Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
IX SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 1. Ahol az iparművész tervei megvalósulnak: a huta Mintha harsonát emelnének a magasba A Kareagíuyeggyárban speciális műszaki üvegeken kívül sok különleges rflsifefl késiül Suháné Somkuli Katalin iparművész tervei alapján. Ezek a dísxmövek nem pusztán dísztárgyak, hanem használati eszközök, amelyek alapvető műszaki és esztétikai tartalommal rendekeznek, és elsősorban az emberek szellemi és esztétikai igényéit igyekeznek magas szinten kielégíteni. A gyár a díszműveket kézi munfcáuLállitja elő. A díszművek egy része az anyagban rejlő tehetőségek felderítése és a szakmai kulturált- fcság emelése érdekében is ítészül egyedi jelleggel. Ezek a tárgyak ^Hfcpzszükségleti jg&zJÜMÖlc^fegri egyhangúságát feladva az egyén I^Jpikis körösiének UüraiipWét hivatottak szebbé, személyesebbé karcagi uvegek”Etzoi>yitják, hogy az emberi környezet előállítása nem áll ellenentétben a magasabb 3rekvéíl|||negvalósi:ásával, sőt az elmélyült művészeti iipar| széria-termeiéi kísérője kell legyen. (K. L.) Képriport: T. Katona László Hű, de meleg vanl Üvegfúvás Itt formába kerül a folyékony üveg Folyik a gyár rekonstrukciója Csiszolják ..............s ilyen lesz B legszebb hangszer — Nem szeretek énekelni — mondta 10 éves kis barátnőm, amikor szombat délután betoppant hozzám és éppen süiteménykészítés közben talált. Kötényt kötöttem elébe, s munkára fogtam, majd miután sütőbe tettük az első adagot, javasoltam, hogy énekelnénk egyet. — Nem szeretek! — ismételte morcosán. — Nem szeretek, nem szoktam, az iskolában sem énekelek, azért se! Elég nekem a napi zongoralecke, azt is utálom! — Pedig énekszó nélkül olyan vagy, mint a néma madár! — Nem baj. Mesélj inkább. Mondj valami hajmeresztő rémhistóriát! — Rémhistóriát? Elég rémes, hogy utálod a zenét! De várj csak ... Elmondom, hogy jártunk egyszer rég, mikor az én gyerekeim még kicsik voltak. Egy faluban majdnem megvertek bennünket. Érdeklődve csillant a szeme: — Az jó! — A verés?! — Á nem, a történet. Mondd hamar! — Egy kiránduláson igen elidőztünk, lemaradtunk a vonatról. Nem tehettünk mást, gyalogoltunk. Hanem a gyerekek hamar elfáradtak. Hogy tartani tudják a lépést, rázendítettünk az énekszóra. Mikor beértünk egy faluba, éppen az angol népdalnál tartottunk, amely úgy kezdődik, hogy „Ég a város, ég a ház is..Nagyon tetszett a gyerekeknek, újra meg újra csak ezt akarták, és harsogták a végét: „Tűz, tűz, tűz. tűz!” Egyszer csak látjuk, hogy emberek jönnek ki a házakból, kémlelnek erre-arra, aztán látva, hogy sehol sem piroslik a láng, fenyegetően integetnek felénk. Azt hitték, őket akartuk lóvá tenni. Majd hogy ránk nem uszították a kutyákat. Sajnáltam, hogy akaratlanul is rémisztgettük őket, azóta nem is énekeltem ezí a dalt. — Énekeld el nekem! — Egyedül nem lehet. Olyan, hogy egyik korábban kezdi a másik később. Kánonnak hívják az ilyen éneklést. — Akkor énekeljük együtt! — Így hát „csőbe húztam” az én néma madaramat. Ügy kinyílt a csőre, hogy már- már rég tálon állt a sütemény, és még mindig zengett a konyha az énekszótól. Vajon jól kezdik-e el a szülők gyermekeik zenei nevelését? Egyáltalán törődnek-e vele? Vagy úgy vélik, mint annyi más dologban, hogy ez is csak az iskola feladata? Nem riasztó-e a néma család,, amelyben nem űzi el a fizikai tennivalók egyhangúságát az édesanya, édesapa éneke? Hogyan pótolhatntá ezt az igazi jókedvből fakadt dalolást akár a legszebb gépi zene is, amelyre munka közben nem is figyelnek, csak szól, mert elfelejtették kikapcsolni? Nem nevel-e figyelmetlenségre a mindig hangzó háttérzene? És a kényszerrel űzött hangszeroktatás nem szül-e ellenállást? Pedig milyen örömforrás lehetne! Csakhogy énekszóval kellett volna kezdeni. Ahogy Kodály mondja: „a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer az énekhang”. Igen, mondhatnák sokan, d.e mit tegyen, akinek nincs hangja? Énekeljen! Nem az „előadás” tökéletessége a fontos, hanem az Összetartozás, a bensőséges hangulat. a családias, meleg együttlét, amit az énekszó is erősít. A legkönnyebb, legegyszerűbb népdalokat mindenki tanulta. A zenei anyanyelv nem más, mint a népdal. Ez a tiszta forrás, ez formálja a jó ízlést, s készíti elő az utat a komoly zene későbbi élvezetéhez. Ami pedig pótolhatatlan kincs. „A zene lelki táplálék... aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal...” — mondja Kodály. A zenét az ókorban medicinának tartották, s az elmebetegeket gyógyították vele. Ezt a távoli terápiát napjainkban újra fölfedezik. Olvasom Szabó Helga tanulmányában (Művészetre nevelés a családban, 1976. Kossuth K.), hogy több külföldi klinikán folytatnak zenete- rápiai kísérleteket, nálunk pedig a pécsi sztomatoló- giai klinikán a fogászati kezeléshez „adagolnak” zenét a félelem csökkentése végett. Üjabb tapasztalatok szerint a zene asztmás panaszok, izomrenyheség, neurózisok esetében is gyógyító hatású. Mindez Shakespeare igazát bizonyítja: „Mert semmi sincs oly d,urva, oly kemény vad, Hogy meg ne változtatná egy időre / A muzsika”. Daloskedvű édesanyák, édesapák az igazi alapozók: nem nélkülözheti őket a legjobb iskolai tanítás sem, mert ők adják az életmód, életforma az otthon példáit. Velük, kezükbe, hangjukba fogózva lép tovább a gyermek a lemezgyűjtés, rádióhallgatás — ha a körülmények engedik, az első hangversenyek — felé. De ez már tudatos zenehallgatás lesz és nem „háttér-zene”, erre már odafigyel a család és közösség összeforr általa. Aki így és itt szereti meg a zenét, aztán már szívesen tanul hangszeren is játszani. A legnagyobb muzsikusok többnyire ilyen házimuzsikás családokban nőttek fel. (A hatalmas Bach nemzetség, mely mintegy félszáz muzsikust számlált, s így valóságos „zenei céh” volt, minden évben összejött egy megbeszélt napon s helyen, s a családi találkozókat a közös énekszó avatta ünneppé.) Furcsa jelenség, hogy a mai gyermekek többnyire csak a beszélt anyanyelvet hozzák hazulról, a zenei anya- nyélvet ritkán, holott a mai szülők nemzedéke már Ko- dály-módszerrel tanult és népdalokon nőtt fel. Hová lett az altatódal, hová a játékdalok, rigmusok, köszöntők? Gyakorta unatkozó, a gyes-t bezártságnak érző mai madonnák ajkán elnémulna az ének? Merjük remélni: mégsem. A szülőkorba épp csak belépő nemzedék táncház-vonzalma dalosabb jövőt sejtet. Természetes vonzalom ez, a közösség, a népi kultúra, a zenei anyanyelv és a belőle fakadó mozgás utáni vágy hozta létre. A táncházakba járó fiatalok olyan zenei alapozást sajátítanak el, amelyre a további fejlődés épülhet, s ami a legfontosabb: természetes lételemüknek érzik a dalt, családjuk már nem lesz néma család. Aki kicsit is ért a zenéhez, tudja: ha egy dallamot transzponálunk, más hangnembe helyezzük, ugyanaz marad, noha minden hangja megváltozott. Az adott hangokon kívül tehát létezik még egy elem, ami a dallam lényege: ez pedig a hangok közötti viszony. Ez teszi felismerhetővé a dallamot. A családi élet is dallamhoz hasonló (ha el nem némul), amelyben az egyéneket. ösz- szekötő kapcsolat adja- a közösségi élet lényegét, s ha ezt átveszik az egymást követő nemzedékek, a daliam, az összetartozás megmarad; ha a hangok (a személyek) változnak is. És megmarad a szépség szeretete, a sajátos hazai kultúra, amely ezt az összetartozást munkálja, miközben az életet megszépíti, s amelynek épp oly lényeges eleme a zenei, mint a beszélt anyanyelv. Bozóky Éva Színes film a mezőgazdaságról Szolnok megyében forgat az NDK Televízió Ismeretlen Tolsztoj-fordítások A századforduló idején Pécsett megjelent lapokban eddig ismeretlen Tolsztoj-for- dításokra bukkant Hajzer Lajos dacens, a pécsi tanárképző főiskola orosz nyelvi tanszékének munkatársa. A nagy orosz írói akinek születése 150. évfordulóját ünnepeljük az idén, már a XIX. század végén és a XX. század elején ismert volt a Me- csekalján. A most feltárt dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a vidéki városok közül Pécsett fogadták talán a legnagyobb érdeklődéssel Tolsztoj műveit a századfordulón. Hajzer Lajos érdekes felfedezése: Pécsnek „saját” Tolsztoj-fordítói voltak a századforduló idején, tevékenységük viszont túlnőtt a város határain. Rodziewicz József postatávirdai felügyelő már 1892-ben fordításkötetet adott ki Tolsztoj műveiből Pécsett „Elbeszélések és mesék” címmel. Kardos Imre műfordító Tolsztoj kisepikájának számos darabját ültette át magyar nyelvre és tette közzé a pécsi lapokban. A berlini televízió mező- gazdasági osztályának szerkesztője, rendezője és operatőre a hét közepén Szolnokra érkezett, hogy a Magyar Televízió műszaki apparátusával együttműködve megyénkről filmet készítsen. Az NDK televíziósok májusban már jártak Szolnokon, amikor a város, valamint a megye kulturális életéről forgattak dokumentumfilmet. A következő két hétben főként a megye mező- gazdasági életét bemutató filmet készítenek. A forgatást szombaton délután kezdték a Szolnoki Művésztelepen, ahol Baranyó Sándor, Szabó László és a Meggyes házaspár műtermébe látogattak el, majd a tiszaligeti napok eseményeit rögzítették. Hétfőn a tiszaföldvári Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe utazik a stáb, ahol Bódj Imre elnökkel beszélgetnek a szövetkezet munkájáról, eredményeiről, és szétnéznek a termelőszövetkezet munkaterületein is. Ezután a zagyvarékasi Béke Tsz libatenyésztő üzemét keresik fel, ahol a keltetéstől a feldolgozásig terjedő munkafolyamatot rögzítik filmszalagra, majd meglátogatják a község óvodáját és az öregek klubját is. Szolnok üzemei közül a Cukorgyárban forgatják a cukorrépa feldolgozásához kapcsolódó technológiai folyamatokat. A német vendégek október 10-re tervezik a forgatás befejezését, amelyből mintegy 40—50. perces színes film készül.
