Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

1978. október 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

Magánügyek — Közérdekek

intézésének szigorú ésszerű— Azonnal küldöm, a szerelőket. Tessék várni, perceken belül megérkeznek — mondja a Tisznátúli Gázszolgáltató Vállalat szolnoki üzemének diszpécsere este nyolckor. Azután mégsem riasztja a készenléti szobában várakozó munkatársait, mert bevalljuk, csak próbát téliünk, meg akartuk tudni, mi lesz a sorsa késői telefonunknak.

Néhány perc múlva mi érkezünk meg a Thököly úti telephelyre. Kíváncsiskodá- sunkat a diszpécser szobájában kezdjük. Az ügyeletes, Fekete József né körül telefon, magnetofon, URH-ké- szülék, naplók, amelyekbe a bejelentés időpontját jegyzi. Este nyolc után már nem sok dolga van. Amíg ott voltunk, egyetlen egyszer csörgött a telefon, másnapra hívtak szerelőket. De nemcsak a mai éjszaka ígérkezett nyu- godtnak. Az utolsó késői gázszivárgás augusztus 11-én, az előtte levőt pedig március 19-én jegyezték be a naplóba.

A szerelők kényelmes ké- zsenléti szobájában rádió, televízió segíti eltölteni az éjszakai órákat. Sakk-készlet is van, és természetesen puha ágyak is. Nyugodtan tölthetik a reggel 8-tól este 8-ig tartó munkaidő után rájuk váró készenléti szolgálatot.

— Általában csendesek az éjszakák. Tévét nézünk, beszélgetünk, később ágyba bújunk — meséli Úri Szabó Lajos. — Gondolom, nemcsak mi örülünk neki, hogy nem sok dolgunk van. Ám, ha mégis akad valami, a diszpécser ébresztése után ugrunk ki az ágyból, mint a katonaságnál, öt perc alatt felöltözünk, a szerszámok és a műszerek pedig már ott várnak a gépkocsiban. Bepattanunk és indulunk.

Szerencsére nem túl gyakran teszik próbára gyorsaságukat. A ritka riadókról azonban senkinek nem jut eszébe, hogy fölöslegesen töltik az éjszakát a családtól távol. Tudják, a gáz nemcsak meleget ad, ha nem elég óvatosak, rombolhat is. Ezért a katonás fegyelem: nagyobb hiba esetén az egyik ügyelő szerelő „biztosítja” a terepet, a másik pedig értesíti az otthoni készenlétbe beosztott műszaki ügyeletest, a nyolctagú riadóosztag vezetőjét.

Ma este kilencig azonban semmi különös nem történt A TIGÁZ „készenléti sorát” nem riasztotta telefon. Fotós kollégám talán bosszankodik is egy kicsit: csak a sakkozó szerelőket tudta lencsevégre kapni. A Tiszántúli Áram- szolgáltató Vállalat szolnoki ügyeletesei éppen dolgoznak. „Szandaszőlősön ellenőrzik a közvilágítást” — mondja a számtalan telefonnal körülvett üzemirányító ügyeletes, Gyöngyösi Sándor. Rövid beszélgetés az URH-készülé- ken, és megtudjuk: a két szerelőt a. sportrepülőtér környékén találjuk meg.

Veres Imre a villanyszerelő és Mari Péter a gépkocsi- vezető tényleg a megbeszélt helyen vár. Éppen indulnának, hogy újra bekapcsolják a Tisza gátja mellett vezető út kialudt utcai lámpáit.

— Rutinmunka lesz — szól hátra Veres, amikor megérkezünk. — Csak az autóroncsokkal, acéllemezekkel, csövekkel körülbariká- dozott trafó eléréséig kell ügyeskedni, utána pillanatok műve az egész.

És valóban, másodpercek múlva — újra meggyulladnak az útmenti lámpák és elkészült az éjszakai ügyeletesek munkáját megörökítő fotó. Fél tíz van. Mindjárt vége a munkaidőnek, a két szerelő indul vissza a központba. Ott bezsélgetünk tovább.

— Nem volt „zűrös” nap a mai — mondja Veres Imre —, de valamivel több munkánk akadt, mint máskor. Igaz, két óra óta csak tizenhét helyen jártunk, de a javítások közben sokszor kellett oszlopokra mászni. Érzem is az izmaimban ... No- meg a szokásos sötétedés utáni 35 kilométeres körutazásunk, a közvilágítás ellenőrzése sem frissített fel.

A két, hétfő óta délutáni műszakban dolgozó ember legfontosabb feladata a fogyasztók panaszainak orvoslása. Ök szüntetik meg az üzemekben az áramkimaradást, az új lakásba költözőkhöz is ők kapcsolják be a villanyt. Igen változatos hát a munkájuk. A feladatok is különbözőek, a naponkénti munkamennyiség is változik. Viharos időben a beázó ká- beiek, a leszakadó vezetékek rengeteg munkát adnak, csak a legfontosabb fogyasztók, például a kórházak vagy a fontos üzemek hívására tudnák ilyenkor kimenni. Sőt, igen gyakran ki sem javíthatják a hibát, csak ideiglenesen vezetnek más vezetékeken villanyt a városrészekbe, gyárakba.

— A fontosabb intézményekhez mindig kimegyünk, nem várakoztatjuk őket — mondja Mari Péter. — A nagyobb hibákhoz még tíz óra után. amikor mi már hazamentünk, akkor is akad szerelő. Mi csak a fél 10-ig érkező panaszokat orvosoljuk. Ezután az éjszakai készenlét 'feladata a nagyobb hibák elhárítása. Nem minden hívásra mennek ki, de ha a Széchenyi n a hőközpont nem kap áramot, azonnal indulnak.

Lejárt a munkaidő, jóval elmúlott tíz óra. A két dél- utános készülődik haza. Mi pedig indulunk tovább a Víz- és Csatornaművekhez. Itt azonban csak a portást találjuk ébren. A négy ügyeletes már nyugovóra tért. Reméljük, az éjjel egyszer sem zavarja meg álmukat a telefon csörgése.

VSZJ.

témaválasztásból könnyen adódnak bizonyos félreértések. Magánügyek és közérdekek címszó alá nem feltétlenül és talán nem is elsősorban a munkahelyen való reggeli, déli kávézgatások, jóízű trécselések, büfézgeté- sek, fodrászhoz járkálások, „főnök, csak kiugróm tíz deka valamiért..— felkiáltással való eltávozások, s nemcsak az ilyen-olyan „cuc- cokkal” való csencselések sorolandók, s nemcsak ezek miatt múlnak haszontalanul a percek és az órák milliói. Ha csak ezek okán keverednének a közügyek és a magánügyek, akkor az ily’ módon elvesztegetett idő — munkaidő! — viszonylag egyszerű módszerekkel megfogható és visszaszerezhető. Végtére is: akárkivel rövid úton meg lehet értetni, hogy a munkahely nem kávéház, nem büfé és nem butik, mi több, a szívügyek bonyolításéra ellopkodott órákat sem az állami költségvetésből szokás finanszírozni...

Az igazi gond — és a megoldásával kapcsolatos általános tanácstalanság — akkor kezdődik, amikor az emberek kénytelenek magánügyeiket a munkahelyükön, illetve a munkaidőben intézni. Hosszú időt töltenek azzal, hogy különböző irodákat körbejárva igazolásokat, pecséteket, aláírásokat szerezzenek, űrlapokat kérjenek és töltsenek ki, KST-kölcsönt vegyenek fel, üzemi kirándulásra jelentkezzenek, jegyeket, bérleteket vásároljanak, vagy éppen számoljanak el, részleteket fizessenek a könyvterjesztőnél, hogy ne csak a tízórait, de esetenként a vacsorát is az üzemben vásárolják.

Senki sem tudja tiztosan, hogy az efféle ügyek intézése mennyivel csökkenti az amúgyis szűkös munkaidő- alapot, s mennyire sérti a közérdeket. Sőt okkal feltételezhető, hogy az alkalmazottak ilyesfajta elfoglaltságait a legtöbb helyen nem is sorolják a magánügyek közé. Végtére is: a munkahelynek el kell látnia bizonyos szociális funkciókat, tehát elkerülhetetlen az ügyek intézése miatti munkaidőveszteség.

A mondat első felével nem érdemes vitázni (jóllehet, a munkahelyi vezetők közül sokan és már jó ideje tépelődnek azon, hogy termelőhelyeket, vagy szociális intézményeket igazgatnak-e?). Az iménti állítás második része azonban megkérdőjelezhető : vannak munkahelyek, szerte a világon (itt-ott Magyarországos is), ahol egy pohár üdítőért, egy kávéért vagy szendvicsért nem kell a büfé előtt sorba- állni és jó húsz percekig „helyben fogyasztani”, mert feltalálták az automatákat. Vannak módszerek az ügyek

sitésére és lerövidítésére; s vannak bizonyos elméletek, amelyek szerint a modem gazdaság elképzelhetetlen a nagyobb rendszerekben való gondolkodás s e rendszerek finoman összecsiszolt együttműködése nélkül. Az ebből adódó — mellesleg logikus — következtetések gyakorlati érvényesítése végül is elvezethet a magánügyek munkahelyeken, illetve munkaidőben való kényszerű intézésének visszaszorításához.

Például: ha egyszer —soksok vizsgálódás és tétova töprengés után — eljutunk ahhoz a korszakos felismeréshez, hogy a hivatalok, a hatóságok, a szolgáltató üzemek munkaidő beosztása miatt az állampolgári ügyek intézése csak a termelőmunka rovására történhet, akkor nehezen érthetők azok a híradások, amelyek szerint egyes helyeken már gondolkodnak e nyilvánvalóan rossz módszer esetleges megváltoztatásán.

it lehet erre mondani? Semmit! Illetve idézzük csak a statisztikusokat : a munkaidő 20—25 százaléka megy veszendőbe, s ez évente nem kevesebb, mint 2— 2,5 milliárd munkaóra. Ebből legalább 600 millió óra az úgynevezett törtftapi veszteségidő, s ha ezt csak 10 százalékkal sikerülne csökkenteni, akkor az annyit jelentene, mintha a foglalkoztatottak számát jó 30 ezerrel növelnék. (Összehasonlításul : az egész -gépipar, a jelenlegi ötéves tervidőszakban nem egészen ötvenezres létszámnövekedéssel számol.) Vagyis: egy fél iparágra való munkaidő úszik el a néhány órás hiányzások miatt.

Ma már az is ismert — korábban sem volt megfejthetetlen rejtély —, hogy miként lehetne csökkenteni ezt a roppant veszteséget. Tény, hogy a hivatalok, a szolgáltató intézmények szervezetlensége, túlbonyolított ügyrendje és alkalmatlan munkaideje nevezhető éppen —, ahogy a köznyelv is nevezi — „rejtett tartaléknak”. Ám e rejtélyek megoldásához, pontosabban e tartalékok feltárásához és hasznosításához sok esetben nincs szükség különösebb szervezői leleményre. Alkalmanként megtenné csak a józan ész. a gondolkodás és a dolgok összefüggéseinek áttekintése. Például annak a kézenfekvő igazságnak a felismerése, hogy ha egyszer a több mint ötmillió munkavállaló nagyobb része kötött munkaidőben, termelő —, ha úgy tetszik: „produktív” —munkát végez, akkor ne nekik kelljen igazodniuk a mindenképpen kiszolgáló tevékenységet végző hivatalokhoz, intézményekhez.

Nyilvánvaló, hogy OTP- ügyeket intézni, útlevelet kiváltani, közigazgatási hivatalokban kuncsorogni, építési engedélyért hetekig kilincselni, tüzelőt vagy mosógépszerelőt várni, s mindezt úgy, hogy közben a gép áll, hogy' „beugrót” kell keresni, hogy a főnök fejét kell fáj- dítani... szóval mindez nagy luxus. Sokkal nagyobb, -mint ami súlyos következmények nélkül elviselhető. S e példák a törtnapi veszteségidő emelkedésének csak egyik ok-csoportját illusztrálják. Mert még nem esett szó a minden lehető és lehetetlen indokkal való úgynevezett „kikérésekről”; amikor tanfolyamra kell menni, táborba kell utazni, társadalmi ügyeket intézni munkaidőben, értekezleteken, tanácskozásokon, több napos konferenciákon kell résztvenni stb. S az efféle kikérések ellen végképp nincs apelláta. Lehet a legsürgősebb, a legfontosabb, a legkényesebb munkafolyamat, a különböző rendezvények kitalálóit és szervezőit ez aztán a legkevésbé sem érdekli. Merje is valaki azt álítani, hogy az éppen soron levő tanácskozás — a maga tized-rangú napirendjével és ásítozásra ingerlő unalmával — nem fontosabb, mint a rendben és tervszerint végzett termelő- munka. ..

Az egyik nagy — és fegyelmezett, pontos munkájáról híres — gyógyszergyár vezérigazgatója említette nemrégiben, egy szűkkörű beszélgetésen: „nem az a legfőbb gond, hogy a kikérések, a kényszerű eltávozások miatt sok idő megy veszendőbe. Ez is nagy veszteség, de ennél sokkal nagyobb gondot okoz a jelenség demoralizáló hatása. Egyrészt ellenőrizhetetlen, hogy a kilépőcédulák tulajdonosai valóban halaszthatatlan és másképpen/ eluntézhetetlen ügyeikben futkosnak-e. Másrészt a példa ragadós, s ha órákat, félnapokat lehet a munkahelyen kívül tölteni ilyen-olyan okkal, akkor a munkahelyen belül sem kell annyira komolyan venni a műszak nyolc óráját.”

munkavállalótól, aki magánember, aligha várható el a munkáltató érdekeinek feltétlen tiszteletben tartása, ha ezeket az érdekeket maga a munkáltató sem tartja különösebben fontosnak. S ez nemcsak azt jelenti, hogy ideje volna felülvizsgálni az üzemek szociális funkcióival és kötelezettségeivel kapcsolatos gondolkodásmódját és magatartást, hanem azt is, hogy ideje volna legalább a minimális feltételeit megteremteni annak, hogy a munkaidő valóban munkával töltött idő legyen.

Vértes Csaba

KlSZ-védnökséggel

Megszépül a kunszentmártoni múzeum

Az évek során nagyon sok, múltat idéző tárgy, dokumentum gyűlt össze a kunszentmártoni helytörténeti múzeumban ; elhelyezésük, raktározásuk gondot jelent.

A járási KISZ-bizöttság a fiatalok nevében védnökséget vállalt egy új, a múzeum udvarán felépülő raktár létrehozására. Az építési anyagot a megyei tanács biztosítja. A kivitelezést társadalmi munkában októberben kezdik meg a kunszentmártoni járás fiataljai. Ezzel egyidö- ben a múzeum parkját is rendbe teszik.

Az októberi honismereti hónap alkalmából felhívást adott közre a kunszentmártoni járási KISZ-bizottság. A felhívásban arra kérik a fiatalokat, hogy gyűjtsék ösz- sze a még fellelhető tárgyi emlékeket, főként azokból a községekből, amelyekből eddig még kevés helytörténeti dokumentum került elő.

Guttyán Pálné

éhány perccel ez- JUT előtt adták át a kar- "" cagi Mándi Istvánnak és feleségének, valamint a tiszatenyői Guty- tyán Pálnénak a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. Egy kis beszélgetésre behúzódunk a megyei tanács most üresen álló vb- termébe.

Annyit tudok róluk, hogy a Mándi házaspárnak három fia hivatásos katona, Guly- tyán néninek pedig hét fia szolgált becsülettel a seregHét fia szolgált becsülettel

ben. Teljesen érthető a sóhaja:

— Tizenkét évig nekem az egyik szemem mindig sírt, a másik nevetett. Egyik fiam bevonult, a másik leszerelt.

\A két legidősebb együtt szolgált, a két legkisebb szintén. Az édesanyjuk kérte a kiegészítő parancsnokságot, hogy így legyen.

— Gondoltam, így legalább ha az egyiket meglátogatom, nem fáj a szívem a másik után.

Most már mind leszerelt, otthon laknak Tiszatenyőn. öt már megnősült, házat épített.

— Olyankor összefog a család. Építettünk olyan házat, ami mestert nem is látott.

Ketten még otthon vannak. Guttyánné ezért vállalt munkát Szolnokon a Kéményseprő Vállalatnál.

— Eddig a nagyobban kerestek a kisebbeknek, de most már azoknak is van családjuk. Ezért gondoltuk apjukommal, hogy a két fiatalabbat mi bocsájtjuk szárnyra.

Egyikük a szövetkezetben dolgozik.

— Megkeresi az a magának valót, de úgy voltunk vele, a többiek is kaptak valamit, nászajándékul ez is kapjon egy portát.

Tizenegy unokája van.

— Úgy örültem az első kislánynak, hiszen nekem csak fiaim voltak. Az unokáknál fordított a helyzet. Tíz lány mellett egy a fiú.

— Csak az a baj, hogy elszaladt az idő — mondja Guttyánné. — Ezért mondom a páromnak, hátulról nézz, ne elölről, úgy még fiatal vagyok.

— Nekem is úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, amikor a fiaim óvodába indultak — mondja Mándi István —, pedig már mindhárom egyenruhában jár. Mondom is gyakran az egyiknek: fiam, mindig te mész, ha a katonákat színházba, kiállításra, kirándulásra, meg a jó

A Mándi házaspár

ég tudja, hová keli vinni?! Ö meg csak nevet, azt mondja: „Ki törődjön a kiskatoná- val. ha nem a parancsnoka?” Kapott is aranykoszorús KISZ-jelvényt, örültem neki én is.

— Mire gondolt most, a kitüntetés átvételekor?

— Arra, hogy a harmonikus életet élő családból kikerülő gyermekek bárhol megállják a helyüket. Ezért a feleségemet illeti a dicséret, mert én dolgoztam a karcagi tanácsnál, ő volt otthon, ő nevelte a fiúkat.

Nézem őket, s eszembe jutnak Barta László megyei tanácselnöknek a kitüntetés átadásakor mondott szavai: — Rászolgáltak a kitüntetésre. amely egyúttal jelkép is, kifejezője a Honvédelmi Minisztérium és a megyei tanács azok iránti megbecsülésének, akik becsületes, dolgos, a hazájuk védelmére mindig kész embereket neveltek fiaikból.

S. B.