Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 8. Közel a tűzhöz JM szobába lépve megkérsz tem a fiatalembert, le- " “ gyen szíves szóljon az üzemvezetőnek. Vagyis kerítse elő. Már meg is van, így ő, és bemutatkozott. Később kiderült, alig harmincon innen egy nagyobb üzem — hatvan dolgozó — irányítása a feladata. Szép számmal akad társa a vezetői posztokon. Említhetnénk Kertes Sándort, a szolnoki kenyérgyár vezetőjét, aki egy egész város mindennapi kenyérellátását vette munkatársaival a nyakába, de szólhatnék Balázs Zoltán- néról, a Randevú presszó — amely a megyeszékhelyen található <— vezetőjéről. Senki nem mondaná, hogy itt a főnök még nem töltötte be a harmincat és nő. A vezetői megbízatást nem osztogatják minden nap. Az ilyesmire az ember felfigyel. Aligha tartja viszont fejben, ha egy-egy fiatalember, anélkül hogy beosztása változna, komolyabb, jelentősebb megbízatást kap. Nem szól a fáma például arról az alig pelyhedzö állá srácról, akit „odaengedtek” a főtengely-köszörűhöz, sőt egy év múlva már teljesítménybérben adták a fizetését. Nem zengenek dicshimnuszok a fiatal építészről, aki második murvájaként már nem rajzföliratokat készít, hanem épületrész konstrukcióján dolgozik. Hogy olykor nem könnyű teljesíteni a megbízatást, arról sokat tudnának beszélni a kőolaj vállalatok ifjú mérnökei, akik friss diplomával kinn a terepen, a fúrótornyok tövében kezdik meg munkájukat. Sorolhatnánk a példákat, mindegyik lényege egy és ugyanaz: jócskán kapnak fontos feladatokat a harmadik X-en innen is a dolgozók. Csalóka képet festenénk azonban, ha nem szólnánk ennek ellenkezőjéről. Van, aki nem jut közel a tűzhöz, sőt, még annak melegéi sem érzi. Nemrégiben egyik építőipari szövetkezetünkben került napvilágra a probléma; nem kapnak a kezdők képesítésüknek megfelelő munkát, beilleszkedésük nehézkes. A szakmai féltékenység, a maradiság, a görcsös ragaszkodás az íróasztalhoz, a vezetői székhez, létrehoz ilyen áttörhetetlen- nek tűnő falakat. Érthető, ha a kezdő türelme hasonló esetekben elfogy. Lehet egy hétig, egy hónapig, netán egy évig szópókerezni, gyufásskatulyát pöccintget- ni asztaltársunkkal, de a kis fizetés, s nem utolsósorban a tétlenség kimozdítja ebből a helyzetből a fiatal, kezdő embert, s egyszerűen odébbáll. Persze, ez sokszor nem gyógyír, s nem hoz változást. Megfontoltabban irányított intézményeknél tudják, hogy utánpótlás nélkül elhal az élet. Minden generáció minden tagjának feladata, hogy felkészítse azokat az embereket, akik helyébe lépnek. Átvenni idősebb emberek munkáját, lépést tartani eredményeikkel, kijavítani hibájukat — nem könnyű örökség. F élteni persze a mai fiatalokat sem kell, példák bizonyítják, helytállnak. S hogy ők maguk sem kímélik erejüket, kívánják, akarják, hogy próbára tegyék tudásukat, képességüket, arra példa a sok-sok verseny, a szakma ifjú mestere vetélkedő, a fiatal mérnökök, közgazdászok, technikusok minden évben lezajló pályázata, s az a jó néhány beruházás, építkezés, akció vagy program, amely fölött védnökséget vállalnak. H. J. ZÖLDFÜLŰEK, MONDTÁK RÁJUK ELEINTE A BIZALMATLAN IDŐSEBBEK. AZTÁN, MENET KÖZBEN KIDERÜLT, A SZAKMAI TUDÁS, A VEZETŐI RÁTERMETTSÉG KORÁNTSEM AZ ÉLETKOR FÜGGVÉNYE. AKIKET BÁRMILYEN SZINTŰ IRÁNYÍTÓI POSZTRA KINEVEZTEK, MEGVÁLASZTOTTAK A HARMINC ÉVEN ALULIAK KÖZÜL, ÉPPÚGY BEBIZONYÍTHATTÁK VEZETŐI TUDÁSUKAT, MINT A NEGYVEN, ÖTVENÉVESEK. PONTOSAN ÚGY VÁLLALTÁK AZ ESETLEGES BUKÁS ÓDIUMÁT, MINT IDŐSEBB KOLLÉGÁIK. VEZETŐ BEOSZTÁSBAN ff Nem hiába I MJfégy éve alakult meg a Szamuely Tibor ifjúsági Szocialista Brigád a karcagi Május 1. Termelő- szövetkezetben. Barta Mihály a gépműhely egyik szakmunkása, aki akkor mint a KISZ-alapszervezet titkára, kezdeményezője volt a kollektíva létrehozásának, ma a brigád vezetője, noha egyszer — úgymond’ — hűtlenül el is hagyta. — Hogyan is történt? — Visszamentem az ipari szövetkezetbe, ahol a tanulóéveket töltöttem. De az egész mindössze hat hónapig tartott. Rájöttem: sokrétűbb az itteni munkám, mint ott, ahol egy szériára rááll az ember, és mindig azt hajtja... — És a közösség hogyan fogadta vissza a „megtért bárányt”? Mosoly fut át tekintetén, a hazatérő vándor megnyugvása ül ki arcára, úgy jegyzi meg: — Visszafogadtak, és nem éreztették velem, hogy neheztelnek. Ügy tettek, mintha mi sem történt volna. Nos, azért történt egy és más. Bizonyos idő múltán Miskát, jó szervezőkészségét méltányolva, veztőjükké választották a fiatalok. Ezzel nemcsak ráruházták a tennivalókat, hanem segítik is. Igaz, tavasztól őszig még brigádülést sem igen tartanak, mert a munka náluk ezt nem teszi lehetővé, de a rizsbetakarítástól tavaszig jut idő a „brigádéletre”. — Bekapcsolódtunk a városi művelődési központ szocialista brigádklubjának munkájába. Közösen járunk vetélkedőkre, kötetlen programokra, olykor feleségestől is. Nem kell könyörögni a brigádtagoknak, hogy segítsenek, tanuljanak, jöjjenek. Most végezték el ketten a marxista középiskolát, ketten meg most kezdték el a karcagi Mezőgazdasági Szakközépiskolán a gépészetet tanulni. Hárman-négyen tartósan távol vannak, katonai szolgálaton, így aztán régóta nincs ki a teljes létszám. Nagy dolgokat nem művelünk, de tisztességgel teljesítjük vállalásainkat. A fiatal kollektíva vezetője huszonhét esztendős, eny- nyi pontosan a brigádtagok átlagéletkora is. Milyen gongok foglalkoztatják mostanában? — A kisfiam hároméves, most ment óvodába néhány hete, édesanyja pedig újra dolgozik. Több időt kellene szakítanom arra, hogy segítsek a házi munkában, és a gyerekkel is jó lenne legalább esténként többet foglalkozni ... Ami nagyobb gond, de megvalósítása még távoli: szeretnénk családi házat építeni. Van már hol, csak még nincs miből... — Ért-e valami kellemes meglepetés mostanában úgy is, mint férjet, családapát, úgy is mint az ifjúsági brigád vezetőjét? — Tavasszal kaptam meg a KíVáló Ifjúsági Vezető kitüntetést ... Megerősítette bennem azt a hitet, hogy amit teszek, jól és nem hiába csinálom. R. E. A kismama szalag vezetője — Igaz, hogy az ön által vezetett szalag termelékenysége a szövetkezet egészéhez képest jelentéktelen? — Nem tudom, honnan veszi ezt, de nem igaz. Pontosan annyi munkát végzünk, mint bármelyik más szalag. A sötétbarna szemekből eltűnik a zavar és átadja helyét a sértett önérzetnek. — Naponta kétszáz mellényt varrunk össze, néha az eredeti tizenhatos létszám helyett tízen, tizenketten. Tulajdonképpen nem is kismamaszalag a miénk, mert dolgoznak köztünk idősebb asszonyok, olyanok is akik két-három év múlva nyugdíjba mennek. Eredetileg nadrágszalag vagyunk. — Azért varrnak mellényeket. — Ez kivételes eset. Sürgős exportunk van, október 10-ig több ezer öltönyt kell készítenünk Kuvaitnak. — Mióta van a szakmában? — Amióta a szövetkezethez kerültem, itt szereztem meg a női szabó szakmát. Most azt fogja kérdezni, hány éves vagyok. Huszonkilenc. — Tud tekintélyt tartani? _— Utálom megjátszani a főnököt. A szalag majdnem minden tagjával dolgoztam már együtt. Barátnők vagyunk. — Végül is milyen szalagot vezet, ha se nem kismama, se nem mellény ... — Nevezzük egyműszakos- nak. Tudniillik fél héttől fél háromig tart a munkaidőnk. Minden nap. — Ma hányán hiányoznak? — Négyen. De a feladat ugyanannyi, mintha teljes lenne a szalag. Azért persze nem hajtanak túl bennünket, időnként besegítenek más szalagoktól is. Kiegyensúlyozott, magabiztos, a munkájáról szívesen beszélő ember. Ahogy egy jó vezetőhöz illik... B. J. A tekintély nem az életkor függvénye — Fogadjunk, hogy még harmincéves sincs! — Két hónap múlva már elveszítené a fogadást. Most azonban nyertem. Ba- gi Zoltán, a szolnoki Domus Áruház igazgatója — noha nyolc éve dolgozik már a kereskedelemben — fiatalon került vezető beosztásba. A kinevezés három évvel ezelőtt meglehetősen váratlanul érte. A környezetét azonban kevésbé lepte meg, hiszen kiskorában akárhányszor megkérdezték „mi szeretnél lenni”, ő azt válaszolta büszkén: igazgató. Az „igazgatóképző” iskolát viszont még nem találták fel, A legcsodálatosabb szimbólum Együtt búcsúztatták a megyei VIT-delegáció tagjaival, pedig ő az „Expressz” utasaként ment, saját költségén. Két éve takarékoskodott rá, és spanyolul tanult. Most, a Kubában töltött három hét után megosztja élményeit a karcagi gyerekekkel Iványi Sándomé, a városi úttörőelnök. — Hogyan született az elhatározásod, Marika? — Hetvenhat nyarán egy ifjúsági delegációt vezettem. Egy hónapig tartózkodtunk Romániában, olyan ifjúsági táborban, ahol huszonnyolc nemzet fiataljaival ismerkedhettünk. barátkozhattunk. Meleg barátság szövődött akkor a magyar és a kubai küldöttek között, azóta is levelezek hat kubai családdal! Mindannyian meghívtak és élvezhettem a vendégszeretetüket. — Miről beszélsz a gyerekeknek legszívesebben élményeid közül? — Erről a csodálatos vendégszeretetről. Volt olyan család, ahol hetvenen vártak. Nemcsak a rokonság, hanem a házbeliek, az utcabeliek, összehordtak huszonöt féle gyümölcsöt — az egyik család kertjében ez terem, a r % . : másikéban más — olyan szeretettel kínáltak, nem lehetett elutasítani... A második éjszaka eltévedtem a tömegben. Autóbuszokat' állítottak le és elvittek a szálláshelyemre. .. Sokfelé jártunk, de mindenütt megragadott az emberek nyíltsága, őszinte barátsága. — Úgy tudom, szakmai tapasztalatokat is szereztél? — A kubai úttörőszövetség havannai elnöke meghívott a Jose Marti úttörővárosba, ahol huszonkétezer gyerek üdült egy hónapig. Az ott látottakat — a szervezésben, az építkezésben és a programok megvalósításában — tudom majd itthon kamatoztatni. Erről is beszámoltam, és be. szélek még a pajtásoknak. Aztán említettem például azt is, amikor az autósztrádán haladtunk, és a dohányültetvények között egy modern iskolára bukkantunk, ahol azok a családok üdültek, amelyeknek tagjai segítettek az építésében. Sok ilyen van... Elmondtam nekik, hogy egyszer sétáló óvodások csoportjával találkoztunk, meg is látogattuk őket. Mindenféle gyerek volt közöttük, a fehértől a feketéig. A békés egymás mellett élés legcsodálatosabb szimbólumának marad meg emlékezetemben. A VTT eseményeiről is élethű beszámolót kaptak a karcagi gyerekek. — Mintha nem is lenne távolság ez a tizenegyezer kilométer ! Amikor készültem, olyan távolinak tűnt, de most nem érzem, hogy mesz- sze jártam... És egyszer majd szeretnék visszamenni. — re — így Bagi Zoltán először is, az általános iskola befejezése után, faipari technikumba iratkozott. Az érettségit követően egy ideig a szakmában dolgozott, majd átpártolt a kereskedelemhez. Szak- képesítés nélküli eladóként kezdte a szolnoki bútorboltban, de hamarosan kitűnt jó kereskedői, szervezői adottságaival. Boltvezető-helyettesként kapta a kinevezést a megnyíló Domus Áruház igazgatói posztjára. Az új áruház megnyitása nagy feladat volt, főként úgy, hogy megfelelő raktár akkor még nem állt rendelkezésre. A tavaly átadott négyezer négyzetméteres raktárban, s az áruházban jelenleg 19 millió forint értékű árukészlet várja a vásárlókat. S természetesen a szolgálatkész eladók. A vevők rendszerint elégedetten távoznak az áruházból, a szép, új bútor mellé jó tanácsokat, kedvességet kapnak. A vásárló az udvarias kiszolgáláskor úgy érzi, hogy mindenki az ő javát akarja, ő a legfontosabb vevő. Persze azért panasz is előfordul. A vásárlók könyvébe az idén négyen jegyezték be észrevételeiket. A négyből ketten dicsérik a kiszolgálást, egy vásárló arra panaszkodik, hogy messze van a raktár, a másik különböző színű bútorokból álló garnitúrát kapott. Panaszát azóta orvosolták. Az áruház éves forgalma közel kétszázmillió forint. Ekkora üzletet igazgatni, hatvannégy dolgozó, s a vásárlók ügyes-baj os dolgait megoldani nehéz feladat, ráadásul úgy, hogy mindenki elégedett legyen. Az eladók Bagi Zoltán vezetői módszereit dicsérik, de milyennek látja magát az igazgató? — Szerencsés helyzetben vagyok, jó munkatársaim vannak. — mondja. — A többségük fiatalabb nálam, bizalommal fordulnak hozzám, bizonyára nem a korom, hanem a tapasztalataim, a nagyobb gyakorlatom miatt. A tekintélyt nem az életkor adja. Én nem könyvből tanultam a kereskedelmet, pontosabban most járok a szak- középiskola levelező tagozatára. Upm vagyok büszke arra, hogy igazgató vagyok. Ha régi barátaimmal találkozom, nem szívesen mondom meg, hogy milyen munkakörben dolgozom. Talán azért, mert egész másnak ismertek meg. Mindig benne voltam minden csínytevésben, sohasem tartoztam az eminensek közé. — Szükségszerű hogyha valaki vezető beosztásba kerül, megváltoztassa a baráti körét? — Nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Kétségtelen, hogy megváltozott az érdeklődési köröm, s a munkahelyi gondokat sem lehet bezárni az áruházzal, gyakran otthon fogalmazódik meg egy-egy jó ötlet. A szabad időt lefoglalja a család, a gyerekek, de a régi örömmel, lelkesedéssel fogadom a hozzám be-betérő barátaimat. A beszélgetést szüntelen félbeszakítja a telefon. Vásárlók érdeklődnek, meg- jött-e már a kiszemelt bútor, a kereskedelmi vállalat újabb szállítmányt ígér. Gyakran nyílik az ajtó is, megrendeléseket hoznak, egy fiatalember pedig segédmunkásnak jelentkezne, de jelen pillanatban nincs üres állás. Talán éppen róla jut eszébe az igazgatónak, hogy elmondja még: — Ha nálam jobb vezetőt állítanának az áruház élére, szó nélkül átadnám a helyem. Az igazgatói kinevezés nem örökre szól. Dolgoztam kétkezi munkásként is. Nem félek a fizikai munkától sem, a lényeg az, hogy az ember szeresse azt, amit csináj, s akkor szinte csodákat tehet. T. G.
