Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 19. Tíizikovácsok A z ember egyik legősibb küzdelme az anyaggal való birkózás. Megmunkálni, hasznossá tenni a rideg fémet. Az ókortól napjainkig ezen munkálkodnak a vasas szakmák mesterei. Képriportunk róluk szól, akik évszázadokon át munkaeszközzé formálták a vasat. A kovácsokról, akiknek zenéje a kalapácsok ritmusa, játéka a szikrák tánca, élete a tűz maga. Fotó: T. Katona László KZ EL-SEM-VESZETT BECSÜLET „NAGYAPA, RAJZOLTAM NEKED EGY ÓRIÁSI KÖVÉR NAPOT. GYÖNYÖRŰ NAP! AZÉRT VAN ILYEN SOK SUGARA, HOGY MINDIG MEGTALÁLJON TÉGEDET, ÉS RÁD SÜSSÖN, ÉS TE MINDIG BOLDOG LEGYÉL..." (Az ötéves unoka karácsonyi ajándéka.) — Neve? — Czuczu Tibor. — Mikor született? — 1929-ben, Jászárokszál- láson. — Foglalkozása? — Pedagógus vagyok. Néhány hónapja szakfelügyelő. — Munkaterülete? — Az egész megye. (Miért nem kérdez tovább? Vagy sablonosnak tartja válaszaimat, vagy... Vagy ő is megpróbál helyet keresni nekem az emberi „kategóriákban”? Hiszen tudja, hogy muzsikus cigánycsaládból származom, hogy az árok- szállási pigánysoron teltekei a gyermek- és a fiatalkori éveim. Amikor először érdeklődött, kendőzetlenül elmondtam, hogy az eperfák adták nekünk az élelmet, hisz apám segített magán az éttermekben, a kocsmákban, ahol muzsikált, de nekünk — anyámnak és nyolc testvéremnek — semmi sem jutott. Csak a rongy, az út- széli szemét. Azt sem titkoltam, hogy négy osztály után, amikor a jó tanulmányi eredményeim miatt a főjegyzőhöz folyamodott segítségért a tanítóm és az apám, azt kaptuk: — Ugyan kérem! Miniszter úgyse lesz belőle, mit akarnak a tanulással? Hát miniszter nem lettem, az igaz... A helyi pap segített volna, mert kitűnő voltam hittanból is, a jászapáti gimnáziumból azonban rögvest kiseprűztek — cigány ott nem tanulhatott. Máshol sem. Visszamentem az elemibe. Osztályelsőként végeztem. Volt még erőm és kedvem máshoz is: megtanultam egy sor hangszeren játszani. Ma is az egyik legkedvesebb időtöltésem a muzsikálás ...) — Első munkahelye? — Budatétény. A jászsági kubikosokkal kerültem oda. Apám is jött. — Hány éves volt? (Tizenöt évemmel látástól vakulásig túrtam-vittem a földet. Holtfáradt voltam mindig, mégis, ezek az évek kitörölhetetlenül bennem élnek. Voltak közöttünk kommunisták. Esténként összekuporodtunk, és ment a szó. Eleinte keveset értettem belőle, később világosodott meg az értelmük ... amikor orosz hadifoglyokat szállásoltak mellénk. Ordító feliratok fenyegettek mindenkit: aki szóba áll a foglyokkal. Németországba internálják. Apám — akkor kezdtem más szemmel nézni rá — azt súgta egyik este: — Fiam, szép okosan sétálj az oroszok közelébe, és fütyüld el a Valahol a Volga mentén című dalt! De vigyázz, ha elcsípnek, csak azt a slágerszöveget tudd a dallamról, ami most dívik. Így is volt. Teljesítettem a dolgom, később mást is. Csomagot vit- tefn egy kommunista összekötőnek. hegedűtokban röplapokkal sétáltam el az őrök előtt... Megszerveztük, hogy az éhező. rongyos jászok ételéből, dohányából mindig jutott a még állatibb sorban sínylődő foglyoknak.) — 1944. október 14-én felszabadult Jászárokszállás. Hol volt akkor? — Hazamentünk. Én mint „megfertőzött” ... mert kommunistának hittem magam. Egy szál ruhában segítettem, ahol kellett. — Jelentkezett a pártba? — Igen, de, bár elfogadták a „szaladj ide, szaladj oda” segítségemet, a jelentT kezésemet kinevették. „Mit tudnál te niég itt tenni?! Menj muzsikálni...” — mondták. (Valahogy mindig bizonyítani akartam ... Nem, nem úgy, hogy „azért is megmutatom”. Láttam a pusztulást, az éhezést, a nyomort, amely nemcsak a cigányokat sújtotta. Megalakítottam szülőfalumban egy romeltakarító brigádot. Negyvenen voltunk. Negyven kubikos ... harminckilenc párttag — egy pártonkívüli. Az az egy én voltam. Számlálatlanul töltöttük a napokat fizetség nélkül. A gyerekeim se hiszik: dinnyehéjat, görhét, főtt krumplit ettünk. Zokszó nélkül.) — Mit csinált a konszolidáció éveiben? — Visszamentünk Budapestre, mert ott volt munka. Kellett a pénz. Hét testvérem elpusztult, özvegy anyám és nővérem éhezett. — Ekkortájt nősült. — Tizennyolc évesen. Föl- dim lett az asszonyom. Kis kuckót béreltünk. Kéthetenként jártam haza ... (Milyen lélekmelegítő évek voltak! Az ötvenes évek legelején felkeresett az egyik tanárom: „Segíts ki bennünket! Tíz személy kell, hogy beinduljon a dolgozók iskolája ... Kilencen voltak. Örömmel vállaltam, sikerrel vizsgáztam. Ért ekkor egy még nagyobb öröm is: megszületett a fiam. Ha eddig égetően kellett a pénz. mqst már életet jelentett. Elvállaltam mindent, muzsikáltam lakodalmakban az egész heti robot után, közben tanultam, vizsgáztam, falujáráson voltam. Szóval ki sem látszottam a munkából. Nem panaszként említem mindezt, hisz bírtam, akartam és szerettem. Ekkortájt volt, hogy felhívtak az Eötvös Ló- ránd Tudományegyetemre elbeszélgetésre. Pártolták a szegény sorsú, jó képesséffű fiatalokat. Hogy én akkor mit szenvedtem a fajtámtól! Majdnem kinyírtak. Lebeszéltek, sopánkodtak, fenyegettek. Egy öreg, bölcsnek tartott cigány azt mondta: „Mit akar te ott? Hisz az isten is magyarból van!” Az isten lehet. De én ember akartam lenni. A felvételi jól sikerült, felvettek a szegedi tanári előkészítőre kémia—fizika szakra. Négyszáz forint havi ösztöndíjjal. Máig sem tudom, hogyan lehetett havi ötven forintból megélnem, mert háromszázötven forintot — ahogy megkaptam — hazaküldtem az asszonynak.) — Szegedet máig is szereti. — Ott szereztem emberséget, $magyar állampolgárságot”. Nem csoda hát, ha ennyi év után is ... (De milyen áron?! Még az első évben történt... Az egyik kollégista jelentette az igazgatóságnak, hogy eltűnt a karórája és a ballonkabátja. Nem titkolta: barátaival egyértelműen rám gyanakszanak. Lázban égett az egész kollégium, felforgattak mindent, kiváltképp az én holmimat. Sikertelenül. Néhány nap múlva egy összevont kollégiumi gyűlésen megkérdezte az igazgató: — Mi legyen a tolvajjal? — Ki kell csapni! — harsogták. Akkor közlöm — mondta az igazgató, hogy ti ketten — a bejelentő és barátja — azonnal és végleg hagyjátok el az iskolát. De előbb bocsánatot kértek Czuczutól! Kiderült, hogy zálogba adták az órát és a kabátot, a pénzt meg elmulatták. Ettől kezdve meglett az el-sem-veszett becsületem.) — Sikeres szakérettségit tett. Mi történt azután? — Egerbe, a főiskolára kerültem. Kémia—fizika szakra. — Tehát „egyenes út” vezetett tovább ■.. — Az első év végén megszakítottam tanulmányaimat. — Meghaladta az erejét a főiskola? — Saját nyomoromat elviseltem. De az asszonyomét, a gyerekekét, az anyámét nem. (Hideg tél volt. Minden megtakarítható fillérem hazavándorolt. Még egy zoknira se futotta. Az egyik professzorom már nem nézhette didergésemet, nekem adta a télikabátját. Már unja — mondta. Csak később tudtam meg, hogy összesen két felöltője volt, és a jobbikat adta nekem. Ez sem segített. Az otthoni sírás visszavezényelt a lapáthoz. Újból kubikos lettem a Hídépítő Vállalatnál. A brigádban dolgozó cigányok kilencven százaléka analfabéta volt. Teniii kellene valamit, gondoltam, hogy kedvet kapjanak a tanulásra. A cigányság gazdag mesevilágú nép. hát mesével kezdtem. Esténként összeültünk, és meséltem. Igaz történeteket is. Majd táblát eszkábáltunk. írni tanult mindenki, ugyanakkor szerveztünk irodalmi színpadot, énekkart, zenekart. A vállalati ünnepségek ' rendszeres, szereplői lettünk. De nem ez volt az elsőrendű cél, hanem a tudás, a másféle élet iránti vágy felkeltése. Azóta mindegyiknek megvan a nyolc osztálya.) — A sok árnyékos oldal után hogyan került a fényre? — 1957-ben felvettek a pártba. Tizenhárom év után elértem, amire vágytam, képesítés nélküli nevelőnek szegődtem Jászárokszállá- son, közben levelezőn folytattam az egri tanárképzőt. Három év után Kunmadarasra kerültem. Tanítottam, és ott emberségre találtam. Pártalapszervezeti titkárnak választottak, járási tanácstag lettem. Gyerekeim — a fiam és a két lányom — megtalálták munkájukat, boldogságukat. — Szolnok a következő állomás ... — 1975-ben költöztünk a megyeszékhelyre. A Délibáb úti iskola tanára lettem. És sok-sok társadalmi megbízatással megtiszteltek ... (Fajtám felemelkedése, sorsának jobbítása a célom. Ha csak egy mákszemnyi jó irányú változást hoz a munkám, már boldog embernek vallom magam. Ezért vállaltam örömmel Szolnokon a Hazafias Népfront elnökségi tagsága mellett vöröskeresztes megbízatásokat, köztük az országos vezetőségi tagságot. Ott ismerkedtem meg Czeiczel Endrével, aki — egy több évig készült felmérésem elolvasása után megkért, segítsek egy genetikai vizsgálatban, amelyet a magyarországi cigányok között készít. Filmet is forgattunk, amelyben sok érdekes, eddig nem ismert élettani, öröklődési, sajátosságról lesz szó, egyúttal bemutatja a cigányság életét, példákkal bizonyítja felemelkedési vágyukat. Ha csak egy mákszemnyi jó irányú változást hoz a munkám, már boldog embernek vallom magam... Az unokám is így akarja.) X. Szűcs Etelka
