Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. október 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Később, de nem későn a hévízi őspark elegáns gyógy- csendjében. Ar­chaikus dallam száll együtt a kénes gőzzel a harkányi fürdőmedencéből. Valami régen hallott, is­merős dal egy madárról, amely fészkére talált. Mi dolgunk vele. A gyógyfürdők úgymond finom közön­sége azonban felfigyel. A külföldiek vala­mi egzotikus „ungarisches” programot sej­tenek. És nem is tudják, mennyire igazuk van. Legfeljebb annyiban tévednek, hogy ez nem egyszerűen szórakoztató program, és főként nem nekik szól. Az értő, hazai törzsközönség hamar átlátja a helyzetet, és legyint: semmi, csak megint egy falusi, téesz kiránduló csoport. Mindössze. És mint a szegény rokonokat, kicsit még szé­gyellik is a nótát. Kínlódva hallgatják a dalt, amely a párját kereső madárról szól. de amely mégis más hírt hoz. Azt mond­ja, hogy eljöttek az új tulajdonosok, hogy még mindig vannak ' új birtokbavevők. Akik nem a fürdőhelyek idegenforgalmi központok, kulturális centrumok, múzeu­mok. színházak, képtárak, elegáns, hűvös rendjét, hanem a friss élmény keltette örö­met ismerik. És érzéseiknek nem tudva, nem akarva buta korlátot szabni, csönde­sen dalra fakadnak a melegvízben. Ki ne látott volna manapság történelmi nevezetességek, múzeumok, képtárak, ki­állítások bejárata előtt csoportosuló, fe­kete ünneplőbe öltözött embereket. Férfia­kat, akik sötétkék ruhát és fehér inget vettek fel egy kétnapos IBUSZ-kirándulás kedvéért, akik ijedten kerestek biztonsá­got, kapaszkodót egy üveg jól ismert Ki­nizsi sörben, és akik hasztalan küzdenek az álmosság ellen a színházi előadás har­madik felvonása közben. Szégyellik, vagy furcsállják még maguk is, hogy köztünk vannak. Az értők, a kerí­tésen belül levők, a viselkedők között. Pe­dig tudhatnák már, hogy ők vannak ott­hon. Mindenütt. Mert a film nem, ponto­sabban nem elsősorban a premiervetítés vájtfülő közönségének készült. Mégis, a sután topogó, a sörös üvegért körbetekintő, az áhítatosan dalra fakadó emberek ezrei — ha hivatalosan nem is — de valami magángőg miatt, néha még másodrendű vendégei a pihenésnek és a kultúrának. Tavaly a Balatonnál 14 százalékkal töb­ben fordultak meg, mint tavalyelőtt. Ha­zaiak. Tudom, ebben elsősorban az eltöl­tött éjszakák száma és a fürdőzők tömege a lényeges. Ám azt is tudom, hogy a ti­zennégy százalék javulás mögött olyan ré­tegek is vannak, amelyek eleddig hogy, hogy nem, elzárták magukat a lehetőség­től. A pihenéstől, következésképpen a mű­velődés bizonyos lehetőségeitől is. Örök­lött, múltból cipelt szempontok, szemléle­tek miatt maradtak távol, és ezt a mai közeledésünket is — a hivatalos hívó szón túl — mit tagadjuk, sokan idegenkedve szemlélik. Kik jönnék, honnan jönnek, miért jön­nek? A fészkét megtaláló madárról dalo­lok, a sután, vagy gátlásaikkal küzdve ép­pen harsányan viselkedők. Oda állnak mellénk, akik alkalmasint azt hisszük, hogy hajdani önmagunkkal kifogytak a kezdők, akik a korábban érkezők felsőbb­rendűségével bámuljuk a később, de nem későn érkezőket. egy helytörténeti pá­lyázat eredményhir­detésére voltam hi­vatalos. Az ünnepé­lyes alkalomra minden pályázó meghívót kapott. El is jött mindenki. Sötét ruhában, fehér ingben, csöndesen cigarettázva, is­merőst keresve és találva a hallban vára­koztunk, ahogy ez szokásos egy díjkiosz­tón. Csak egy falusi asszony álldogált egyedül a fal mellett. A rendező el is kérte tőle a meghívóját. Egyedül tőle kérte el, mert ruházatából, megjelenéséből úgy vélte, hogy eltévedett a néne. Nos, nem a néni, hanem a rendező tévedett. Történe­tesen ez a falusi asszony nyerte a pályá­zat első díját. A rendező talán azóta már tudja, hogy szégyellnie kell magát. , Miskolczi Miklós Énekelnek Egyszer Tranzitfalu ősszel Az átlátszó, tiszta őszi nap néptelen utcákra süt Nagy- ivánon. Ebben az aranyidő­ben itt mindenki szorgosko­dik a tsz-ben, az állami gaz­daságban, a földeken, A nyugdíjasok a kertekben tesznek-vesznek, a gyerekek az iskolában koptatják a pa­dokat. Teremtett lélek sincs az utcán. A tanácsháza felé közeledve végre feltűnik két asszony: az egyik a járdát söpri, a másik a boltból jön. Beszédbe elegyedem velük. — Mindketten tősgyökeres ivániak. Mit jelent önöknek az, hogy itt élnek a Horto­bágy szélén? A nagyiváni kirendeltségen Orosz Gyuláné vezető fogad. — 1680 lakos ügyes-bajos dolgait intézzük, ilyenkor gyér a forgalom. A falu messze földön híres igyekvő, szorgos lakóiról. Nem vélet­len ez, mivel ad időjárás itt, a nagy puszta szélén megle­hetősen mostoha, a szikes ta­laj nehezen fizet, szóval a megélhetésért nagyon meg kell dolgozni. Jobban, mint másutt! Rossz talaj ide, szi­kes föld oda, nézzen körül: mégis mindenfelé takaros házak, nem ritka a három- négy tehén, meg az autó sem. ilyen szép napon a nagyivá­ni embert kötéllel se lehetne behúzni a tanácsházára. Jön­nek ők kérés nélkül is, ha esik az eső, vagy beköszönt a zimankó. Érthető, hogy ebben a jó időben néptelen utcákat ta­Mint említettem, ez a ke­reskedő véna esetenként már fennen lobog a faluban. De csak esetenként, mert Petőfi szavaiból kiindulva ilyentájt ha szomjan nem is, de köny- nyen éhen halhat a nagyivá­ni jámbor vándor. Mint most is. A híres Csengő presszó bőven ellát­va italfélével, de ennivaló nincs, még keksz, torta, sü­temény se. Az eladónő sza­badkozik: a hétvégi áru a — Az ősz végén már sem­mit — fordul felém a sep­rű nyelét támasztva a teste­sebb asszonyság. — Szezon­ban bezzeg akad turista: ma­gyar, meg külföldi is esős­től. Délibábot, pusztát szeret­nének látni. Néhányan csen- cselnek is. Engem is addig győzködödtt egy szakállas, hogy megvettem tőle három harisnyanadrágot százért, hogy vigye el a tatár a ku- fárját! Ügy kellett nekem, mivel kettő már felhúzás közben elrepedt. Nekem ez az emlék maradt nyárról — nevetett. Iáit. Ha nyáron néz felénk, meg se ismeri a falut! Akad itt átutazó nyugati, keleti tu­rista, lovasparádé, számos IBUSZ-csoport. Való igaz, mások is állít­ják júniustól szeptemberig akad vendég, ha csak egy napra is. Nem csoda, ez már a Hortobágyi Nemzeti Park területe. A látogatók a Gör­be csárdánál fényképezik a délibábot, a gólyafészkeket. A kelepek edzetten tűrik a fényképezőgép-kattogást, és örömei foglalták el a TI- TÁSZ által épített hat mű­fészket is. Bár a gólyák szá­ma évről évre emelkedik, eddig ez a tény szemmiféle kedvező statisztikai változást nem hozott Nagyiván lélek- számának gyarapodásában. Viszont a hat mű-gólyafészek jelzi az olykor-olykor fellob­banó hazai kereskedőszelle­met. jövő hét derekára elfogy. Többet azért nem rendel, mert nem biztos, elkel-e. Bál­áz érvelés mindenképpen sántít, mégis az egyik leg­főbb hibája az: én is az affé­le mohó embertársaim sorait szaporítom, akik szerda dél­ben is megéheznek. No, se­baj, vigasztalódom, majd egy házzal arrébb, a Bisztróban falatozom! Az utolsó igéhez a feltételes mód illene job­ban, hiszen a bisztrót a ti­szafüredi KÖJÁL pár hete Bezáratta. A söntést már ki­nyitották, de az étterem csak akkor kezd, ha megfelelően átalakítják. Addig meg jobb híján: koplalj, vándor! Szállás sincs Gyalogosan járom a falut. Takaros házak, új épületek, szép kerítések mindenfelé. Tranzitfalu, átutazó idege­nekkel. — Bizony az — replikázik Fekete Andrásné. — Lenne itt lakás, megfelelő szobi még vacsora is a turisták­nak, de mivel azt se tudjuk, mi ennek a hivatalos útja- módja, így az „idetévedt” külföldiek vagy Debrecenben vagy Füreden keresnek éj­szakai szállást. Megérné pe­dig a falunak is, meg a la­kónak is, hiszen én magam tudok 10—20 olyan helyet, ahol első osztályú szobát ad­nának ki a délibáb-keresők­nek. Az iskolában Tolnai József igazgatóval és Sasvári József címzetes iskolaigazgatóval bezsélgettünk. — Meg lehetne „fogni” jóban ezt a vendégjárást itt Nagyivánon is. Nyáron pél­dául külföldiek jöttek, este értek ide, így nem volt szí­vem elküldeni őket. Az egyik tanteremben . aludtak matra­cokon. Végezvén dolgommal, ha­zafelé igyekeztem. Ügy tűnt, ma én képviseltem Nagyivá­non az őszi idegenforgalmat. A falu határában két francia rendszámú Renault veszte­gelt az úton. Tulajdonosaik hotelt kerestek. Mindazok el­lenére, hogy ma még Páris, Brigitte Bardot és még né­hány közismert nevezetes­ség jelzi a jelenlegi aktív francia szókincsem, hamaro­san megértettem velük, hogy itt nincs hotel, de még IBUSZ-szoba sem. Hálákodtak egy sort és el­robogtak, hogy megkeressék valahol a híres, magyaros vendéglátást. Minden bi­zonnyal meg is találták a Hortobágyon vagy Debrecen­ben. D. Szabó Miklós Műfiszken a gályák Koplalj, vándor!. E’ vóna az én kis tanyám. Hát nem a legjobban mu­tat, ammán szentigaz, de mindig szöszölök rajta vala­mit. Most húztam az utolsót a meszelővei, de hisz látja, ha körbenéz. Ha nem a mu­száj hozott vóna ebbe a ta­nyába, nem köllött vóna in­gyen se. Nincs tán valami baj? Mán azt gondótam azért gyütt. Az ólat is főrakom, csak odajussak. Én úgy mon­dom magának, ahogy van, még mindig fáj a szívem a pesti levegőjé, pedig hetedik éve, hogy itt kinn vagyok. Dehát az orvosok aszonták, az a levegő én nékem nem jó. Merhogy Pesten dógoz- tam mindig, vótam kábelo- sokná; meg a csatornákná’. Ottan vették észre a bajo­mat is, evve’ a rossz tüdőm­mé’ e. No, akkó oszt gyüt- tek sorba a vizsgálatok, meg a röngen, meg a jófene tugy_ gya mi. Amíg ezeken végig­mentem, dógoztam én szor­galmasan. Idehallgasson, nem vót énnékem az égatta vilá­gon semmi bajom, mégis lajstromba vettek. Kimond­ták, hogy kés alá köll menni, mert tán tályog van a tü­dőmön. Nekem, aki végig- gürcőte az életit! Hét gye­reket főnevetem! Hát meg­mondom úgy. ahogy vót, nem nagyon akaródzott nekem se a sok francos vizsgádat, se meg a kés. úgy­hogy vót amikó a rendőr balla­gott mellettem! Különben meg­szökök. Akkó oszt végre het­ven elejin e’ha- tározódótt a mű­tét. A pusztulat vinné, mán azon vótam, hogy fő­lógatom magam, de oszt csak nem. Elég a hozzá, hogy még háromszó vág­tak meg. csupa egy forradás va­gyok. Akkó mondták énné­kem, hogy sokat kék lennem oda- ki a levegőn, mer a’ segít. Ha­nem mink abba az időbe mán Túrba kötöz­tünk, a régi ta­nyát odahattuk, pedig a’ lett vóna a nekem való. így vet­tük oszt meg ezt a csúnyács­kát, itten a kása közibe. A gyerekekké’ rendbeszedtük, kiigazítottuk. Nem szép, de jó. Amott a gát tövibe, ha így lép az ember egyet a szobába’, bizony süpped a víz miatt, de gyűjjön bej- jebb, oszt próbája csak! Lát­ja-e? E’ kemény főd, szá­raz főd! A sparheld épp elég, mer’ vala­hogy nem bírom a meleget, meg oszt főzök is ám! Ha a gyerekek benéznek, rög­tön megkérdik, van apámnak jó paprikása? Van énnékem itt minden, ami köll. Nyugdíjat kapok, az a pár birka is hoz va­lamit, ami kinn van az istálló­ba’. A mútkóri bolond szél ugyan főcsapta a szalmát a te- tejin, de majd megigazítom. Ha az egészség en­gedi. Mer’ ide­hallgasson, ne­kem az szabja a napomat. Ha jobban vagyok, korábban kelek, ha roszabbú’ nézem a geren­dát. Főcsavarom a rádiót, hogy szójjon. A tévét, meg a mozit sose szerettem. Ug­rál a szemem, ha valami röpdös előtte. Hanem a szín­házat, azt mindig megnéz­tem. Pesten is be-bemen- tünk. Hova is no? Hát ott a körúton. A Madácsba, oda bizony. Szóvá’ megetetem a jószágot, oszt ha dolog nincs, akkó kiállók a tanya elé, oszt nézem a határt. Jó mu­latság az is. Hameg nagyón unom magam, hát itt a kö- vesút mingyá, azon mén a busz, hipp-hopp mán ott­hon is vagyok. A gyerekek építkeznek, oszt segítek ne­kik. Néha szomszédolók, av- va’ is halad az idő. Csak a szelet, azt bírom nehezen. Olyankó nemigen húz ki az ágybú senki ember, a vi­lágér se mozdulok. Eddig csak megvótam könnyen, de mán a tél kopogtat. A’ ne­hezebb mindig. Vettem igen jó borsodi darabot, avva’ tü­zelek, mióta az eszem tudom. Ezt a telet is a’ melegíti majd.. Hónap gyün ki az asszony, kinn is aszik pár napot. Most meg indulok pet_ róleumér. Fő veszem a jobbik kalapom, meg valami kabá­tot is terítek magamra. Nem vinnének el a botig? Elmondta: Fejes András Mezőtúr, Kúria 334. Lejegyezte: Hortobágyi Zoltán Fotó: Kőhidi Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom