogy éppen Marit ja­vasolják, s pont most, ami­kor úgy tele van vele, hogy az már sok is! — Öt akarjá­tok szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könvö- kével odébb tolja a teleírt naptárt, majd lesepri az asz­talról. — Nem találod alkalmas­nak? — Dehogyisnem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét. Majd az iratcsomóra koppint vele. — Te, mint KISZ-titkár.... Radics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilall beléje. Most váljanak el? Mióta halogat­ja, hogy szól neki ... Nem az az ember ő, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri a körme hegyéig, mi­ért beszéljen neki házasság­ról? Ügy tervezte, egykettőre összeházasodnak, a szabadsá­gukat már együtt töltik. Hát ebből most semmi sem lesz. Zsebkendőjével végigtapo­gatja a nyakát. — Nagyon is alkalmas — mondja nagy sokára. — Csak hát... Megáll egy pillanátra. Mégse bökheti ki, hogy sze­retné maga mellett tartani, legalább az első hónapokban. Mi lenne, ha megmondaná: nézd, most találtunk egy­másra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni... — Csak hát? — kapja el a szót Galambosné, s Radics ijedten emeli rá a szemét. — Mi kifogásod Szabó ellen? — Semmi ... — mondja Radics. Űgyis megtudják, hogy Mari meg ő... Rövide­sen mindenki tudni fogja. ~S még a szemére találják vetni, hogy úgy ajánlgatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifo­gásom .. . Ha egyszer őrá esett a választás annyi lány közül, éppen őrá. Mi szük­ség, hogy dicsérgesse. — S ezzel érjem be, hogy semmi kifogásod, s mégis hallgatsz, mint a csuka? — Galambosné kövérkés álla megfeszül. — Most aztán láss tisztán, Galambosné! Tégy igazságot! — Mondom ... nyugodtan küldjétek el. Még a végén neki kell rá­beszélni, gondolja bosszúsan. Aztán várhat rá őszig vagy még tovább. Hát aztán? — felesel most saját magával. Örüljön, hogy olyan lányt ta­lált, akiből lesz valaki. Galambosné sóhajt. — Hisz ez az éppen ... Én is azt gondoltam, arra való PALOTAI BORIS: A fiatal lány. Most meg már ... jó ég tudja!... — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehe­zen tudok eligazodni rajta. Hát nem beszédes, az biz­tos, gondolja Radics. Inkább csak hallgat, lesi a szót az ember szájáról. — A műhelybizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög, arany keze van — folytatja Galambosné. — Vágó Laci, a brigádvezetője meg lelkemre kötötte, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel. Sze­les, hebehurgya. — Szabó Mari? — Még hogy Mari lenne szeles? — Süsse meg a tudományát! — mondja nevetve, mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány ... — Te is nagyon hallgattál, amikor szóba hoztam — ha­jol előre Galambosné. — Nem mondott neked valamit? — Mit mondott volna? — Radics érzi, hogy a füle cim- pája vörösre gyullad. Ügy látszik, Galambosné sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimen­tek a zöldbe, körözöttet ettek zöldpaprikával, s fogták egy­más kezét. Már megtanult bal kézzel enni, mert a jobbal Mari kezét szorongatta. — Imént beszéltem Szabó Marival — mondja Galam­bosné. — Megkérdeztem tő­le, mit szólna hozzá, ha őt javasolnánk. Radics felállt az asztaltól. — Biztosan örült neki. Ki ne örülne, ha megbecsülik — mondja, s szinte látja Marit: pirul meg sápad, a blúzát hu­zigálja. Megkeresi ma este. — Aztán tégy ki magadért, szedd össze magad, nehogy szégyent nozz a fejemre — mondja majd neki. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. Minek fájdítsa a szí­vét. — Ügy örült... ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez ... — Mi abban a fura, hogy örült neki? — kérdi Radics nyugtalanul. — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Vigyázz csak! Ügy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy tán megkért, hozzád fordult, se­gíts te is. — Nekem hiába szólt vol­na. Én csak azt teszem .. . — Amit a lelkiismereted diktál — vág közbe türel­metlenül Galambosné. — De veled talán bizalmasabb. KISZ-titkár létedre értsz a nyelvén. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics, s a nyaka tövén melegség támad, mert hisz Mari titka az övé is. — Azt mondod, sírva fakadt? — fordult hirtelen Galambosné- hoz. — Igazán sírt? vagy csak ... könnyen rámondják, hogy : „sírt, mint a záporeső”: — Potyogtak a könnyei, egész dagadt lett az orra. S azt mondta, pedig nem is kér­deztem, csak úgy magától... hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Sz’éppen ez ütött szeget a fejembe, hogy az elküldésnek örül. Érted? Nem annak, hogy tanulni küldjük. Na, aztán elővettem. Kiszedtem belőle. — Galam­bosné megrántja a szemöldö­két, előretolja az alsó ajkát, s hallgat egy pillanatig. Radics is hallgat. A torká­ba mintha megakadt volna valami. Se fel, se le. — Foglalkozol te eleget ve­lük? Ismered őket? — kérdi Galambosné, s rákönyököl a papírlapokra. Pirosra sikált arcára aggódás ül. — Mi van ezzel a Szabó Marival? — szólal meg Ra­dics szűk torokkal. — Olyan nagy dolog nin­csen vele. Csak éppen sze­relmes. — Szerelmes? Hát az meg­esik! — Na, végre lent van az a gombóc, vagy mi. — Nem ennél egy barackot? — kínálja Radics, és zacskót húz ki a fiókból. Marinak vett kajszibarackot, de csak egyen belőle Galambosné, vigyen haza a gyerekének is, ha egyszer Mari szerelmes ... — igen ám, de kettőbe sze­relmes, ehhez szólj! — Ga­lambosné jóízűen harap a barackba. — Mint a méz. Eb­ből kéne lekvárt főzni — mondja elismerően. — Nem könnyelmű lány. azért van úgy oda. Azért akar egy idő­re megszabadulni innen ... Nem lehet kibírni ezt a hő­séget ... gondolja Radics. Kettőbe szerelmes?... S ne­ki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá . .. Úgy hallgatta, hogy ő moc­canni sem mert, csak beszélt tovább, mondta, amit elkez­dett ... * — Valami fiatal fiúba sze­relmes, nem árulta el a ne­vét — folytatja Galambosné, s kisujjával törli le az áliára cseppent baracklevet. Radics alig észrevehetően kihúzza magát. — S egy idősebbet is sze­ret, de másképpen — magya­rázza Galambosné, sorra szo­pogatva ujjait. Sohasem említette, hogy egy idősebb, soha egy szóval se Mire neki az az idős.. és hol találkoztak? .. .Mikor . Radics fejében összedöccen- tek a gondolatok. Hát ez ilyen ... ilyen lány, hogy nem éri be vele ... — Az való hozzá... a fia­tal! Mit akar attól a másik­tól, az időstől? Ki hallott már olyat?! — mondja reszelős hangon. — Fiatalhoz fiatal való! — De hát azt se tudja biz­tosan .. . Azt se, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt. .. Már nyolc óra! így megy ez min­den nap. Mire hazakerülök... Mondom, elsírta nekem, , de amíg kiszedtem belőle... A fiatallal csak kétszer talál­kozott. Futottak le a domb­oldalról, futottak, futottak, nem tudtak megállni, lobo­gott a hajuk, szemükbe csün­gött s ők csak nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Ha behunyja a szemét, lefelé fut azzal a fiú­val, és nevet, nem tudja ab­bahagyni. Radicsot mintha mellbe vágták volna. Lobogott a ha­ja ... Sose szaladtak, sose lo­bogott! — mormolja, és Ma­ri tükörsimára fésült haja je­lenik meg előtte, minden szál úgy tapad a fejéhez, mintha odaragasztotta volna. — Hát ez olyan bolondság, persze — jegyzi meg Galam­bosné. — Mire neki az az öreg? — kérdi Radics színtelen hangon. — Nem öreg, eriggy már! Mit össze nem beszélsz Csak idősebb. Azért jár vele mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akár­meddig, mert esze, az van .. Mindig magyaráz neki. Akkor is. ha ketten vannak, és sen­ki sincs körülöttük. Néha megfogja a kezét, de hát ész­re se veszi valahogyan ... Amikor futottak le a fiatallal a dombról, egymáshoz se ér­tek, egy ujjal se, mégis mu­száj volt nevetnie ... adics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablak­üvegből, tömpe or • rán kis nyári pattanás. Nem­igen szokta ő magát tükör­ben nézni, borotválkozás köz­ben is inkább azt vizsgálja, nem kaszabolta-e össze ma­gát. De most szorongva bá­mulja a tükörképét. Én len­nék az idős? Homályos az ab­lak, ráférne, hogy megtisztít­sák. Jó, hát nem szaladok le a domboldalról, vagy honnan. Ez kéne neki? Hát fusson az­zal a fiatallal! Én lennék az idős, ismétli háborogva, s úgy szorítja homlokát az ablak­hoz, hogy majd beroppant- ja az üveget. — Küldjétek el Szabó Ma­rit. — Mintha a szíve ide-oda tapogatózna a mellében, min­denütt érzi. — Hadd tisztul­jon a feje. — Helyes! Én is azt mon­dom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csat- tanással kattintja be táskája zárját. — Törődni kell az em­berekkel, fiam. Már megbo­csáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még, alig bújtál ki a tojásból... GACS GÁBOR: Élet keletkezett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom