Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
1978. november 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 LADO GUDIASVILi, a Szovjetunió népművésze, Rusztaveli díjas festőművész Teaaratók c. képe BOGNÁR ZOLTÁN: A forradalom katonái Jevgenyij Jevtusenko: Szentség Kell, hogy az ember óvjon magában valami szentet, hogy a fürdővízzel együtt oda ne vesszen ■ a gyermek, Mert némi — mégoly rejtett — szentség ha nincs velünk, fölperzselt pusztaságként tengetjük életünk. De, mímelje bár, hogy hívő, pusztába a közéleti álszent [elvonult pap, a cinikusnál is rosszabb. Nem rejti a cinizmust a hazafias álca. Álszenteket mi szül? A szentség rejtett hiánya. Nem hiszek ama szentségben, mely csupa tömjén s kegyszer, de hiszek a szentségben, mit úgy hívnak: liget, ember. A zengő székesegyház bujdosó dallama úgy szól: mama Nem hiszek a szentségben, amit pénznek neveznek, de hiszek a szentségben, mit úgy neveznek: gyermek. Hol mennyei naftalin bűzlik, mit nekem az a láda! De élő hittel esküszöm szentségemre, hazámra. Halni gyávák közt kész vagyok, bár közibük nem süllyedek; szentséget védek én, a neve: lelkiismeret. Ha megtaposod a szerelmet, s keseregsz üres kezekkel, szentségtörést követsz el. De álszentségek festik számítón sokszor Megaláznak az álszentségek [a szürkeséget. Mert szentség híján élni-pokol. S harangzúgással válaszol száz Hatiny-füstjük ki látja? Szentségek-meggyalázva. S ha kedvem zokogni támad, ha kétségbe esek, vagy mindenkivel sebtiben összeveszek, ezt súgom magamnak, és némán merengek: Kell, hogy az ember óvjon magában valami szentet. Garai Gábor fordítása E gyszer, nyáron, nyitva volt az erkély ajtaja. A szoba belsejében, az íróasztalnál dolgoztam. Verebek rajcsúroztak a balkonon. Váratlanul beröppent a szobába a legközönségesebb, kicsi, jellegtelen, szürkésbarna veréb. Másik kijáratot keresve végigsuhant a szobán, és kóvályogni kezdett a mennyezet alatt. Csöndben ültem, hogy el ne ijesszem. Hol a szoba távolabbi sarka felé lódult az ablaktól, hol egy helyben repdesett a mennyezet alatt, mindenütt nekiütközött a falnak, majd leszállt a hideg fűtőtestre, újra átrepült a szoba egyik végéből a másikba, megint pihent, és sehogy se tudott kitalálni a nyitott ajtón át az erkélyre, ahol társai nyugoo- tan csipegették a kölest. Pihent egyet az ablakon, átcsapott az ajtó előtt, leszállt a könyvek közé a magas asztalra, majd befúrta magát az újságokba, melyek az asztal mellett a széken hevertek, átvergődött az újságok között, végül az alacsony lábú díványnál, a padlón találta magát. Ki tudja, miért, bebújt a dívány alá, előjött, egy darabig még ott csapongóit a szoba közepén, majd a nyitott ajtó elé került. A lépcsőházon lentről hirtelen erős, friss huzat zúdult végig, és a megrökönyödött verebet kisodorta egyenest az erkélyre, ahol belevegyült a verébkompániába. Eltűnt hát a veréb. Minden megesik. Egy kicsit neNyikolaj Tyihonov: Vén veréb vettem a verében, aztán belemélyedtem a munkámba. Elteli két nap. A harmadikon fényesen sütött a nap. Én, mint mindig, az íróasztalnál dolgoztam. Az erkélyajtó nyitva volt. Az utcáról tíehallatszott a madárcsiri- pelés. Az erkélyről egyszer csak bejött a szobába — ráérősen igenis bejött — egy komoly, öreg veréb, és ügyet se vetett rám. Besétálva megállt, körülnézett, mintha emlékezetébe idézne valamit, majd röpködni kezdett a szobában a mennyezet alatt. De ez nem holmi megrémült madár szeles, riadt mozgása volt. Tudatosan repkedett. Amikor kiröpködte magát, kiszállt az ablakra, aztán az ajtó előtt átcsapva, leereszkedett a könyvek közé. Én eleinte nem értettem, mi történik. De miután egy ideig a könyvek közt ülve megcélozta az újságokat, és bátran befúrta magát a szétdobált lapok közé, keresztülvergődött rajtuk, és ott találta magát a padlón, meghök- kenve kezdtem figyelni, milyen tudatosan ismétli meg annak a kis verébnek az útját, amelyik két napja berepült hozzám a szobába. A veréb bement a dívány alá, kisétált a szoba közepére, tipegett-topogott az ajtó előtt, egy darabig ült is, mintha összegezné ott-tartóz- kodásának eredményeit, aztán kényelmesen, nyugodtan, sőt egy kissé szinte eltűnődve kiment az erkélyre, csapott egyet a szárnyával, és eltűnt. Teljesen világos volt, hogy ellenőrizte a fiatal veréb elbeszélését. Nem tudom, hogyan értetik meg magukat a madarak egymással, de az öreg veréb személyesen repült ide, hogy meggyőződjék: úgy volt-e minden, ahogy a fiatal veréb elmondta, és meg is győződött — minden igaz. A fióka nem hazudott. De hogy miért volt erre szüksége annak vénnek, amelyet „pelyvával nem lehet becsapni” — nem tudom ... Makai Imre fordítása Összeállította: őri Zoltánné =ü ESTI TANFOLYAM ocsergin sebtében megvacsorázott, vágyakozva a díványra pillantott —, de jó volna most talpig otthoniba öltözni, végignyújtózni a díványon, elernyeszteni az izmait, és átadni magát a „kulturált pihenésnek” ... Zűrös napja volt: hat óra laboratóriumi foglalkozás, aztán pedig még egy kimerítő tanszéki ülés azokkal a vég nélküli tanári vitákkal, civódásokkal, fecsegésekkel ... Az volna a legjobb — el- ernyedni a díványon, érezni az elnehezült gyomor kellemes melegét, és szórakozottan végigsiklatni szemét az újság oldalain .. . Ehelyett fusson a technikumba; egész nap dolgozzék, most pedig még ez a mellék- foglalkozás is. De máskülönben miből éljen meg? Az asszisztensi fizetés — pfuj! Nyomorúságos. Abból csak egy nőtlen ember él meg, de az is éppen csak ... Kocsergin, mialatt megkötötte a fűzőt napközben át- nyirkosodott cipőjén, és magára húzta télikabátját, igyekezett emlékezetébe idézni, mit adott az előző foglalkozáson, és mit kell ma előadnia; kiderült, hogy a másológépekről kell beszélnie!... Állapotos és ezért észrevehetően megcsúnyult feleségének kérdésére: „Mikor jössz haza?” — azt dörmögte: „Mint máskor ... tíz óra tájban.” Azzal lassan elindult a technikumba. Ott éppen szünet volt, a folyosókon meg a lépcsőpihenőkön tarka társaság cigarettázott és beszélgetett — az estiek. „Kik járnak ide? ... gondolta Kocsergin. — Mindenféle szerencsétlen fló- tás. Normális ember idejében elvégzi az iskolát, idejében beiratkozik technikumba vagy főiskolára. Ezek pedig mind elmaradtak — gondolta. — Némelyik annak idején hülyéskedett, nem tanult, de most megokosodott, észbe kapott... Némelyik pedig talán csak nagy ráértében jár: esténként nem tud mit kezdeni magával, hát idejár ...” „De végtére is nem mindegy énnékem, kik járnak ide?...” Ilyen gondolatokkal, ilyen hangulatban kezdte meg az előadást: szórakozottan te- kintgetett hallgatóira, teljesen közömbösen az iránt, hogy figyelnek-e, vagy sem, jegyzetelnek-e vagy pedig csak a szájukat tátják. És mégis észre kellett vennie, hogy a leghátulsó asztal mellett, a közfalnál egy asszony ül, mellette pedig ... mellette pedig egy háromnégy éves kislány. „így hát családostul jöttek az előadásra — gondolta epésen Kocsergin. — Nemsokára kötelet feszítenek itt ki, és kis kezeslábasokat szárítanak rajta ... Valóságos zsibvásárt csináltak a tanfolyamból!” — gondolta egyre jobban felmérgesedve. De a közöny ezúttal is fölébe kerekedett a bosszúságnak. „ Csak ül — gondolta nem sokkal később a kislányról Kocsergin, — csendben ül. Lám, kockákkal játszik. Hát csak üljön ott. Nem tökmindegy az nekem, kinek adok elő? Akár böl- csődés korú kisgyerekeknek, akár kiteregetett pelenkák közt is ...” Azzal folytatta az előadást, gondosan ejtette ki a szavakat, sőt némi erőfeszítéssel lökte ki őket a torkából, az előadóterem atmoszférájába. De amikor akkurátusán kezdte krétával felrajzolni a másoló-marógép elvi vázlatát, hirtelen azt látta, hogy tőle jobbra, a katedra dobogóján ott áll az a kislány, és valamit firkál az ujjával a táblára. Az előadóteremben halk nevetés támadt. Kocsergin félbehagyta a rajzot, és rámeredt a kislányra, aki a száját egy kissé kinyitva nézett rá; a szemében nem volt félelem, bizonyára úgy vélte, hogy nem csinált semmi rosszat. Kocsergin megfordult, és egy pillantást vetett az előadóterem végébe. A kislány anyja vörösen ült ott; hol fel akart ugrani, és integetett a lányának — mintha azt mondaná: rögtön gyere vissza a helyedre! —, hol lesütötte a szemét, és ... kis híján kibuggyant a könnye. „Ügy látszik, jegyzetelt — találgatta magában Kocsergin —, és nem vette észre, ahogy a 'kislány kisurrant az asztal mögül, és nesztelenül (végül is nemezcsizmában van!) kijött a táblához ... Kész röhej!” Kocsergin nem tudta, már most kirobban- jon-e, vagy várjon még. csoport is várt — A mi lesz? Mit szól az előadó? Az ilyesmi valóban tűr_______ hetetlen- — ezzel mindenki tisztában volt. Ez nem illik bele semmilyen keretbe. Hová jutunk így?! ... Egyszóval néma jelenet alakult ki: az előadóteremben, kínos csönd támadt. Most már a kislány is ijedten tágra meresztett szemmel nézett Kocsergin hideg arcába. Kocsergin később csodálkozott magán, miért éppen úgy cselekedett és nem másképp. Honnan, ki vagy mi sugallta ezt neki? Mindenesetre így cselekedett. A krétából letört egy darabkát, odanyújtotta a kislánynak, aztán egy függőleges vonalat húzott, ezzel kettéosztotta a táblát, mintha azt mondaná: ez a rész a tied, ez meg az enyém. Itt te rajzolgass, emitt meg én fogok rajzolni. És folytatta az előadást, mintha semmi se történt volna, még unott, rekedtes hangja se változott, arca egy cseppel sem lett melegebb, egy arcizma se rezdült. A csoport pedig mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, a mamának a szemében meg csakugyan könny csillant meg ... így dolgozták végig együtt az egész órát: Kocsergin a maga fél tábláján, a kislány is a magáén. Kocsergin a magyarázat során képleteket írt, ábrákat rajzolt fel, a gyermek pedig házikót rajzolt kis ablakokkal meg kéménnyel, amelyből csak úgy dőlt a bodros füst. söngetés után az asszony — a megtestesült bűntudat utánaszaladt Ko- _______ cserginnek a folyosón, és sűrű bocsánatkérések közepette magyarázni kezdte, hogy nincs kire hagyni a kislányt, és így tovább ... — Hol dolgozik? — kérdezte Kocsergin. Meglassította lépteit, de a fejét nem fordította meg. Az asszony válaszolt. — És mennyije van? — Mennyit keresek?... Százötvenet. — És tudja, hogy ha megszerzi a technikusi oklevelet, akkor legfeljebb mondjuk nyolcvan rubelt kap? — Tudom . . . — Hát akkor mi értelme van, hogy okvetlenül elvégezze a technikumot? (Mi a fenének! — akarta mondani Kocsergin.) — Ez engem ... — Az asz- szony megakadt, majd rövid hallgatás után azt dünnyög- te: — Tudja, ez érdekel engem ... — És 'mintegy bocsánatot kérve „bűnéért”, így folytatta: — Mindent fel- jegyzek a szavai nyomán, és ... nem értek mindent azonnal. De otthon próbálok eligazodni rajta — olyan érdekes. Igazán. „Micsoda népség! — gondolta fázós orrát kabátjának gallérjába bugyolálva, hazafelé menet Kocsergin. — Micsoda nélkülözések! És még ha volna miért! De... aztán majd garasokat kapnak, meg hát a munka is ... Az talán könnyebb lesz? Ellenkezőleg, nehezebb. És mégis: mindenáron tanulni akarnak!...” „Lám csak: őt ez érdekli — gondolta a lehető legepésebben a magányos anyáról. — Lám csak, hajtja a tudásvágy . ..” Kocsergin érezte, ahogy homályos szomorúság támad benne. Makai Imre fordítása 1
